Visszaút a fekete folyón - második verseskötete* tanúsága szerint a fiatal Bálint Tamás a dolgok és világunk hiteles és higgadt megfigyelője, ugyanakkor a pontos önismeretet is úgymond gyakorolja költőként. Egyik verse alapján (A sziklaszirten) például azt mondhatjuk, hogy az éppen adott helyzet visszatarthatja az embert attól, hogy a végtelen lehetőségek bűvöletében éljen, vagy hogy a korlátlan szabadságnak adja át magát. A sziklaszirt motívummal jeleníti meg a költő azt a gondolatot, hogy az ember vágyai elérésével szabadságát valósíthatja meg, sőt néha érzi az egyén, hogy utána nyúlnának a benne talán még meg sem fogalmazódott vágyak, mégis lemond  azokról, mivel az adott helyzetben a félelem és a megszokás erősebb benne, mint az Ikaroszok bátorsága, amely áthidalni segíthet akár szédítő távolságokat is.

Benő Attila költőként vált ismertté, az 1990-es évek első felében lépett fel mint a rendszerváltás utáni első nemzedék tagja, kötettel is Fekete Vincéékkel, Orbán János Dénesékkel együtt jelentkezett (Csontkalitka, 1995), de egyetemi tanulmányai befejezése óta oktatóként dolgozik a kolozsvári egyetem Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszékén. Ezért abban a különleges, mondhatni fokozott felelősséggel járó helyzetben van, hogy egy személyben – Arany János szavaival szólva – nyelvész úr és költő. Nyelvész énje így jobban „tudja”, költő énje pedig jobban „érzi” a nyelvet, amelyre reflektál mindennapi tevékenysége során, illetve amelyet „anyagként” és költői hivatása lehetőségeként nem kerülhet meg.

Természetesnek tartják, hogy szavak szótári rendjében értelmetlen keresni összefüggő gondolati tartalmat, illetve üzenetet, hogy szavak puszta sorrendje nem tekinthető mondatnak. Esetenként viszont, amikor a politikai erők az észt megfosztották trónjától, s erőszakot, önkényt ültettek helyére – s példázhatni lehet ezt huszadik századi jobb- és baloldali diktatúrákban megtörtént esetekkel –, végzetes személyi következményei is voltak, ha például kihallgatótiszt vagy ügyész „olvasott” és „értelmezett” valamely szótárat, mivel könnyen olvasott ki belőle akár az állam vagy a rendszer ellen felbujtó titkos üzenetet is...

A magyar nyelv zseniális vizsgálója, Kosztolányi, ha a nyelvről szólt, mindig a beszéd által megnyilvánuló ember s ebből következően a lélek kérdéseihez igazítva szabta meg mondandójának, gondolati kísérleteinek irányát.Akkor is, amikor emberség és magyarság fogalmait mintegy természetes módon kapcsolta össze, s vetette papírra mély gondolati tartalommal telített híres vallomását, mondván: „az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. (...)

Ma is helyénvaló a régiek elveiből kiindulva elgondolkozni egy-egy kérdésen, abból például, hogy semmi emberit nem tartok magamtól idegennek, vagyis nihil humani a me alienum puto. Sőt még akkor is tarthatjuk magunkat ehhez, ha adott esetben előnytelen helyzetben, rossz színben tüntetjük fel ezáltal az embert, minthogy nemegyszer az ember által létrehozott „mű” vagy az embertől eredő valamely cselekvés nem a jó és igaz kategóriájába sorolható... Számot kell vetned, hogy mi jóra s mi rosszra képes az ember, ha önmagad s a világot akarod megismerni.

Egyáltalán nem szokatlan jelenség, hogy valamely író nevéhez – legyen annak akár gazdag életműve is – egyetlen könyvét kapcsolja a nagyközönség. Így van ez az idén elhunyt Fodor Sándorral is, a Csipike szerzőjével. Csipikében a gyermekolvasók kedvenc figuráját teremtette meg, magát a művet meg meseregényként a gyermekirodalomba soroljuk, habár már rögtön a könyv megjelenése után egyik kiváló kritikusunk és esztétánk határozottan leszögezte: ez a gyermekeknek írt mese felnőtteknek való olvasmány. Észre kellene vennünk tehát, hogy a morális kérdések iránt érzékeny Fodor Sándor tulajdonképpen tükröt tart ezáltal a könyve által a felnőtt olvasónak...