A kritika sőt már az irodalomtörténet-írás is létrehozta azokat az elméleti, stilisztikai kategóriákat, megfogalmazta azokat a nyelvi sztereotípiákat, amelyekkel kiváló prózamesterünk, Bodor Ádám eddigi munkáit jellemezni lehet: fenséges, félelmetes, talányos világ az ő világa, logikátlannak tűnő, irracionális eseményeket részletező realizmussal, precíz pontossággal mesél el, a színtér sivár, sebzett, szinte mindig hegyvidék, amely fölött torz, rejtélyes hatalom uralkodik, lakói szorongásos emberek, identitásuk diffúz és zavaros, kiszolgáltatottságuk olyan méretű, hogy – akár az életfogytiglanra ítélt rabok – csak rabtartóik függvényeként tudnak élni, közösséggé formálódni nem tudnak, magányos, dehumanizált alakok a civilizáció igen alacsony fokán. Ugyanakkor annyi csodás elemmel, metafizikai történéssel tarkított ez a világ, hogy a híres kolumbiai prózaírót, Gabriel García Márquez-t, annak mágikus realizmusát juttatja eszünkbe.

Amikor Szabó Gyula a hetvenes évek végén megírta nagy regényfolyamát, A sátán labdáit, azt mondták a kritikusok, meg kell tanulnunk „szabógyulául”. Most, az új regényfolyam megjelenésekor ismételni lehet a különös, túlzó verdiktet: meg kell tanulnunk „lángzsoltul”.
A Bestiárium Transylvaniae – A föld állatai (2011) egy 1997-ben megkezdett sorozatot zár le, de egyik interjúban (kolozsvári Helikon, 2011. okt. 25.) ígér Láng Zsolt egy „tulajdonképpeni Bestiáriumot”, amelyben „csak az állatok lesznek, immár történetek nélkül”.

Erdővidék

Rejtélyesnek tűnő, de biztos törvények alapján működő metafizikai erők gondoskodnak arról, hogy minden korban feltűnjön, és az éppen üresen álló pályára lépjen egy olyan személyiség, akiben egy vidék, egy korszak, néha az egész nemzet energiái, karizmái sűrűsödnek össze, aki, engedelmeskedve a parancsnak, elfoglalja helyét bolygórendszerünkben. Ilyen személy volt a 19. század végén és a 20. század elején Benedek Elek (1859–1929), Erdővidék emblematikus alakja. A híres axiómát Kovács László írta le róla nekrológban, 1929-ben: „Benedek Elek sokkal több és nagyobb, mint a  művei.”

Nem érdekelték túlságosan a csúcsok, az „arany középszer” írója akart lenni; sokkal nagyobb volt benne az azonosulási szándék, mint a kiválás, a magasba törő művész magánya, mégis emblematikus alakká nőtt már életében, és sugárzó alakja most, százötven év múltával is világít, mint törött hajók legénységének az életet mentő fárosz.

Mennyivel többet tudtak klasszikusaink, Jókai, Mikszáth, Krúdy, a nőkről, mint mi ma! Milyen kár, hogy ebben a fene nagy egyenlősdiségben kihalt, elsorvadt a térdet-fejet hajtó szép alázat, a nemes nőkultusz, amellyel Balassi, Petőfi, József Attila kedves asszonyaik elé járultak! Tőlük tudjuk, hogy egykoron a legyező mögül többet megláttak a nők a világ rejtelmeiből, mint az emelvényeken, pulpitusokon szónokoló férfiak.

Az igazság fájdalmai

Amikor megjelent a Zajlásban (1998) tanulmánykötet, felujjongtunk. Az a tábor (mondhatjuk bátran: gyülekezet!) ujjongott, amelyik szereti és tiszteli Lőrincz Györgyöt. Voltak, akik számára messziről jött a Hang, a Kárpát-medence délkeleti sarkából, az Anyaszék fővárosából, Székelyudvarhelyről, s voltunk többen, akik belső hallással hallottuk a szót, az igen szavát, és primer reflexek moccantak bennünk; a szív, az ész, az érzelmek, a nemzetimádat lavinái zúgtak át rajtunk.

Lehet szép egy sírkert? Andalítók, nosztalgiát ringatók Krúdy temetői? Igazolják Kant tételét: “Szép az, ami érdek nélkül tetszik?” Nem csupa érdek köt ahhoz a megszentelt földhöz, ahol “apáink hűlő, drága arcán járunk”? (Farkas Árpád) Nem lázad az idők kezdetétől a lélek az elmúlás ellen? Vagy ellenkezőleg: nem jövőnk záloga, biztosítéka a sírkövek és keresztek erdeje, a kripták csöndje, homálya? Nem mond ellent a földi halandó racionális alaptermészetének Paul Valéry hatalmas ódája, amelyben – mint gúla, mint szó-piramis – halmozódik egymásra tér, idő, Fény, Igazság, jelen, jövő, béke, nihil, kacaj, könny, álom, szeretet, gyűlölet, vagyis a lét? (Tengerparti temető)

Ha ráadja fejét az olvasó Pomogáts Béla hatalmas munkájának az elolvasására, tanácsos körülbástyáznia magát a szerző eddig megjelent, legalább ötven, Erdéllyel foglalkozó könyvével, és az sem árt, ha kirakja maga elé az eddig készült irodalomtörténeti összefoglalókat. Már a nevek, a szerzők felsorolása szellemi bizsergést kelt: György Lajos, Tolnai Gábor, Jancsó Elemér, Kozocsa Sándor, Ligeti Ernő, Czine Mihály, Záhonyi Éva, Béládi Miklós, Sőni Pál, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Bertha Zoltán, Görömbei András, Balázs Tibor és… a névsor nem teljes. Tudós elmék, pozitivisták, szellemtörténészek, strukturalisták, avantgárd- illetve hermene(u)tikai indíttatásúak  dolgoztak azért, hogy a szétdarabolt ország legnagyobb, történelmében, kultúrájában leggazdagabb részének irodalmát teljes gazdagságában fölmutassák.

A szülőföldjébe szerelmes vándor úgy megy föl a Nagysolymos és Székelyhidegkút határmezsgyéjén álló csúcsra, a Konos-tetőre, ahogy a japánok szent hegyükre, a Fudzsira. A Fogarasi-havasok és a Keleti-Kárpátok közötti dombvidék egyik legmagasabb pontja Konoshegy, itt körbe fordul e táj, köröskörül csak zöld tengert látni, semmi mást. Szék-János dűlő rétjén nekiiramodnak a hidegkúti kaszálók, futnak fel a lábára délnyugatról, és évszázados bükkfákat döntenek ki a nagysolymosiak a keleti meredélyén, így békésen mindkét falu magáénak vallja a szent hegyet.

Vajon van-e haszna, vajon érdemes-e egy rövid glosszában a nyolcvankét éve halott (és 127 évvel ezelőtt született) Kuncz Aladár szellemét megidézni, ha a jegyzetíró nem a rajongó tisztelet és a bevallottan elfogult szeretet hangján nyilatkozik meg? Nyilvánvalóan nincs. Értékelését elvégezték gondos filológusok, a név és a mű már rég lexikoni címszó, illetve rövid fejezet a vaskos irodalomtörténeti summázásokban. De éppen ezt a címszószerűséget lehet és kell oldani a emlékezésben, az egykönyves íróként kanonizált Kuncz Aladárt szükséges körüljárni; az embert és a művészt – legalább futó hangulatkeltés céljával – átmenteni (Mentés másként!) érzelemszegény, agylázas huszonegyedik századunkba.