Borsodi L. László

Borsodi L. László

Borsodi L. László prózaversei

Összeér, utolsó

Szomorú esők nem bántanak, tócsák helyét nem számolom, és a szelek összevissza. Nem érintem meg az ösvényt, nem kutatom, éppen hol laksz. A nyugalmad érdekében közönyöddel takarózhatsz.
Nem kínoz szégyenérzet, félelem, nem ér utol a nézésed. Itt minden rád vall, de templom helyén nem száll pernye, és a nyomok körbevisznek. Itt minden összeér, utolsó: lüktet, mint eleven seb, csendben horpad, mint talp alatt hó.
Fekszem az árnyékom mellett. Jó lenne csendben betakarni.

Szerep és történelmi tudat Baka István Fegyverletétel című versciklusában

A nyelv szerepteremtő képességének lenyomataként, Baka István szerepjátékos költészetének első olyan maszköltési kísérleteként olvasható a Fegyverletétel című ciklus, amelyben megnevezhetők (mert a szövegek alapján kikövetkeztethetők) vagy nevesítettek a szereplők. A ciklus darabjai Papp Ágnes Klára fogalomhasználata szerint hagyományos szerepverseknek minősülnek.[1] Nem a hagyományos, a Kilencek költőcsoport által képviselt, a 20. századi költészettörténések felől anakronisztikusnak minősülő költőszerepről, vagyis nem a gyökerében 19. századi líramodellről van szó, amely az induló Baka költészetének befogadását tévútra terelte, és így a költészetet is félreértette,[2] hanem – a Legenda, hát lehullasz és a Könyörögj érettem című ciklusokban problematikussá vált közösségi költőszerep és ellehetetlenülésének felismerése után – az imitációról, a szerepjátékról.

A Mozdonytűz c. antológiáról

Mozdony: hol tűz, hol csak a füstje

Első olvasatra úgy tűnt: nem szerencsés egy antológiából valamelyik szerzőnek a művéből címet választani. A szerzők korának és szövegeik minőségének különbözősége aztán meggyőzött, találó metaforikus kifejezés Varga László Edgár azonos című verséből a gyűjteményes kötet címévé avanzsált Mozdonytűz.

Dimény H. Árpád Apatológiájáról

Dimény H. Árpád költő számára 2014 a debütálás éve: a folyóiratközléseket követő tízévnyi hallgatás után egyszerre jelentkezik antológiában és önálló kötettel. Már a Mozdonytűzbe beválogatott néhány verse nyelvkezelésének kiforrottságában, témaválasztásában megmutatkozik, hogy a kézdivásárhelyi születésű (1977) költő nem ma kezdte a versírói mesterséget. Azok a poétikai vonások, amelyeket egy antológia egy költészetből felmutathat, az Apatológia című első önálló verseskönyvében határozott kontúrokkal mutatkoznak meg.

Noszlopi Botond második kötetéről

Szórakoztatás a vantól a nincsig

Noszlopi Botond második verseskötetének három ciklusa (A magány genealógiája, Fémrúd és tükör, Kinéztem a dobozból) a teljesség elvesztésének felismerésétől a teljesség iránti vágyból és az annak beteljesületlenségéből teremtődő költészet aktusán át a hiányból teremtett költészet mint érték felmutatásáig és felszámolódásáig vezet.

Molnár Vilmos novelláskötetéről

Valaki beleszemetelt a mesébe

Molnár Vilmos kötetének tizenhárom novellájában a humor a groteszkkel és az iróniával együtt összetett értékszerkezetű szövegvilágokat alkot. A címbeli Csík olyan hely, ahová nemcsak az ördög jön/megy (nézőpont kérdése) át Udvahelyről, hanem ahol mindenféle furcsa alak megfordul (Bereczki Paula, Béla, Bolond Lina, „nagyanyám”, Jurcsák, koalamackó stb.), és mindenféle szokatlan esemény megtörténhet.

Muszka Sándor Sanyi bájáról

A székely Háry János „felálló nyeletlenkedései”*

„Amíg a lágy tojás megfő, amíg a hívott szám (ha foglaltat jelez) jelentkezik, olvassunk el egy Egyperces Novellát. Rossz közérzet, zaklatott idegállapot nem akadály. Olvashatjuk őket ülve és állva, szélben és esőben vagy túlzsúfolt autóbuszon közlekedve. A legtöbbje járkálás közben is élvezhető!” – áll Örkény István Használati utasításában. Muszka Sándor Sanyi bá című könyvének alcíme – Székely egypercesek – megidézi ugyan a műfajteremtő nagy elődnek az egyperces novelláról vallott, főként a terjedelem és a cím szerepével kapcsolatban kifejtett ars poetikáját, csakhogy a székely jelző, valamint az egyperces novella helyett álló egypercesek megnevezés át is értelmezi Örkény műfaji paramétereit.

Borsodi L. László prózaversei

Buszozás helyett

Legyen egy délutáni séta! Nem gyalogolok, kifogásolod. Sétálunk, sétálhatnánk, pontosítok. Mondjuk: csütörtökön. Csütörtökön? Miért éppen csütörtökön, kérded. A sétának, folytatom, éppen csütörtökön van értelme: csütörtök délután az egyetlen tér és idő, amikor a sétának értelme van. Elválasztja a hét eleji fáradtságot a hétvégi unalomtól, a szürke házak, vörös házfalak egyértelműségét az erdők titkaitól, a kirándulók félmeztelenségétől.
Ez az álláspont látszólag megnyugtat, de aztán a házat említed: hogy el kellene jutnunk a házig, pontosan oda, ahol a ház van. A séta, mondom, nem számol házzal, mert elkezdődik, de nincsen vége. A séta folyosó bérházakban, kolostorokban, vidám utca házakkal, szobros terekkel, szökőkutakkal. A séta bokrokkal, fákkal övezett hosszú sétány egy-két paddal, ösvény az erdőn jó illatú virágokkal. Gombsor egy kabáton, futam a zongorán. Buszozás helyett elindulni egyedül.

Olvasónapló Hatházi Danilójáról

Ugyanazok a szavak - más sorrendben
„Ó, Uram, csak ki ne essek a szerepemből!”

Úgy volt, nyilván úgy volt, hogy találkoztam Danilóval. De hogy mi volt előtte, mi volt utána, a fene tudja. Hogy hol volt az elmúlt kilenc évben, és hol voltam én, nem tudom. Meglehet, nemcsak ő rövidlátó, én is az lettem. Ez lehet a magyarázat, ha ez egyáltalán az. Tudtunk egymásról, ha ez vigasz. A lényeg azonban – ha egyáltalán lényeges –, hogy kétségbeesetten próbálom megérteni Danilót. Ez szükségszerű így negyvenfelé, ha Ő a műértő halál.

Borsodi L. László prózaversei

Téli kert

Angyaltérképpel szemedben végül a parton sétálsz. Emlék a nyári kert, a Szikla délen csak benned él, s a Nagy Találkozás, amelyre évekig vártál, elmaradt. Nem jutottál el a Nagy Tóhoz soha.
Így indulsz, magad mögött hagyva a tengert, a földet. Így indulsz, szemközt a téli kerttel. Mert most már tudod: legszebb a téli kert, s ha nem hajtana a szél, a fagy, a téli kertig sétálva érdemes, az odáig megtett úttal együtt egész. Bámulhatnád a nagy pelyheket, a hótól roskadt ágakat, a fehér kalapos, fehér ruhás szobrokat. Az útszéli padon immár örökre csókolja egymást egy szerelmes pár, és nem mozdul Szindbád pipafüstje. A szembejövőket nem láthatod. (Ha látnád, csendesen mosolyognának.) Ösvénnyé lett a sétány, és nem zavar meg semmi elágazás. Minden téged vár, ez már a téli kert. Se pad, se fák, a napnak csak árnyéka van, a szökőkútból a szökkenés. Sűrűn havaz a prózaversben. Minden, minden csupa hó. Végigfekszel a havon. 

Subscribe to this RSS feed