Beszélgetés P. Buzogány Árpáddal

A Székelyudvarhelyen élő, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpontnál dolgozó P. Buzogány Árpáddal (sz. 1965) költői, néprajzos, szerkesztői munkásságáról beszélgettünk.

– Munkáidról annál többet, de rólad keveset tudunk. Szépirodalom, néprajzi értékeink cikkekbe, tanulmányokba, könyvekbe foglalva. Hol és hogyan kezdted? Emlékszel első kutatásod tárgyára, az első közlésre?

– Első közlésem, ha lehet annak nevezni, egy vers volt az akkori gyermeklapban, iskoláskoromban. Majd a nyolcvanas évek végén ismét egy gyermekvers, a Napsugárban, amiért honoráriumot is fizettek. A kilencvenes évek első felében a Romániai Magyar Szó irodalmi mellékletében (Szabad Szombat) Cseke Gábor szerkesztő kezdte közölni verseimet, novelláimat. Egy országos lapban látni az írásokat felemelő érzés volt… Cseke Gábor akkoriban egész nemzedéket indított útjára, akik közül legtöbben ma is írunk, közünk van az irodalomhoz, alkotáshoz. Az első helyismereti, néprajzi tárgyú gyűjtésem falumhoz, Gagyhoz kapcsolódik, tizedikes diákként jórészt nagyapám, Nagy Dénes elmondása alapján állítottam össze egy dolgozatot a településről, dűlőneveiről, népköltészeti értékeiről, amellyel eljutottam a tudományos dolgozatok megyei versenyére, a székelykeresztúri középiskolát képviselve. Következő évben, ugyancsak diákként Gagyi József és osztályfőnököm, Bara Katalin szervezésében Lövétén néprajzi gyűjtőtáborban vettem részt, gyermekjátékok lejegyzése volt a feladatunk. Ez már igazi tudományos munkának számított.

– Hogyan éli meg benned ezt a költő és a kutató ember?

– Az alkotó személy, képzőművész, író stb. ritkán folytat gyűjtőmunkát, kutatómunkát pedig kivételesen ritkán, a két területhez eléggé különböző, más és más adottságok kellenek. A szépirodalom megkedvelése általában a családban kezdődik, az én esetemben is így volt. Tanító szüleim már akkor könyvet vásároltak ajándékba, amikor még alig tudtam olvasni. Volt a mi családunknak is saját könyvtára, amely iskoláskorunktól egyre gyarapodott. Rendszeresen kölcsönöztünk könyvet az iskolai könyvtárból is. Osztályfőnökünk, a sokak által tisztelt és kedvelt Zsigmond Ibolya irodalom szakos tanár városi könyvesboltokban vásárolt tanítványainak életkoruknak megfelelő olvasmányokat, így eljutottak hozzánk is a városi üzletek könyvei, felső tagozatosokként saját könyveink is voltak már. Egy-egy könyvet tanórák előtt, után felolvasott nekünk. Ő nagyban irányította világlátásunkat, világra eszmélésünket. Az írókat, költőket – emlékszem – különleges embereknek tartottuk akkor, a leírt szót pedig különleges értéknek. A már említett nagyapámnak, ácsmesterként, ugyancsak volt saját kis könyvtára. A környezetemben is megtapasztalhattam a tudás értékelését. Zsigmond Ibolya tanárnőnek köszönhető, főleg tapintatos serkentésének, az érdekes írásbeli feladatoknak, hogy nem volt kín számunkra gondolatainkat leírni… Az ő hatására döntöttem el, hogy érettségi után hogyan folytatom. Akkor már többfüzetnyi versikém gyűlt össze. Keresztúri diákként Solymosi Emma tanárnő és a kisvárosi középiskola meleg hangulatának hatása volt emlékezetes. Diákként megismertük a műfajokkal, formákkal kapcsolatos tudnivalókat is, csíkszeredai diákéveimben Bara Katalin tanárnőnk klasszikus mértékben íratott velünk verseket, és rájöhettünk: nincs benne ördöngösség. A falum és a benne élő emberek szeretete, a velük való azonosulás indított arra, hogy feljegyezzek olyan adatokat, amelyeket fontosnak tartottam. Ebben nagy segítségemre volt családom, idővel pedig még sokan mások. Mivel fiatalként az írásba és a gyűjtésbe is belekóstoltam, nem éreztem nagy elválasztó falakat a két műfaj, terület között. Később lehetőségem volt gyűjtéseimnek egy részét közölni is. Nehezen tudnám elválasztani magamban a tollforgatót és a néprajzi gyűjtőt, jól megférnek együtt, csupán az időt veszi el egyik a másiktól…

– Voltál tanár, könyvtáros, szerkesztő és sok minden még. Kedvelt, kedvenc területed van?

– Irodalomkedvelő fiatalként úgy képzeltem, hogy a népköltészeti műfajokkal fogok legtöbbet foglalkozni. Nekünk nem adatott meg, hogy néprajz szakot végezzünk, ám egyetemi szakdolgozatomat a kőrispataki népköltészettel kapcsolatosan írtam, akkoriban ott helyettesítő tanárként dolgoztam. Péntek János professzor úr, aki a szakmai irányítást elvállalta, láthatóan örült akkori döntésemnek. Azt is mondta – ez a nyolcvanas évek második felében volt, amikor már a néprajzi kutatásokat és közléseket is kezdték nagyon visszaszorítani –, hogy egy ilyen gyűjtés ér annyit, mintha tíz könyv alapján egy irodalmi témájú dolgozatot készítenék. A sajtóban való más témájú közléseim leginkább a közművelődéssel voltak kapcsolatosak jó ideig. Fontosnak tartottam, és 1989 után lehetőség is volt rá, hogy vidéki eseményekről tudósítsunk. Amikor főállású újságszerkesztő lettem, inkább a tárgyi néprajz köréből választottam témát és készítettem riportokat, beszélgetéseket népi mesterekkel, mivel láttam, hogy tudásuk egy része el fog tűnni, az életmód változása miatt. Több száz könyvről írtam ismertetőt, kritikát. Ám nem lettem hűtlen a népköltészethez sem, sok népdalt, szólást, találós kérdést, gyermekjátékot lejegyeztem, közöltem is ebből az anyagból.

– A néprajzhoz kapcsolódó élményeid között melyekre emlékszel szívesebben?

– A népi tudás egy részét otthon, a falumban ismertem meg, akkor még öntudatlanul: csodáltam, hogy egy-egy személy mennyi mindenhez ért, és tudását nem eltitkolni akarja, hanem szívesen megtanítja másoknak is. Fiatalként rájöttem, hogy ez a tudás nem a személyektől, hanem inkább a közösségektől függ: hogy gyarapodik-e, használatban marad-e. Vannak nagy élményeim, amelyeket nem kimondottan néprajzi gyűjtések alkalmával szereztem, ugyanis én főállásban ilyennel alig foglalkozhattam. Amikor, a 2000-es évek elején, a hitelesség kedvéért Kénosban a házigazda, akihez bekopogtattam, alkalmi vendégei mellé elhívott egy idős férfit is, hogy a regölést a felvétel kedvéért együtt énekeljék el, úgy éreztem, ez részben értem is történt. Meg is hatódtam ettől… Vagy Mátisfalván Lajos Mózes bácsi olyanokat mesélt, hogy éreztem, nem csupán a torkom szorul össze, hanem a könnyem is kiesik. A magnót nem kapcsoltam ki, de ki kellett mennem a szobából, ne lássák a könnyeimet. Mert nem tudjuk, legalábbis én nem tudom hűvös tárgyilagossággal nézni a „kutatás tárgyát”, minden mögött az ember – és élete, sokféle élménye – a legfontosabb. Kevésbé megható, de fontos találkozásaim voltak Udvarhelyszék több falucskájában is, általában idősebb emberekkel, ennél fogva sok jó embert megismertem, akiktől sokat tanultam. Életmódról, a múltról, mesterségekről és természetesen emberségből is. Az újságírás és mostani munkám, a művelődésszervezés folytán sok nagyszerű embert megismerhettem. A falumbeliek, akik személyes ismerőseim, sok türelemmel válaszolgattak kérdéseimre, ez alkalommal is meg kell köszönnöm ezt nekik. Ötletben, témában nincs hiány, időt nem tudunk rá szakítani. Udvarhelyszéken egy század néprajzosnak is lehet témát találni.

– Verset, prózát egyaránt írsz. Honnan jön a vers szeretete?

– Az irodalom külön birodalom. Ha nem olvastam volna Móra Ferenc, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond és Tamási Áron írásait, Berzsenyi, Arany, Tóth Árpád, Kosztolányi, József Attila, Radnóti verseit, más ember lennék. De ezzel bizonyosan mindenki így van. Csak a mi magyar irodalmunk olyan gazdag, hogy aki keveset olvasott életében, az fel sem tudja mérni. Egy vers, elbeszélés olyan valamit csöppenthet belénk, a lelkünkbe, amit pontosan megfogalmazni talán nem is lehet. Ám a hatása hosszan tartó. Ki ne akarna ezekhez a szerzőkhöz hasonló lenni? Főleg egészen fiatalon… Évekig figyeltem a környezetemben mindenre, hogy majd egy novellában minden a leghitelesebb legyen, pontosabban olyan, amilyent már láttam, megtapasztaltam valahol. A valósághoz való ragaszkodást ma is fontosnak tartom az irodalmi művekben. Nem kellett ahhoz oklevelet szereznem, hogy rájöjjek: gyermeket becsapni nem szabad. Mások szebben és pontosabban megfogalmazták már, hogy a gyermeknek irodalomból is a legjobbat kell adni. Gyermekekkel egy társaságban lenni mindig is szerettem, még mielőtt tanítani kezdtem volna. Néha elfut a méreg, amikor gyerekeknek szánt csacska szövegeket olvasok… A nyelvvel és a világgal való játék a gyermekek szintjén mindig izgalmas.

– A megtapasztalás vagy az ihlet emel fel inkább egy-egy alkotásod során?

– Módszerről inkább ne beszéljünk, van, aki magában hordja a sorokat, gondolatok kész megfogalmazását és egyszerre, készen jegyzi le. Más mindent leír, vagy újraír. Én nem tartozom a saját írásait folyton csiszolgató vagy átíró emberek közé. Igaz, ha nem jegyezzük le, a legfontosabbat is elfeledhetjük, akár pár óra múlva is. A versírás mondhatni egyszeri szellemi élmény. A prózát jó akár többször is újraolvasni. Ilyen alkalmakkor én inkább csak törlök belőle. A szerzőnek azonban mindig figyelni kell vagy kellene arra, hogy amit leír, azt az olvasó ugyanúgy érti-e? Van ihlet, és van szabadidő, alkalom, amikor leírunk valamit. Hogy az vers-e, írás-e, vagy csupán újabb ujjgyakorlat, azt a szerző dönti el. Olvasni pedig azért kell folyton, hogy ne írjunk le olyan sorokat, amelyekhez nagyon hasonlót előttünk már papírra vetettek. Hiszen nem mi vagyunk az első emberek, akik itt éltek, örültek vagy búsultak, szenvedtek.

– Több szerző könyvét szerkesztetted, fogtad kézen, vezetted a nyomdáig. Ahány könyv, annyi világ. Szerkesztőként különös dolgokba látsz bele…

– A készülő könyv szerkesztése egyrészt kulimunka, meg kell nézni, minden betű, pont és gondolatjel ott van-e, ahol kell… Ugyanakkor egy félresikerült fogalmazást nem kivágni kell, hanem helyrehozni, ha egyértelműen látjuk a tévedést, vagy megbeszélni a szerzővel. Én messzemenően tisztelem mindenki szerzőségét, nem szeretném senki gondolatait újrafogalmazni. A könyvkészítés technikai oldala jórészt megtanulható, az nem tehetségtől és szándéktól függ. Ha egy szerző belátja, hogy jó, ha más is elolvassa nyomtatás előtt a kéziratát, akkor azzal lehet segíteni, hogy észreveszünk, felfedezünk hibákat. Köztudott, hogy saját leírt szövegében éppen a szerző siklik át legkönnyebben ezeken. A részben alázatos szerkesztői munkával az olvasót szolgáljuk elsősorban. Én elmondhatom, több száz magyar nyelvű, és többségében udvarhelyszéki témájú könyv szerkesztésében vettem részt. Ezzel is szolgáltam és szolgálom azokat, akiket magaménak érzek: a körülöttem élő embereket.

– Min dolgozol most? Legújabb könyved?

– Az utóbbi években sok időt töltöttem szólás- és tájszógyűjteményem rendezgetésével, bővítésével. Ez részben a prózaírás kárára történik. Ilyen időszakban, vagy ha könyvet szerkesztek, még vers is ritkán születik. De hát egy fenékkel két nyerget nem lehet megülni, ezt a régiektől megtanulhattuk. Sosem voltam olyan helyzetben, hogy csak egy elbeszéléssel, kötetnyi vers írásával foglalkozhassak. Vagy néprajzi gyűjtéssel, esetleg egy tanulmány megírásával. Mindenre valami mástól kell ellopni az időt. Így pedig nem a legkönnyebb. A ma szerzőinek jó részét a kialakult klikkesedés, a „kultúrpolitika” meg néhány más dolog azonban azzal segíti, hogy nem közöl, rendel tőlük semmit, így hát időt hagy, hogy azzal foglalkozzanak, ami nekik sürgős, fontos, megírni való. Persze én is ehhez a megvetett réteghez tartozom. Ez még azért is jó, mert így a rendeléssel nem befolyásolják az alkotást. Következő könyvem egy régebb összeállított gyermekverskötet lesz, úgy ígérkezik, de lehet, hogy novelláskötet. Nem vagyok babonás, mégse kellene előre elkotyogni, hátha mégsem úgy lesz… Mert nagyon fontos, hogy sose csapjuk be az olvasót! (www.hargitanepe.eu)