Fekete Vince

Fekete Vince

A bicskáról még egyszer

Nem tudom, hogy létezik-e egyáltalán olyan férfiember, aki életében egyszer, egyetlen egyszer legalább ne látott volna, ne fogott volna egy igazi bicskát. Akinek nem volt soha a kezében egy igazi bicska, egy ilyen igazi ékszer, egy igazi, egy valódi, egy semmi mással össze nem téveszthető valódi bicska; mert az olyan, mint aki nem simogatott meg soha egy isteni nőt (legalább a tekintetével), mint akit  nem bűvölt soha el egy csodálatos nő csípejének ringatózása, arca, hangjának mélabús duruzsolása, mint akit nem babonáztak soha meg az incselkedően kihívó, érzéki ajkak, a formás, hosszú lábak, a combok márványszín oszlopai.

Bicska

Bicska nélkül nem ember az ember, nem férfi a férfi, legalábbis nem igazi férfi, csak szoknyák és Vesta kályhák körül lebzselő anyámasszony katonája, akinek  a Gyógyító kezek-, a Tudás fája-, a Család és egészség-kollekció meg a Jó konyha című színes receptgyűjtemény jelenti a mindennemű dolgok csimborasszóját.

A padlás

A padlás egy itteni, közismert hasonlattal élve olyan, mint a műbőrből (vinilből, vagy ahogy errefelé mondják: vinilinből) készült kabát: télen hideg, nyáron meleg. Nyáron fő meg benne az ember, csorog róla a veríték, patakokat ver a homloktól a bokáig, télen pedig ráfagy az egész szerelés, átfúj rajta a szél, bever a hó, jégcsapok lógnak kívül-belül, jégfésűk, jégkefék borzolják, karmolják, kaparják a benne levő testét, lelkét.

A kamra

Ha a pince szentély, ha a pince a nyugalom temploma, ahol felüdülhet a lélek, ahol feltelhet a szű örömmel és elégedettséggel, akkor a kamra kisebb imaház, kápolna, a lélek szigete, a megnyugvás oázisa. A kamra ugyanis a pince kistestvére. Nem négy méterre a föld alatt, a ház alatt, hanem egy-két-négy vagy akár több méterrel is a föld felett, a lakásban, a lakásnak a legfontosabb, legkiemeltebb helyén, a konyhában, egy kisebb, de annál fontosabb és annál kedvesebb ajtó mögött.

A szentély

Mondjon bárki bármit, feszítsenek fel, kössenek ki, fülembe forró ólmot öntsenek, akkor is azt mondom, tanúk előtt is, ha kell, mint amit most maga előtt, barátom, hogy a világon a legjobb hely a pince. Itt nincs erőszak, nincsenek faji, nemi, felekezeti ellentétek, nincsenek konfliktusok, robbantások, merényletek. Itt, négy méterre a föld alatt, távol a város zajától, a zűrzavartól – béke van.

Sántha Attila razglednyicáiról

Két ciklusra osztva mindössze huszonöt verset tartalmaz ez a vékonyka könyv[1]: az első, a kötet címét is adó ciklusban (Razglednicák) kilenc „rövid helyzetképet” gyűjt egybe, akárcsak Radnóti a „tájról, az emberekről, a költői sorsról”; a kötet második felében meg, szinte élesen elkülönítve a razglednicás résztől, A szükségét végző falu cikluscímmel tizenhat költemény található.

Farkas Árpád laudációja

Farkas Árpád EMIA-díjához

A ritkán megszólaló, „szűken mért” szavú, versben keveset beszélő költőink közé tartozik. Teljesen készen, abszolút teljes fegyverzetben érkezett, „panyókára vetett kabáttal”, kamaszos lendülettel, ám érett férfiúra jellemző komolysággal, komorsággal és felelősségtudattal; a „politikum gerjesztette mámorból” való kijózanodás utáni „másnaposság” érzésének keserű tapasztalatával, összeszorított fogakkal, sziszegve sem szolgáló makacs elhatározással.

A sajnódi ember, szüret hava és a pityókabor

A sajnódi ember számára az ő felesége a legeslegjobb feleség, a lovai a legjobb lovak, a Daciája a legeslegjobb autó – ezekre az utakra, ugye –, háromszor, de akár hétszer is többet ér az bármilyen külföldi autónál. A pincsi kutyája még a harci ebeket is megkergeti, ha kell, pálinkája a világ legjobb minőségű és legerősebb tömény itala, férfiassága a legtekintélyesebb férfiasság, amolyan ember elejibe való szerszám; és nincs a világon az a szerzet, aki többet bírna meg lábon ebből az ötvenöt fokosból, mint a sajnódi ember.

Sajnód

Temesi Mesternek

Csodálatos, csodálatos! Sajnódon élni csodálatos. Azt is mondhatnók, hogy a világ legnagyszerűbb dolgainak egyike. Itt minden szép, minden jó, és nincs hiba benne. Itt mindenki ismer mindenkit, mindenki szeret mindenkit, illetve mindenki szeret egy másikat, és milyen csodálatos, együtt utálnak egy harmadikat. És ez így nagyon szép, nagyon jó.

Véndiák találkozó

Ezen a felemelő, lélekmelengető, csodálatos ünnepségen a nénik és a bácsik találkoznak azokkal a nénikkel és bácsikkal, akik sok-sok évvel ezelőtt még lányok és fiúk voltak, ugyanolyanok, mint a mostani érettségizők. A nénik és a bácsik közül – nevezzük csak továbbra is így őket – előzőleg mindig kerül egy-két néni és egy-két bácsi legalább, akik megszervezik újra és újra, előbb csak tízévenként, később már ötévenként is ezt a nagyszerű találkozót. Vagy fordítva: előbb ötévenként, később majd tízévenként.

Subscribe to this RSS feed