Borcsa János

Borcsa János

Április üzen

Ha még találni világnyira tágult nagyfalunkban tiszta termőföldet s ugyanilyen levegőt, reneszánsz kori költőnkkel lehetne mondani ma is, hogy a „mező jó illatot, az ég szép harmatot ád, ki kedves mindennél.” Igaz, az sem állítható teljes bizonyossággal, hogy a tiszta, érintetlen természet jelentene mindennél kedvesebb, azaz mindenek fölött álló értéket a mai világban.

Megszólalás és elhallgatás

Első éves egyetemi hallgatóként 1973-ban jelen voltam azon a kolozsvári szabadegyetemi előadáson, amelyen a jeles költő és nagy tekintélyű irodalmi szerkesztő, Székely János tartott előadást a költészet haláláról. Élő szóban előadott esszéjét a következő szavakkal fejezte be: „Ars poeticám a hallgatás. Versem – hallgassák meg, kérem –, versem: a csend.” A hallottak mondhatni váratlanul érték, valósággal megdöbbentették a nagyszámú közönséget, majd élénk vita következett, emlékezetem szerint elsőként Bajor Andor kért szót... 

Fő, hogy értjük egymást!

-A tegnap kerestelek. Nem voltál otthon?
-Nem. Az egészségbiztosító háznál voltam.
-Jó hely lehet az, biztosítja az ember egészségét. Ahogy különben a nevében is benne van... 
-Csak ott ne legyen dolgod!

Ahogy esik, úgy suppan…

– Na, tessék, itt van, amit igazán nem vártam! Leesett az első hó.

– Bizony, megtörténik az emberrel is, ha nem vigyáz magára eléggé. Mondjuk, menet közben megbotlik és elvágódik, térdre vagy hasra esik…

Aki érezheti az olvasók megbecsülését

 

Fekete Vincéről

Egy anyaországi kisvárosban élő kiváló írástudó jelentette ki, hogy ő soha nem értett egyet azzal, hogy „a vidék különböző értelmű hiányai vagy szűkösségei akadályoznák az alkotói kiteljesülést, ez ritkán felel meg a valóságnak, többnyire a nem eléggé tehetséges alkotók önfelmentő ideológiája inkább.” 

Azt a szép napját!

-1 szép napot kívánok!
-Köszönöm! Megengedi, hogy én döntsem el, hogy melyik legyen az a szép nap?
-Ne értsen félre, kérem, én csupán köszöntem!
-Nem uram, maga egy jókívánságot mondott nekem, amit én illendően meg is köszöntem. 
-Már hogy mondtam volna ilyet!?

A Magyar Nyelv Napján

Mint minden születéshez, a népekéhez is az elme és képzelőerő hozzárendeli a csodát, illetve valamiféle misztériumot. Nem véletlen tehát, hogy a népek kialakulásáról gondolkozva Tamási Áron mintegy meseszerűen adja elő létrejöttüket, mondván, hogy „a különböző nyelvek melegéből keltek ki a különböző népek, melyeket az atyafiság és az együttes érdek alapján a közös szó szervezett nemzetekké.”

Irodalomtörténeti pillanat 1956-ban

Ha a magyar líra történetében kívánjuk nyomon követni az 1956-os forradalmat, akkor minden bizonnyal elsőnek Illyés Gyula remekművét, az Egy mondat a zsarnokságról címűt kell kiemelnünk, ha viszont a publicisztikában, illetve esszéirodalomban akarjuk ugyanezt tenni, akkor talán jó, ha Tamási Áron írását, a Magyar fohász címűt választjuk, amelyet október 26-án olvasott fel a szabad magyar rádióban, nyomtatásban pedig a magyar írók lapjában, az Irodalmi Újság nevezetes, november 2-i számában jelent meg, ugyanabban a lapszámban, amelyben az Illyés-vers is.

Mi legyen, ki költő?

Haza és magyarság kérdése erdélyi magyar költők műveiben*

I.

Ami alkotói pályája végén a lírikus Arany Jánosban puszta feltételezésként merült fel, az az első világháború következtében új államhatárok közé került magyarság költői esetében súlyos dilemmákkal járó valósággá vált hirtelen: a hazához fűződő „ezer szál” vágatott el számukra ténylegesen, s ebből következően az irodalom művelői is feloldhatatlan kérdések elé kerültek, hogy tudniillik hazavesztés után vállalhatja-e még a dalt, kit a bölcső – az idős lírikust idézve – „magyarrá ringatott”?

El-beszélés

– Köszöntem szépen!
– De kérem, ki kérdezte, hogy köszönt-e szépen?
– Senki-senki, csak – köszöntem szépen, ahogy illik, no!
– Ha már így állunk, szeretném tudni, mikor is volt, amikor köszönt szépen?

Subscribe to this RSS feed