Beszélgetés Bogdán Lászlóval
Fotó: MMA

Beszélgetés Bogdán Lászlóval

- Nemrég töltötted hetvenedik életévedet, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány pedig EMIA-díjjal jutalmazott. Mit jelent a hetven év, mit jelent a díj?

- Hetven év? Nem tudom… Mindenesetre kilátó is, hogy meddig látnék el, de ezt önhibámon kívül nem tudom, mivel a látásom megbízhatóan romlik... Behunyt szemmel nézelődök, mostanában az életemben és egy regényben. A díj? Minden díjnak örül az ember. Szerencsésnek tarthatom magam, számtalan díjat kaptam, nem lehet megszokni, de azt hiszem, ez semmifajta kihatással nincsen éppen arra, amit írok.

- Ott túl, nem messze már egy másik világ volt címmel egy olyan versciklust indítottál útnak, melyben halott barátaid árnyait idézed. Ha jól olvasom össze, a különböző folyóiratokban megjelenő részleteket, ez kor- és kórtörténet is lesz…

- Noha 1970 óta vezetek, több-kevesebb rendszerességgel naplót, eddig még nem gondoltam arra, hogy memoárt írjak, ehhez túl sokat tudok magamról és a kortársaimról, s a korról, mely élnem adatott, s amelyik az elején pirosabb arcát mutatta, bele is lehetett őrülni, de mégsem őrültünk bele. Ki tudja miért, valakik játszottak volna velünk? Akartak volna tőlünk valamit? Amikor sorra hullottak postaládámba fiatalkori barátaim gyászjelentései, megrendültem, legszebb éveim múltak el velük, jelen voltunk egymás életében. Először csak megrendülten igyekeztem felidézni közös élményeinket, már az is bizarr volt, hogy néhány embert egymás mellé sodor darab időre a történelmi szél, hogy azután messzire röpítse őket egymástól. Técsy Sándor New Yorkba került, Váradi B. László Nyugatnémetországba, Kátó Sándor Szegedre. Érdekes: Mózes Attila vagy Egyed Péter nem mentek el, csak innen… És előttem, ami megint megdöbbentett, mert én voltam az idősebb. Amikor kezdettem írni, révülten, mint még soha, ezeket a verseket, elképzeltem valamiféle kísérteties keretet is. Egy teátrális operai kerettörténetet. A nagy sötétlő erdőt, ahol sorra jelennek meg az árnyak és mondják a magukét, kizengik áriáikat. S ellenpontként, hiszen ez, jól láttad nemcsak kór-, hanem kortörténet is, jövök én az idült emlékeimmel. Olyan, mint egy haláltánc, de tudatosan sok benne a teátrális elem. Már végig írtam, most a részleteken van a sor, a tündöklő és időnként brutális részleteken! Mintha mindig is ilyen verseket akartam volna írni, s néha, lásd az Üvöltés átiratot, sikerült is. De hiszem Dylan Thomas-szal, hogy nem vesz rajtuk erőt a halál!

- Életműved egzotikus (?) színfoltjai az alteregóid: Ricardo Reis, Vaszilij Bogdanov. Milyen szükségszerűség hívta életre őket?

- Ricardo Reis, de Pessoa életműve mindég is izgatott, az ének körtánca, a megsokszorozódások. Azon kívül akkor már jó tíz éve prózaíróként, jóformán az ötvenes években léteztem, Az ördög Háromszéken, a Barbara, a Drakula megjelenik, a Bűbájosok, a Hutera Béla utolsó utazása, a Hol vagytok, ti régi játszótársak… Ki akartam lépni ebből a gyűlölve szeretett transsylvaniai létezésből. Ki a világba. S valami mást akartam kezdeni, költőként is. Elmentem egészen Tahitiig. Reis pedig igen közel került hozzám, noha a két versciklus után, amelyek a regényt, A polinéziai útvesztőt keretezik, még túl se voltam a Reis nem túl megnyugtató történetén, már megjelent Bogdanov. Közben akkor fejeztem be A kinnrekedtek trilógiám harmadik könyvét is, de már elkezdettem a Bogdanov verseket, meg akartam írni egy költőt, a diktatúrában. Azért kellett éppen egy orosz költő, mert a kommunizmus haláltánca a Szovjetunióban zajlott. Aztán befejeztem a trilógiát, megjelent akár a Ricardo Reis Tahitin, s csak a Bogdanov maradt. Akkor robbant le a szemem is, s estem át különféle szemműtéteken s szembe kellett néznem a ténnyel: mi lesz akkor, ha megvakulok? Elkezdettem magnóra mondani egy regényt, amellyel azóta is bajlódok és írtam a Bogdanovot, a végén összehoztam Reisszel is, zárult a kör.

- Egyik Bogdanov-versedben úgy fogalmazol: szeretnél eljutni a végső látomásig… Mit jelent ez költői/emberi értelemben?

- Akkor éppen a vakság kísértett, s olyasféle látomásokról képzelegtem, amelyekben minden benne van. Egyáltalán létezhet-e ilyen?

- Sepsiszentgyörgy szinte egész életed során állandó lakhelyed volt, ugyanakkor nagyon sokat utaztál. Jól gondolom, hogy (az orosz mellett) életed egyik visszatérő motívuma a mediterrán térség és a latin irodalom?

- Igen, Sepsiszentgyörgy és Bukarest között zajlott az életem, de a mediterránum mindig is izgatott, az orosz irodalom és az angol költészet mellett, a római költők is, különösen Sextus Propertius és Ovidius. Hiszem én egy másik életemben az ókori Rómában éltem. De azt azért soha nem hittem volna, hogy egyszer titkos tervem is teljesedik, és hajókázhatok az Adrián. Túl sokáig tartott a jugoszláviai háború. De vége lett ennek is, s hajóra szállottam.

- Egyik kedvenc hősöm regényeid visszatérő figurája, Hutera Béla, kinek utolsó utazását 2007-ben megírtad. Biztosan nem találkozunk már vele? Egyáltalán: van tervedben még regény? Mert az utóbbi években mintha kisajátított volna a líra…

- Igen, van regényem, nyolc esztendeje írom, mostanában már részleteket is közölök belőle, a címe A katona és a démon, s egyik mellékszereplője éppen Hutera Béla, akit visszahozok a halálból. Lassan negyven esztendeje jelent meg a Címeremben két hattyú című regényemben, s azóta a Reis kötetet s a trilógiát leszámítva minden prózai művemben szerepel, akárcsak Ödön von Boticselli, a bűvész és illuzionista, aki ezen regényfolyam egyik főhőse, s visszahozza Huterát is abból a másik világból, mert unatkozik, nélküle.

-Egyik alapműved Az ördög Háromszéken c. regény. 1997-es első megjelenését követően 2015-ben a Székely Könyvtár sorozatban is napvilágot látott. Hogyan fogadtad ezt a kanonizációt?

- Nem tudom, ez egyáltalán kanonizáció-e, de újra olvastam s ez feldobott, alaposan át is írtam. Ugyanez a világ jelenik meg az új regényfolyam részleteiben is, a rettenetes évtized, az ötvenes évek falujának világa… Persze mellette még sok minden, talán túl sok minden is, a fényvilágtól – ami a túlvilág másik neve, az idő- és nemcsak időutazásokig.

- Több műved műfaji meghatározásában szerepel a töredékességre, a befejezetlenségre való utalás (pl. „töredékek vígeposzból”, „Egy önkéntes száműzött vázlatai”, „fejezetek egy regényből”). Ezek inkább műfajteremtő gesztusok, vagy tényleg a folytatás lehetőségét (lehetetlenségét?) hordozzák magukban?

- Nem hiszek abban, hogy valamit be lehet fejezni, s ha igen, az csak időleges és véletlen. A töredékesség tébolyult korunk ejdosza.

- Nagyon hosszú ideig újságíróskodtál, csupán néhány éve vonultál vissza a Háromszéktől. Új időszámítás ez az életedben?

- Igen. 2012-ben abbahagytam, majdnem négy élvtizeden át dolgoztam napi-, havi-, hetilapoknál; gondolom, elég volt. Sepertem eleget, mondhatom, seperjen már más is.

- Hogy érzed magad az (erdélyi) irodalomban? A szakmai elismertség adott, gondoljunk csak a díjakra, az MMA-tagságra. Küszködsz hiányérzettel?

- Nem. A látásommal küszködöm. És az említett regénnyel, amelyik mint a mesebeli kisgömböc, nő és nő, csak nő. Elnyel mindent, engem is, és a világomat is, nem is beszélve az erdélyi irodalomról.