Beszélgetés Szentes Zágonnal
Fotó: Biró István

Beszélgetés Szentes Zágonnal

– Nem egyszerű meghatározni Szentes Zágont, plakátoktól reklámanyagok illusztrálásáig, könyvborítóktól festményekig (hogy fotóit még ne is említsük) bárhol felbukkanhat a neve. Hogy férnek meg ezek egymás mellett? A képzőművész, reklámgrafikus, fotós, festőművész, vagy mindezek folyton változó arányú egysége közül mit emelnél ki?

– Megférnek, néha kicsit dulakodnak, de szerencsére nincs egyéb. Gondolok főleg arra, hogy a liciben a szobrászat volt a főszakom, melyet aztán elengedtem, az egyetemen pedig tanultunk mindent is, többek között videót és animációt, még vannak abból az időből rövidfilmjeim és egy animáció, amelyekkel részt is vettem néhány fesztiválon itthon és Magyarországon.

Szóval, ha azt kérdezi valaki, tud-e filmezni a fényképezőgépem, erre lennie kellene egy standard válasznak, de még nem fogalmaztam meg. A lényeg, hogy nem húzok magamra még egy műfajt, mert az már tényleg sok lenne. A festészetet azért emelném ki, mert ez az, amelyben legjobban és főleg legegyedibben tudom kifejezni a „mondanivalómat”. Ez volt a leghamarabb, aztán jött a fotó, főleg az egyetemen, vagy még előtte, mert apám is fotózott. Kaptam tőle egy Zenitet, és gyakran ültem vele a sötét fotólaborban, néztem a piros fényben, ahogy megjelenik a fehér papíron a valóság egy pillanata, akkor ez volt a csúcstechnológia. A fotó nélkülözhetetlen, nagyon sok esetben használom fel egy plakát vagy egy könyvborító tervezéséhez, az a profi, ha a saját munkáimat tudom használni egy-egy dizájnnál, és nem kell a netről letöltsek kétes eredetű anyagokat, vagy stockfotót vásároljak. De a fotó nem csak nélkülözhetetlen, már elkerülhetetlen is, olyan mint az írás-olvasás, csak képírás-olvasás. Már a digitális fényképezőgépek megjelenésekor volt egy nagy bumm, de most, hogy már okostelefonnal is egyre jobb fotókat lehet készíteni, ez egyszerűen minden ember alap (szelfi)eszköze, képrögzítője, nincs már technikai akadálya a fotózásnak. Az idén először készítettem könyvborítót úgy, hogy a felhasznált fotót a telefonommal lőttem (Böszörményi Zoltán - Sóvárgás), és csak azért azzal, mert hideg volt és nem vettem elő a nagy gépet. Ideális fényviszonyokban nagyon jó és megfelelő felbontású képet lehet rögzíteni egy átlagos telefonnal is, de azért halkan megjegyzem, épp mindent nem tud, amit egy profi gép, és mostohább körülmények között kudarcot vall.

– Jut időd minderre, van köztük sorrend?

– Van sorrend, időrendi, amit hamarabb nyomdába kell küldeni, azzal dolgozom. A festés, fotózás, saját projektek inkább hétvégén, alkotótáborokban, kirándulásokon, tanulmányutakon kerülnek sorra. Szerencsére a „fix” munkám elég flexibilis, a Kúriában (Könczy grafikaműhelye) jól lehet egyezni ilyen téren is. Sok időm nincs, de valahogy kerül mindenre, és remélem, hogy ezen tudok javítani a több szabadidő javára.

– Mi volt előbb? És hogyan kezdődött az egész?

– Zsögödi Nagy Imre út, 148 (Csíkszereda), a „családi ház” – akár innen is kezdhetem. Két házzal fentebb van a Nagy Imre Galéria, édesanyám kislány korában gyakran látta Imre bácsit a környéken vászonnal és festékkel felszerelkezve kószálni, rajzolni, festeni, és hatással volt rá. Annyira, hogy elment művészeti iskolába Vásárhelye, majd művészeti egyetemre Kolozsvárra, oda, ahol én is végeztem 2002-ben. Akkor Ion Andreescu volt a neve, ma Szépművészeti és Formatervezési Egyetem (UAD – Universitatea de Artă și Design). Így esélyem sem volt másra, ezt láttam: édesanyám pasztellezett, szőtt-varrt, apám fotózott, sok művész barátunk volt, én is olyan akartam lenni, mint ők.

– Hogyan kerültél ennyire közel az irodalomhoz? Hosszú évek – talán lassan van húsz is – óta a kolozsvári (és egy ideje már a magyarországi) könyvtermés, főleg a fiatalabb szerzők könyveinek a borítói a kezed munkáját dicsérik, az Előretolt Helyőrség eseményeinek a vizuális anyagai is jellegzetesek, egyből felismerhető, ki áll mögöttük.

– Édesanyám minden este mesét olvasott, hárman vagyunk testvérek, ámulattal hallgattuk, akkoriban ez volt az est csúcspontja. Aztán megszerettem az olvasást, eleinte a mesét, Benedek Elektől kezdve Hauffig és Andersenig, meg az 1001 éjszaka meséi, aztán jött a Pál utcai fiúk, Huckleberry Finn, az indiánregények, Verne Gyula világa. Apám nagy Rejtő rajongó volt, azok is megvoltak, aztán komolyabb olvasmányok, Zabhegyező, Legyek ura, egészen a Dosztojevszkij-regényekig és Borges-novellákig. Szerencsére nem volt se TV, se internet, se semmi, csak Kossuth, meg Szabad Európa Rádió, de az is nagyon recsegősen, a mai világban szerintem egész másképp alakulna minden. A második közeledési hullám az egyetemi évek alatt történt 2000-ben. Akkor volt az első kolozsvári egyéni kiállításom a Korunk galériában, Orbán János Dénes olvasott fel a verseiből a megnyitón, barátság és jó munkaviszony lett a találkozásból. Azóta megvásárolta az összes ott kiállított festményemet, talán többet is, abból a periódusból mindent. Az első borítók is abban az évben születtek, ez a Music Pub és az első Insomnia korszaka volt. Azóta tervezek könyvborítókat az Erdélyi Híradó Kiadónak, idővel más hazai kiadóknak is, és pár éve a magyarországi Előretolt Helyőrség Íróakadémiának is, elsősorban szépirodalmi műveknek. Az E-MIL-nek (Erdélyi Magyar Írók Ligája) főleg plakátokat tervezek és fotózok, ez megint kapcsolódási pont az irodalommal, de a Bretter (ma már Bréda) Körhöz is szoros viszony fűz. A Korunk és Helikon lapokkal is „jószomszédi” (munka)viszonyban vagyok, és így elég sok író, költő, szerkesztő, irodalomértő és -kedvelő emberrel kerültem kapcsolatba.

– Könyvborító készítésénél hogyan tudod számtalan vers vagy rengeteg oldalnyi próza lényegét egyetlen képbe, festménybe, rajzba, fotóba sűríteni? Mi a receptje az összhangnak a könyv csomagolása és tartalma között?

– A recept sok összetevőből áll, de az egyik legfontosabb a tapasztalat, a rutin, a sok év munkája. Ez segít abban, hogy megtaláljam a kulcspontokat, és tudjam, hogy melyik sarkánál kezdjem a felgöngyölítést. Nagyon fontos a jó cím – ez már fél siker –, volt olyan eset, hogy nem éreztem az összhangot a cím és a leendő kötet tartalma között, és elmondtam a szerzőnek, meg a szerkesztőnek, végül megváltoztatták a címet és a könyv javára vált, és nekem is segített a telitalálathoz. Általában nincs időm elolvasni a teljes kéziratot, ezért kérek 3-4 reprezentatívabb verset vagy prózarészletet, kikérem a véleményét a szerkesztőnek és/vagy a szerzőnek. Azt nem szeretem, ha konkrét elképzelésekkel jön valaki, kulcsszavakat kérek, plusz a cím. Én is kihámozok ezt-azt a szövegekből, és ezek összességéből formálom vizuális képpé.

– Vannak kedvenceid a festmények és könyvborítók között? Vagy, akár egy apának, egyformán közel áll hozzád minden alkotás?

– Vannak, persze. Ahogy telik az idő egyre jobbak, érettebbek és profibbak születnek, és mindig felülírják a régebbieket. Ha negyedannyi gyerekem lenne, mint ahány festményem és jól sikerült borítótervem, akkor a keleti kérdés meg lenne oldva. Pár kedvenc borító a közelmúltból: Dezső Kata – Akiket hazavártak, Űrbálna – helyszíni vers antológia, Zágoni Balázs – A Mary Rose-incidens, Lakatos Mihály – Súlyos ügyek, Juhász Kristóf – Boldog halottak napját, Márkus András – Elza, Fischer Botond – Tavasz lesz, Corina, John C. Lennox – Isten és Stephen Hawking, Bálint Tamás – Láv sztori, Lucian Boia – A nyugat hanyatlása. Hát ez nagyon nehéz, még sorolhatnám, de meg kell álljak, és a festményeket nem is listázom. 

(Az interjú teljes terjedelmében az erdélyi Előretolt Helyőrség lapmellékletben olvasható.)


Szentes Zágon 1976-ban született Szilágynagyfaluban. A csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceumban tanult, 1997-től a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem hallgatója volt, majd 2003-2005 között a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem doktorandusza. A kortárs erdélyi irodalom iránt érdeklődők jól ismerik a nevét és számos alkotását, ugyanis 2000-től az Erdélyi Híradó Könyvkiadó köteteinek, majd az Előretolt Helyőrség Íróakadémia számos kötetének grafikusa. Kolozsváron él és alkot.