Beszélgetés Balla Zsófiával
Fotó: Valuska Gábor

Beszélgetés Balla Zsófiával

Mert mindig a nemlét peremén járok

– 2019 januárjában a Literán a hónap szerzője volt. Kiáltvány című versében így fogalmaz: „De nincsen oly rövidke lét, / melyért ne volna érdemes csalódni.” Milyen az a létminőség, amiért Ön szerint érdemes csalódni, és mit jelent a kudarc Balla Zsófiának, az embernek és a költőnek?

– „Az élet olyan szokatlan” – mondogatta egykor legkedvesebb barátnőm, Fränkel Anna. Igen, az élet nem csak váratlan fordulatai miatt szokatlan, hanem kápráztató lehetőségein túl csalódásokban is gazdag. Az emberi lény kiváltsága, hogy mérhetetlen piciny létünk tudhat önmagáról, a világegyetemről; hogy figyelhetjük a létező világokat, csillagzatokat, a könyvek és a faragott kövek lélegzetelállító szépségét; hogy életünk biológiai meghatározottságait, vagyis az éhséget szakácsművészetté, a szaporodás ösztönét szerelemmé formáló kultúrák tanúi, cselekvő, alkotó részesei, azaz haszonélvezői lehetünk.

A létezés csalódása pedig a veszendőség vagy a vereség tudata. A halál gondolata, persze, nem mindenki számára vereség is egyben. Kultúrák, filozófiák, vallások szerint más-más a halál jelentése. Van, aki számára a kihunyás egyben visszaoldódás a természetbe, egyfajta visszalényegülés. Kudarcnak érezhetjük, hogy a körülményeink nem mindig engedik meg képességeink, vágyaink kibontakozását. Sokan sokféle dologban csalódtak és csalódnak még ezután életük folyamán. Hiszen a legnehezebb feladat megteremtenünk életünk mozgatórugóit, másképp: értelmét. Szándékosan nem megtalálást mondok, mert csak az ember maga adhat értelmet az életének. Igaz, ebben sok példa vagy kedvező körülmény segítheti, és sokféle (egészségi, földrajzi, családi, történelmi, társadalmi) hátrány fékezheti vagy gátolhatja.
De nincsen olyan rövid, apró élet vagy lét (egy méhé vagy egy fűszálé), amely ne érné meg a létrejövést, a megszületést, és ezzel együtt a csalódás valamilyen formáját, mondjuk a kihunyásét. Amely ne tartalmazná, akár töredék időben, a szerves létezés hatalmas csodáját. Hogy láthatunk napot fölkelni, hogy lélegzünk, hogy nézzük a gyimesi dombok bársonyos hajlatait vagy egy irtózatosan nagy mikroszkópban a feltáruló részleteket; hogy szerelmesünket ölelhetjük; hogy örülünk a késő őszi napfénynek, hogy megértünk egy hosszú kutatásban valamire; hogy végtelenül keresgélhetünk a létezésünket megvilágító verseket és mély bölcsességből fakadt belátásokat a Föld legjobb könyveiben. Hogy kereshetünk, ámulhatunk. Hogy megtapasztalhatjuk valakinek a figyelmét, vagy a jóságát, vagy az okosságát. Hogy tudunk a saját létezésünkről.
A szenvedésről itt most nem mondhatom el minden vonatkozásban azt, hogy mit gondolok. Része a gondolkodásnak. Persze, nem a nyomor, a kín, az önkény, az átverés okozta szenvedésre gondolok. Azok a létezésben való csalódás okai.
De a csalódás nem azonos a kudarccal.
A kudarc, az egy terv, egy igyekezet meghiúsulása. Nagy erő kell ahhoz, hogy az ember a vereségből felálljon, és újra próbálkozzék. Egy író számára vélhetően az a kudarc, ha senkinek sem jelent semmit az, amit leír. De az igazi kudarc az, ha ő maga nem elégedett azzal, amit létrehozott. Persze ebben is lehet tévedni. Ilyen esetben az a kudarc, ha nincs, aki segítene egy külső, kevésbé érzelmi pontból újra mérlegelni egy élet igyekezetét.
De a nélkülözhetetlen kétely magunkban, a létrehozott műben, az nem kudarc, hanem nagy hajtóerő: az a magasság vágya ‒ Nemes Nagy Ágnes szép kifejezésével.

– Kivételes év alkotói pályáján és a magyar irodalmi életben a 2019-es, hiszen két kötete is napvilágot látott a Pesti Kalligramnál, A darázs fészke című, Értekező líra alcímmel ellátott esszékötete és Az élet két fele című verseskönyve, amely 1965-től 2019-ig teljes költészetét tartalmazza. Hogyan definiálná az értekező líra műfaji megnevezést? Mi mondható el esszében, és mi versben? Kérem, körvonalazza a kettő kapcsolatát!

– Esszékötetem, akárcsak gyűjteményes verseskönyvem, bő negyven év írásaiból áll, de azok sem mind szerepelnek benne. Többségüket valamilyen nyilvános alkalom, szerkesztői felkérés hívta életre. Prózát írni olyan egy költőnek, mint valamely ingoványos talajon vagy egy működésre kész vulkán kráterében lépegetni. Versben más az ember térérzékelése. Nem csak otthonosabb (annyi év után), hanem azért is meghittebb, mert az ember a változtatás formáit is megtalálja. Prózában minden először esik meg, kezdetben nem érzi az ember a világtájak helyét, hogy hol vannak a pólusok, merre fénylik a fent és a lent. Minden félmondatban ott a hasraesés baljós lehetősége. És, persze, működik a gazdaságosságra, a sűrítettségre és a képszerűségre vonatkozó versírói reflex.
Az értekező líra kifejezést Szilágyi Júlia kritikus, egyetemi tanár alkalmazta kisesszéim műfaji megjelölésére. Ezt biggyesztettem a könyvre, mert roppant érzékletesnek találtam. Bizonyos tapasztalati vagy elvi állítások, az essaynek egy gondolatmenet kifejtésére irányuló próbálkozása nálam mindig a lírai kép segítségével történik. És a költészet (rejtetten vagy nyíltabban) vallomásos és önkritikus hangjaival szövődik egybe. Persze mindig keresem is egy vagy több kérdésre a választ, mérlegelek, elvetek, s néha megtalálok egy-egy lehetséges érvet, magyarázatot.
Az is hajt ebben a keresésben, hogy megtudjam, mi történt velünk, hogyan és kikkel éltünk egy égtáj alatt, kik hiányoznak és kik csaltak meg a bizalmunkban. Azt kutatom, hogyan maradhat meg az ember erkölcsi eszményei közelében, hogyan kerülheti el, milyen áron a kornak, a divatnak vagy az önmagának tett engedményeket. Hogy mit jelent a barátság, és mit a veszteségek. Kik és milyenek voltak váratlan nyereségeim. Hogyan mentheti meg az ember a múltját, és hogyan ünnepelheti egy-egy új találkozás, elmélyülő barátság, múlhatatlan könyv vagy megrendítő film páratlan életajándékát. Mert mindig a nemlét peremén járok. De mindig kész vagyok fölrepülni az öröm tereibe.
A vers és az esszé rokon műfajok. Olyanok, mint zenében a kamaramuzsika. Olyan érzékletes és elvont mindkettő. Közük van ahhoz, amit isteninek nevezünk. Mindkettőnek köze van a transzcendenciához, ha ezt nem szűkítjük a vallásra.
A vers a metaforikus látásban egyszerre megérzékít és felszólít. Az esszé meghajtja a gondolkodás malomkerekeit. A versnek nincs eredménye, de van (lehet) mély hatása. Az esszének közvetettebb, formalizáltabb a személyessége, de van gondolatmenete, és lefelé vagy fölfelé vezető következtetése. Mondhatnám: racionálisabb. De a gondolat valamilyen találata épp úgy fölemel és személyesen megszólít, mint a művészi kép, a metafora. Abban különbözik a líra és az esszé, hogy más-más módon érik el a gondolkodást és az erkölcsi és egyéb érzületeket. Az érzékletesség és a racionalitás nem szemben áll egymással, hanem a vers és az esszé kétféle tápanyaga.

– Az élet két fele költői számvetés, összegzés. Milyen indítékból végezte el ezt az összegzést? A korábbi kötetek kronológikus elrendezésén túl milyen poétikai elveket érvényesített a könyv szerkezetének kialakításában? Visszatekintve, mit mutat alkotója számára az életmű, hol szituálja magát a vershagyományban?

– Van olyan pillanat, amikor össze kell gyűjteni az addig létrehozott műveket. Eddig megjelent verseskönyveimet időrendi sorrendben helyeztem egymás mellé. Az élet két fele című gyűjteményes verseskönyvem mindegyik kötetem lényegi anyagát tartalmazza, de nem hiánytalanul. Nem mindegyik verset vettem fel a könyvbe. Megrostáltam őket, elég szigorúan igyekeztem válogatni. És végeztem javításokat is. Hiszen az én anyagom. Politikai okokból semmit sem kellett kihagynom, de a korai kötetekből nem vettem föl a gyűjteménybe azokat az opusokat, amelyek esetleg csak a megjelenésük idején és inkább az akkori sorstársak számára tartalmazták a korszak jellemző témáit, életérzését, politikai-utalásos kódjait. Vagy csak egy pillanat, egy hangulat rögzítését látom bennük. A pillanat rögzítése, a goethei óhaj –„ó, maradj, időzz még velem” – mindig kísértett, izgatott, miképpen lehet a szálló időt és élményt időtlenné verselni. De ha egy költeménybe csupán egy sóhajnyi felfohászkodás jutott ebből a késztetésből, akkor a verset kihagytam, ha a költemény – mai megítélésem, tapasztalatom szerint ‒ nem mutat valami mélyebbre vagy nagyobbra. És nem szerepel a kötetben olyan vers sem, amely csupán folyóiratban látott napvilágot. Azokat máskor kell majd összegyűjtenem és megmérnem. Nyilván már régen is volt oka annak, hogy valamit nem vettem föl kötetbe. De akadhat kivétel, és idősebb korban másként olvas az ember. Saját verseit is kritikusabban olvassa.
Hozzám a Nyugat, majd az Újhold folyóiratok költészeti hagyománya áll a legközelebb. Sok erőt merítettem John Donne, Shakespeare, Rainer Maria Rilke, Oszip Mandelstam, Konsztantinosz Kavafisz vagy éppen Wysława Szymborska műveiből. Voltak kísérletező, avantgarde-nak tekinthető verseim, ezek zöme benne van a kötetben. De rá kellett jönnöm, az erősen formabontó, kísérletező, esetleg nyelvjátékokat is görgető vers nem felel meg sem írói-költői alkatomnak, sem a költészet szerepéről és jelentőségéről alkotott elképzeléseimnek. Nehezen jöttem rá, ez nehéz folyamat volt, mert az embert sokszor az újdonság és a változtatás megtévesztő bűvölete keríti hatalmába. Öntudatlanul azon buzgólkodik, hogy ne maradjon le. De miről is maradna le?
Sok jó költőt, prózaírót látok, akinek a képességei jóval meghaladják azt a stílust, azt a beszédmódot, azt az irodalmi „ideológiát”, amelyből nagy nevet, „brand”-et formáltak, és abból most már, mint Kháron ladikjából, nem mernek, nem tudnak kiugrani. Pedig lehet, hogyha volna erejük szembenézni azzal, hogy már csak önmaguk paródiáit írják, akkor változtatnának. Ebben a mesterségben ez sosem késő.

– Tudjuk immár, hogy a Kiáltvány a költői életművet tartalmazó kötet záróverse is, amelynek utolsó sorai a következők: „Fel a fejjel! Ne féljetek! / A keserűség teremt életet. / Ne féljetek! / Az igazság adhat csupán hazát.” Az összegzés előretekintés is? Lesz-e az (alkotói) életnek, az életműnek „harmadik fele”? Honnan a költő optimizmusa, és milyen (nyelv)hazában hihet?

– Ebben a versben azt a szűkebb-tágabb baráti-művészi-politikai közösséget szólítom meg, amelyben élek. Amikor megrendülni látszik a világ, azok az értékek, amelyek fontosak, amikor az együttérzést, az emberiességet, az önmérsékletet, a nagy művészetet és a másik embert is érteni akaró gondolkodást kiszorítani látszik a hatalomvágy, a szerzés, a talmi üresség divatja, akkor azokat szólítottam meg, akik érzésem szerint vesztésre álltak. Magunkat, mindannyiunkat. Hogy kezdjük a bírálatot és a megújulást önmagunkon. Hogy nem árt nekünk az önmagunkkal való szembenézés. Ellenkezőleg. Az igazság, a minket fájdalmasan érintő igazságok és belátások kimondása nélkül nem lehetséges működő világot, élhetőbb társadalmat, művészetet létrehoznunk. Arra biztatok ebben a versben, hogy ne adjuk fel azt, ami az emberi létezés magasságát jelenti. Ne adjuk fel az eszményeinket. Ne fáradjunk bele a küzdelembe.
Társadalmunkban sok a képmutatás és az önáltatás. De csak a sokféle igazság kimondása és elviselése őrizheti meg a földtekét tőlünk és nekünk.
Nem tudom, nem tudhatom, mennyi időm van még hátra. Hogy lesz-e módom jobbá lenni, költőként, emberként, mint amilyen most vagyok. De azt tudom: arra nincs már időm, hogy rossz könyveket olvassak. Hogy ne nézzek szembe önmagammal, nincs már időm az önáltatásra és az elvárt képmutatásra. Nincs már időm arra, hogy elviseljem a butaság és a gyűlölet eszkalációját. Nincs már időm a felejtésre. Talán már csak megérteni van időm. Fejet hajtanom a megölt milliók emléke előtt. Talán már csak kiáltani van időm.