Borcsa János

Borcsa János

Szentgyörgyi László kételyei

Általában önmagáról beszél a lírai költő – egyik klasszikusunk szavaival élve –, önmagát szeretné megmutatni, de mihelyt verse olvasóra talál, mégsem tekinthető magánügynek megszólalása. Lehet, hogy éppen azt érzi meg valaki más, hogy helyette is szólt a költő, mikor például hangot adott közérzetének, vagy az adott helyzetről fogalmazott meg fontos felismerést, olyat, ami őbenne is szunnyadt, de az is gyakorta megesik, hogy az olvasónak csak egyszerűen, érdek nélkül tetszik a költői megnyilatkozás...

Körülményeskedünk...

Egyre körülményeskedőbb újabban a beszélt nyelv. Milyen is lenne, ha a beszélő is sok esetben éppen a körülményeskedést választja? Nyilván, találkozni olyannal is, aki viselkedésében, cselekedeteiben eleve körülményes. S ha már ilyennek született, persze hogy gondolkodása határozza meg beszédét. Fejben dől el minden – ilyenféle formában szokás manapság, mintegy hatásosnak szánt módon véleményt, állásfoglalást mondani valakiről vagy valamely helyzetről. Következésképp fejben dől el, hogy miként szólalsz meg.

Szilágyi Domokos-évfordulóra

Vád és vigasz

Egy évvel halála előtt írta József Attila a Kész a leltár-t, saját életével való számvető költeményét. Kitűnik ebből, hogy költőnk esetében a „leltárkészítés” nem járt együtt elégtétellel – ha a „születtem, elvegyültem és kiváltam” tömör összegezést nem tekintjük annak –, de a bizakodás halvány jele azért csak felsejlik a befejezésből: „Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen, / de ágyban végzem, néha ezt remélem.” Amit viszont a vers zárása foglal magában, éspedig a saját halálával való szembenézés, az annyira komolyan veendő, hogy azt csakis a legegyértelműbben jelenthette ki: „Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. / Éltem – és ebbe más is belehalt már.”

Sok van a rovásunkon

Sohasem kényeztette el a székelyt az élet. Komoly próbatételek elé állította már kisgyermekkorától kezdve. Gyakorta kín volt számára a munka. Amint erre a szó egyik jelentése is figyelmeztet. Szinte észrevétlenül, de valóságosan belenőtt a családi munkamegosztásba, illetve a társadalom „öntőformáiba” a szülők és nagyszülők mellett a gyermek.

Egykori magyar utazó az Újvilágban

Igen kiélezett közéleti-politikai viták és küzdelmek zajlottak a magyar reformkor idején. A legnagyobb visszhangot kiváltó munkák két reformarisztokrata, a Széchenyi és a Wesselényi nevéhez fűződnek. A Hitel (1830), a Világ (1831), a Stádium (1833), illetve a Balítéletekről (1833) mellett viszont az erdővidéki kisnemesi családban született Bölöni Farkas Sándor Utazás Észak-Amerikában (1834, 1835) című könyvét mint a korszak nagy könyvsikerét, a polgárosodás valóságos kézikönyvét, az új eszmékkel ismerkedő értelmiség bibliáját tartja számon az irodalomtörténet. 

Csoóri Sándor öröksége

Ha a minap elhunyt Kossuth- és Herder-díjas Csoóri Sándor költészetét, esszéit, filmjeit nem is ismer(het)i minden magyar, szelleme bizonyára minden magyar lakásában jelen van immár több mint két évtizede, lévén hogy kezdeményezője volt a nemzet televíziójának, a Duna Televíziónak. Ennek létrehozásával tulajdonképpen – saját szavait idézve – „a szétszakadt magyar szigetek összecsatolását” lehetett végrehajtani. Csoóri Sándor hagyatéka ma még felmérhetetlen. Ezúttal az írói életmű egy-két vonását emelném ki.

Az aratnivaló sok...

Nyár derekán, szemlélve a háromszéki mezők színes szőttesét, ki ne gondolna az aratásra! Arra a műveletre, amelyet régen igen nehéznek és felelősségteljesnek tartottak, mi több, ma is annak tartanak. Hajdan is roppant fárasztó volt, amikor még kézi szerszámokkal, s nem ritkán párban végezték. Rendszerint a férfi kaszás haladt elöl – kemény, derékpróbáló munka várt rá a rekkenőségben! –, a nő pedig utána, sarlóval a kezében szedte a markot, de gyakran a kisiskoláskorú gyermek is besegített, éspedig ő vetette a kötelet a kévekötéshez.

Magyarnak alkalmas volt

Tudom, nem szükséges hangsúlyozni, különösen a székelység körében, hogy a hitvány szót mindenekelőtt erkölcsi vonatkozású jelentésben használjuk a közbeszédben, a jellemtelen emberre értjük, habár a köz- és irodalmi nyelvben – az értelmező szótár szerint – ez a jelentés csupán a harmadik helyre kerül. Tamási Áron szállóigévé vált kijelentésében – miért is lehetne ez másként a székelység köréből indult író esetében? – ugyancsak jellemtelen, mindenre kapható személyre célzott, mikor leírta: „aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.”

Szövegektől körülményekig

Nemrég egy irodalmi találkozó adott alkalmat, hogy elmondjam, az irodalmi műveltséget szolgáló s a hiteles és értékes műveket mindig szövetségesének tekintő ember is eljuthat odáig, amikor már nemcsak az irodalmi szövegeket, hanem mindenekelőtt az azokkal összefüggésben lévő körülményeket figyeli és értelmezi. S annál inkább megteheti ezt, minthogy már a kezdetekkor, több mint három évtizeddel ezelőtt is azt gondolta, hogy szövegek értelmezésén keresztül tulajdonképpen élet-problémákat vethet fel, mivel helyénvalónak tartotta azt a meglátást, miszerint a kritikus írásaiban a forma a valóság, és rajta keresztül kérdezi ő végső kérdéseit az élettől.

Regény a szabadság hiányáról

Az irodalomtörténet a legjelentősebb holokauszt-regények között tartja számon – joggal! – a Sorstalanságot. Tárgya, illetve forrásvidéke tekintetében valóban egy adott történelmi korszakhoz és helyzethez kapcsolható, de véleményem szerint nemcsak a lágerlétről szól, hanem általában az emberi lét és az egzisztencia kérdését veti fel, s kapunk is erről íróilag igen eredeti, az epika „nyelvén” készült értelmezést. A nemrég, március 31-én budapesti otthonában, életének nyolcvanhetedik évében elhunyt Kertész Imre Nobel-díjas regényét olvasva ugyanis bárki ráismerhet a maga kiszolgáltatottságára és szenvedésére, akármely emberrel vagy néppel történt vagy történjék is meg.

Subscribe to this RSS feed