Tíz éve hunyt el Balogh László

2003. február 5-én a számítógépe – készülő kézirata – mellől ragadta el a halál a Sepsiszentgyörgyön élő Balogh László írót. Az írótársadalmat megdöbbentette a váratlan halál: Balogh László mindössze 57 éves volt, pályája ekkor érte el csúcspontját, a 2000-es évek tájékán egyre-másra jelentek meg nagyhatású művei. Tíz könyve jelent meg életében: novellák, regények, riportok, interjúkötet a deportálásokról. Naplója, melyen betegen is dolgozott, töredékes maradt. Viszonylag későn kezdett publikálni, így a halál derékba törte karrierjét. Befejezetlen műve is szép számmal maradt – de nékünk, ki most, halála 10. évfordulóján visszagondolunk rá, a megvalósult munkásságra kell emlékeznünk. Jó író volt Balogh László. Mert jó ember. Szűkebb pátriájában is sokan emlékeznek rá jó szívvel: Kisgyörgy Tamás posztumusz kötetet készül kiadni, és talán egy emléktábla is kikerül a régi családi házuk helyén épült református templom területén.

 Végtelenül szerény, jó emberismerő, érzékeny lelkű ember volt. A napokban alkalmam volt beleolvasni naplójába, melyen betegen is dolgozott. Reméljük, az is napvilágot lát valaha. A sors több ízben is "megtréfálta" őt: utolsó novelláskönyvén javában dolgoztak a nyomdagépek, amikor ő meghalt, így végül csak posztumusz kötet lett abból is. Emlékszem, a halál döbbenete el is terelt a figyelmet a kötetről.

Jómagam a következő gondolatokat jegyeztem le a Jeruzsálemben boldog lettem volna című novelláskönyvről (Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda 2003.).

„A nemrégiben elhunyt sepsiszentgyörgyi Balogh László írásaiban nincs semmilyen előzetesen létrehozott, kimunkált előítélet, ami aztán befolyásolná a mű létrejöttét, nincs merev szimbólumrendszer, a nyelvi tér sem kényszerpályák összessége” – így jellemzi a könyv szerkesztője, a novelláskötetet. Nem tudom eldönteni, a megállapítások közül melyik lényegesebb: az, ami a szerzőre, vagy az, ami a műre vonatkozik. A szuverén mű szempontjából elvileg nincs jelentősége annak, hogy az író életben van-e vagy nincs, gyakorlatilag azonban azt kell megállapítanom, ez esetben a konkrét szerző és absztrakt szerző közti távolság, különbség teóriája megdőlni látszik: ezt a könyvet szinte nem lehet nem úgy olvasni, mint utolsó, összegző művet, mementót, vagy – még ha ez bizarrnak tűnik is – ön-nekrológot. Így – kis túlzással – az előítélet-mentességnek, a nyelvi tér szabadságának, a képlékeny jelképiségnek is ebből a perspektívából van igazi súlya. Azért is ilyen ez a könyv, mert…


(Tudom, ezúttal nem vagyok túl tudományos. Mentségemre szolgáljon: a kötet tetszik, a halál misztériumát mégis csak nehezen oldja).
Balogh László életműve az utóbbi években kezdett kiteljesedni. Kötetei érdekes színt hoztak az erdélyi szociográfia (pl.: Múltbirtokosok – jövő nélkül) és széppróza (pl.: Tiszt úr, a kezem) terén. Ez a mostani novelláskötet már halála után lett valósággá. És tudom – felesége, jugotódja elmondásából –, hogy még vannak kéziratok Balogh László tarsolyában. (Hát ez az igazi győzelem a halál felett, mondhatnám, a pátosz gyanújába keveredve).
Talán belemagyarázás, de úgy vélem, a Jeruzsálemben boldog lehettem volna a Balogh László-i életmű kvintesszenciáját adja. Négy alapvető téma köszön vissza benne – e négy téma bontakozott ki a többi kötetekben is. Az egyik a kora kommunista világ (1950-’60-as évek) köhögtető valósága; a másik a nő-férfi közti éteri, mégis problematikus kapcsolat; a harmadik a magyar történelem „kuruc-igazsága”; a negyedik az örök kisember tértől és időtől független vergődése. Mindezek mögött valahol a szerző (a konkrét?; az absztrakt?) is ott van, a mindenkori történetek az ő életének projekciói is. A könyv hat nagyobb egységből (ciklusból?) áll, ezekben rendre köszönnek vissza a felsorolt témák. A kötet műfaji megjelölése nem egészen találó: nem annyira novellákról, mint novellafüzérekről, vagy éppen alcímezett elbeszélésekről beszélhetünk. Az egy ciklusba sorolt művek összetartoznak, kiegészítik egymást, reflektálnak egymásra, szereplőik is visszatérnek. Akár egy szélesebb medrű, nagyepikai mű részei is lehetnének. A ház, a Látomásferőzés és A liliom illata című ciklusokat akár a Tiszt úr, a kezem című regény folytatásaiként (előképeiként?) is felfoghatjuk.
Ez a kötet mutatja meg leginkább, milyen széles mederben mozog Balogh László stílusa. A szürrealizmus, mágikus realizmus irányából nyit a tradicionalista népi realizmus irányába, csipetnyi szentimentalizmust, dekadenciát hint, aztán eltér a szociografikusság, illetve az esszéregény értekező stílusa felé. Igen, ez a kötet mindebből nyújt egy keveset. Hogy Balogh melyikben a legjobb? A szürrealizmust nagyon érzi, de ha csak azt művelné, nem lenne Balogh. A történelmi témákhoz szabadon nyúl, összekapcsolja a múltat a jelennel, kicsit talán úgy, mint Bogdán László. A szociografikus tárgyiasságot úgy hozza be, olyan könnyedséggel, hogy az zökkenőmentesen válik fiktív világok építőkövévé. Az esszéisztikusság olykor szétfeszíti a művek kompozícióját, rapszodikussá teszi azokat, ugyanakkor jól megtalálja helyét az összképben. Összesítésként olyan lírai prózát kap az olvasó, amelyben jelen vannak a történetek is, de nem azokon van a hangsúly, amelyben a szerző úgy beszél érzelmekről: fájdalomról, kiszolgáltatottságról, csalódásról, félelemről, hogy nem ejti ki a fájdalom, kiszolgáltatottság, csalódás, félelem szavakat.
Leggyakrabban és legbiztosabb kézzel az 1950-’60-’70-es évek kommunizmusába nyúl vissza. Ábrázolt világa éppoly hiteles, mint például a Bálint Tiboré, csak kevésbé érhető tetten benne a kisember hetyke optimizmusa. Személy szerint a magánéleti témájú írásait jobban szeretem. Az előbbiek esetében olykor érezhető az „ezt meg kell írni” kényszere, utóbbiaknál a „megírom, mert megírható” irányából indul ki a szerző. Mindenesetre, jó érzékkel elegyíti a jelent és múltat, a valóst és elképzeltet, a magánéletit és közéletit. Pontosabban nem is ő elegyíti, hanem – az írások logikája szerint – a kiszámíthatatlanságáért imádott-megvetett élet. A férfi-nő közti ezernyi árnyalatú (és árnyú) viszonyt hitelesen ábrázolja, a benyomásokra, hangulatokra, átsuhanó érzésekre fektetve a hangsúlyt. „Kinga-kék reggelekről” beszél, a magányok és röpke-boldogságok reggeleiről, melyek hol azt sommázzák, hogy „a gyerek a világ legfontosabb dolga, csak az a baj, hogy asszonyt is adnak vele”, hol azt, hogy „valahogy ki kell szabadulni az édes, emésztő lángok közül.” Csetlő-botló, megalázott férfiak sorakoznak fel az írásokban, akik elkeseredetten küzdenek elvesztett férfiúi mivoltukért. Szerelmes férfiak lépnek színre, akik lassan nem tudják beazonosítani szerelmük tárgyát, lényegét, irányát. Megcsalt férfiak tűnnek fel, akik nevetségessé válnak abbéli igyekezetükben, hogy kiköszörüljék a becsületükön esett csorbát. Ezek valamennyien kisemberek, figuráik hitelesek. Szimpatizálunk velük, olykor szánjuk őket. Akkor is, ha nem nők között, hanem tágított körben, az élet könyökhajlatai mögött vesznek el. Ha egyszerűen „csak” a helyüket nem találják ebben az egyértelmű, mégis érthetetlen világban. Egyáltalán, az egész életanyag roppant ismerősnek, otthonosnak tűnik. Ezért vélem úgy, hogy ezek az írások azok, amelyek egy percre képesek megfogni azt, ami örök.
A kommunista valóság szintje abszurdummá terebélyesedett, olyan írói hagyománnyá, amely kolonc a nyakban. A „kuruc igazságok” pedig úgy szólnak át a jelenbe, könnyed mozdulattal rázva le az idő gúzsát, hogy olykor az az érzésünk, bármikor felbukkanhat az életünkben Balog Ádám vagy Rózsa Sándor, miközben mi napi politikával, Szárazajtával, Cseresznyés Pállal, az udvarhelyi tanácsosokkal vagy az Agache-üggyel vagyunk elfoglalva.
Amint mondtam, úgy vélem, Balogh László csak az utóbbi években lelt rá igazi hangjára, így csak találgatni lehet, milyen hozadékai lehetnének még életművének. Ha lehetnének. Talán jogtalanul állítom, hogy a halál ténye új perspektívába helyezi eddigi munkásságát. Azáltal azonban, hogy a kötet szerkesztője fülszövegében reflektál a halál tényére, az alkotás részévé teszi azt, meghatározó, értelemkonstruáló tényezővé. Az fejezi be a művet. Konkrét és átvitt értelemben egyaránt.

Zsidó Ferenc