Nem érdekelték túlságosan a csúcsok, az „arany középszer” írója akart lenni; sokkal nagyobb volt benne az azonosulási szándék, mint a kiválás, a magasba törő művész magánya, mégis emblematikus alakká nőtt már életében, és sugárzó alakja most, százötven év múltával is világít, mint törött hajók legénységének az életet mentő fárosz.

Mennyivel többet tudtak klasszikusaink, Jókai, Mikszáth, Krúdy, a nőkről, mint mi ma! Milyen kár, hogy ebben a fene nagy egyenlősdiségben kihalt, elsorvadt a térdet-fejet hajtó szép alázat, a nemes nőkultusz, amellyel Balassi, Petőfi, József Attila kedves asszonyaik elé járultak! Tőlük tudjuk, hogy egykoron a legyező mögül többet megláttak a nők a világ rejtelmeiből, mint az emelvényeken, pulpitusokon szónokoló férfiak.

Az igazság fájdalmai

Amikor megjelent a Zajlásban (1998) tanulmánykötet, felujjongtunk. Az a tábor (mondhatjuk bátran: gyülekezet!) ujjongott, amelyik szereti és tiszteli Lőrincz Györgyöt. Voltak, akik számára messziről jött a Hang, a Kárpát-medence délkeleti sarkából, az Anyaszék fővárosából, Székelyudvarhelyről, s voltunk többen, akik belső hallással hallottuk a szót, az igen szavát, és primer reflexek moccantak bennünk; a szív, az ész, az érzelmek, a nemzetimádat lavinái zúgtak át rajtunk.

Lehet szép egy sírkert? Andalítók, nosztalgiát ringatók Krúdy temetői? Igazolják Kant tételét: “Szép az, ami érdek nélkül tetszik?” Nem csupa érdek köt ahhoz a megszentelt földhöz, ahol “apáink hűlő, drága arcán járunk”? (Farkas Árpád) Nem lázad az idők kezdetétől a lélek az elmúlás ellen? Vagy ellenkezőleg: nem jövőnk záloga, biztosítéka a sírkövek és keresztek erdeje, a kripták csöndje, homálya? Nem mond ellent a földi halandó racionális alaptermészetének Paul Valéry hatalmas ódája, amelyben – mint gúla, mint szó-piramis – halmozódik egymásra tér, idő, Fény, Igazság, jelen, jövő, béke, nihil, kacaj, könny, álom, szeretet, gyűlölet, vagyis a lét? (Tengerparti temető)

Ha ráadja fejét az olvasó Pomogáts Béla hatalmas munkájának az elolvasására, tanácsos körülbástyáznia magát a szerző eddig megjelent, legalább ötven, Erdéllyel foglalkozó könyvével, és az sem árt, ha kirakja maga elé az eddig készült irodalomtörténeti összefoglalókat. Már a nevek, a szerzők felsorolása szellemi bizsergést kelt: György Lajos, Tolnai Gábor, Jancsó Elemér, Kozocsa Sándor, Ligeti Ernő, Czine Mihály, Záhonyi Éva, Béládi Miklós, Sőni Pál, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Bertha Zoltán, Görömbei András, Balázs Tibor és… a névsor nem teljes. Tudós elmék, pozitivisták, szellemtörténészek, strukturalisták, avantgárd- illetve hermene(u)tikai indíttatásúak  dolgoztak azért, hogy a szétdarabolt ország legnagyobb, történelmében, kultúrájában leggazdagabb részének irodalmát teljes gazdagságában fölmutassák.

A szülőföldjébe szerelmes vándor úgy megy föl a Nagysolymos és Székelyhidegkút határmezsgyéjén álló csúcsra, a Konos-tetőre, ahogy a japánok szent hegyükre, a Fudzsira. A Fogarasi-havasok és a Keleti-Kárpátok közötti dombvidék egyik legmagasabb pontja Konoshegy, itt körbe fordul e táj, köröskörül csak zöld tengert látni, semmi mást. Szék-János dűlő rétjén nekiiramodnak a hidegkúti kaszálók, futnak fel a lábára délnyugatról, és évszázados bükkfákat döntenek ki a nagysolymosiak a keleti meredélyén, így békésen mindkét falu magáénak vallja a szent hegyet.

Vajon van-e haszna, vajon érdemes-e egy rövid glosszában a nyolcvankét éve halott (és 127 évvel ezelőtt született) Kuncz Aladár szellemét megidézni, ha a jegyzetíró nem a rajongó tisztelet és a bevallottan elfogult szeretet hangján nyilatkozik meg? Nyilvánvalóan nincs. Értékelését elvégezték gondos filológusok, a név és a mű már rég lexikoni címszó, illetve rövid fejezet a vaskos irodalomtörténeti summázásokban. De éppen ezt a címszószerűséget lehet és kell oldani a emlékezésben, az egykönyves íróként kanonizált Kuncz Aladárt szükséges körüljárni; az embert és a művészt – legalább futó hangulatkeltés céljával – átmenteni (Mentés másként!) érzelemszegény, agylázas huszonegyedik századunkba.

Nehéz megközelíteni Pomogáts Béla világát*. Proteuszi alkat. Nem alakváltozatai kápráztatnak el, hanem az életmű gazdagsága, termékenysége és a feldolgozott anyag mennyisége. Obersovszky Gyula, ötvenhatos forradalmár Prelűd halál után harmadik kötetéhez írt előszóban írja Pomogáts, hogy nemcsak a költő-fogoly memorizálta, papír hiányában, a verseit, hanem rabtársai is, akik aztán, kiszabadulva, tollba mondták neki. Sántít a hasonlat, de valahogy így “közlekedik” Pomogáts Béla tudatában mindaz, amit a földkerekség bármely pontján magyar nyelven leírtak. (A nyugati magyar irodalom történetét ő írta meg Béládi Miklóssal és Rónay Lászlóval!) Járta és járja a világot, sűrűn látogatja a könyvtárakat, a levéltárakat, az irodalmi intézményeket, a szerkesztőségeket és barátait, szórja az ismereteket, ugyanakkor gyűjti a másokét, csodálatos körforgás jön így létre; nincs olyan eseménye az irodalmi életnek, amelyről ne szerezne azonnal tudomást, és ne reagálna arra, és ebben az állandó szellemi pezsgésben, ebben az embert próbáló tornamutatványban két megbízható fegyvere van: bámulatos memóriája és kivételes szintetizáló képessége.

A befejezetlen interjú

Ha jól emlékszem, híres, ország-világ járó zöld Skodájával érkezett Beke György Bécsbe valamikor a kilencvenes évek elején, korpulens alakja ellenére sebbel-lobbal, önmaga körül szelet kavarva viharzott be a lakásunkba, s éppen csak lezökkentette óriási aktatáskáját a karosszék mellé, ahol hellyel kínáltam, már szegezte is szembe velem az első kérdést, hisz interjút készíteni jött: „Mit keres egy székely Bécsben?”

Kettőezer nyolc október ötödikén lett volna hatvannégy éves, születésnapja előtt, harmadikán jött a karvaly hír: átköltözött az örökkévalóságba.

Kivételes tehetsége biztosítja neki azt itt lent, a földön is. Életútjának váratlan, többnyire tragikus fordulatai torokszorítóak, akárcsak verseiben, történeteiben a világot őssejtig boncoló-lebontó vizsgálódások. "Ezek a versek Sepsiszentgyörgy-Bukarest-Kolozsvár-Bermuda háromszögben születtek" - írja Kísértethajók (1986) verseskönyvében.