Nem a sör- vagy az üdítőital-reklámok ellen szólok, ha azt állítom, hogy a nyári nagy forróság idején, amikor bőségesen riadóztatnak a hőség miatt, leginkább ajánlatos „foglalatosság” egy kiadós csobbanás lehet. Ezt látszik megerősíteni az is, hogy a teraszok és kerthelyiségek sem annyira zsúfoltak ilyenkor, mint a tó- és folyópartok, mint a szabadtéri fürdők, nem is beszélve a homokos vagy sziklás tengerpartokról. Keressük ugyan a sörök és az üdítőitalok „társaságát”, de igazából az őselemmel, a vízzel való találkozás, a vele való önfeledt „együttlét” az, ami az egyik legteljesebb élményt képes nyújtani az embernek ilyenkor, kánikula idején.

Bizonyára valamiféle befejezetlen darab az emberi színjáték, s úgymond műsoron van folyamatosan, a szereposztás és a díszletek változnak nemzedékről nemzedékre, korról korra, a téma viszont állandó. Az emberi természet, tulajdonképpen maga az élet mint a játék indítéka nem változik. Jó és gonosz, erény és bűn lakozik mindig is az egyes emberben. Ugyanaz, aki a jóság parancsát követve él erényes életet, könnyen szövetkezhet a gonosszal, és a bűn útjára térhet. Példát számtalant találni.

         Akinek megadatott a történelmi „szerencse”, hogy beleszülessen valamely diktatúra mindennapjaiba, s nevelődése is ilyen politikai mederben folytatódjon, tapasztalhatta, hogy – egy kölcsönzött metaforát használva – ama „lassú vírus” jószerével még az ember magánéletét is kikezdte. Illyés Gyula verse, az Egy mondat a zsarnokságról ilyen oldalról mutatja be az önkény­ural­mi rendszereket. Bárhol, bármilyen helyzetben érezheted a nyílt elnyomásra és terrorra „szakosodott” rezsimek jelenlétét, ahogy a költő írta: „nemcsak a vallatásban, / ott van a vallomásban, / az édes szó-mámorban, / mint légy a borban, // mert álmaidban / sem vagy magadban, / ott van a nászi ágyban, / előtte már a vágyban, // mert szépnek csak azt véled, / mi egyszer már övé lett; / vele hevertél, / ha azt hitted, szerettél.”

Úgy vélem, téved, ki azt gondolja, hogy a születéssel kimondottan a korlátlan szabadságot kapjuk osztályrészül. Aki oly mértékben kívánja személyes szabadságát kiteljesíteni, hogy másokét nem korlátozza, és nem sérti, az inkább a felelősséget érzi, ami az embernek, mint társas lénynek földi itt-létével jár együtt. Felelősséggel tartozunk közvetlen családtagjaink, kisebb-nagyobb közösségek, valamint a nagycsalád, a nemzet iránt. 

– Fekete Vince ötvenéves –

Megtalálni, majd érezni és tudni a helyes irányt, bárki számára komoly előnyt jelenthet mindennapi tevékenységében, magánéletében, előrehaladásában. Hiszen ma sincs hiány irányt szabókban, sem irányelvekben. Mondhatni, telítve a „piac”. S a kínálat? Egyik előnyösebbnek mutatja magát, mint a másik. Hogy aztán az egyes ember számára melyik a leginkább testre szabott irány, illetve mely irány követése során teljesítheti ki önmagát, az már ama szabókat s elvek meghatározóit nemigen érdekli. Nagyon kell ismerned önmagad, hogy jó irányt válassz, s azt tartani tudd.

Magam is láttam, hogy tűnik el a föld felszínéről akár egy-két óra leforgása alatt egy-egy emberélet munkájának látható jele, mikor lángok égetnek fel családi hajlékot vagy valamely komolyabb gazdasági épületet. S ugyanakkor láttam és éreztem a szomszédság, a falusfelek segítőkészségét megnyilvánulni éppen ott és éppen akkor, ahol és amikor szükség volt. Szülők és nagyszülők aztán gyakran idézték fel – lévén, hogy ők átélték egykor a rettenetet –, hogyan égett le szülőfalum központi része egy szeptemberi napon, 1944-ben, a „felszabadító” szovjet csapatok bombázása következtében.

Egy augusztusi sikeres kolozsvári koncertet követően kishazánkban, szülőfalum alkalmi szabadtéri színpadán is fellépett Bródy János hűséges társával, gitárjával a kezében, régi és legújabb dalait hozva el a faluünnepre összegyűlteknek, s a több mint egyórás műsor után azzal a gondolattal távozott az ember, hogy akit közvetlen közelről hallhatott-láthatott, az komolyan vette közönségét, s hogy igényességét s küldetését nem tagadta meg ezúttal sem.

A múltból sajnálatosan keveset, mindössze kivételes eseményeket vagy kiemelkedő személyiségeket őriz meg az emlékezet, holott – egy szállóigévé vált mondat szerint – „mélységesen mély a múltnak kútja.” Ilyen értelemben legalábbis érdemes olykor ráirányítani a figyelmet a mindennapok eseményeire, amelyeket ha nem is mindig tudatosan alakít az ember, de kitartóan, sőt áldozatot hozva teszi ezt, s végső soron ennek az erőfeszítésnek köszönhetően maradhat fenn egy nép.

Kiteljesedőben Tompa Andrea elbeszélő művészete. Második regényét, a Fejtől s lábtól* címűt máris az elmúlt egy-két év kiemelkedő szépirodalmi művei között tartják számon.  Regénye tárgyát a saját családja történetéből vette a kolozsvári születésű író, s a történelmi idő, amely meghatározója az elbeszélt eseményeknek, az 1910-es éveket, valamint a huszas évek első felét jelenti.

Azt gondolom, ha irodalomkritikust díjaz egy szakmai testület, amint tette ezt nemrég a csíkszeredai székhelyû, de az egész magyar nyelvterületen tekintélynek örvendõ Székelyföld kulturális folyóirat, ama kitüntetõ figyelem nemcsak az illetõ személyt, egy magyar irodalomkritikus elmúlt évi munkáját díjazza, hanem általában a kritika megbecsülésére figyelmeztet. Mert ma is kell lennie kritikának közöttünk – hogy az egyik elsõ nagy kritikust, Bajza Józsefet parafrazáljam.