Interjú

Beszélgetés Bogdán Lászlóval

- Nemrég töltötted hetvenedik életévedet, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány pedig EMIA-díjjal jutalmazott. Mit jelent a hetven év, mit jelent a díj?

- Hetven év? Nem tudom… Mindenesetre kilátó is, hogy meddig látnék el, de ezt önhibámon kívül nem tudom, mivel a látásom megbízhatóan romlik... Behunyt szemmel nézelődök, mostanában az életemben és egy regényben. A díj? Minden díjnak örül az ember. Szerencsésnek tarthatom magam, számtalan díjat kaptam, nem lehet megszokni, de azt hiszem, ez semmifajta kihatással nincsen éppen arra, amit írok.

Beszélgetés Varga Gáborral

-Idén töltötte hetvenedik évét, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány pedig EMIA-díjjal ismerte el eddigi munkásságát. Mit jelent ez a hetven év, mit jelent a díj?

- Az EMIA-díj számomra nagy meglepetést és nagy megtiszteltetést jelen. Meglepetést, mert igazán nem gondoltam volna, hogy valaki a Székelyföld szívében, Váradtól 350 kilométerre számontartja az én partiumi ügyködésemet. Ez igazán jólesett... Az pedig, hogy olyan személyiségekkel ülhettem eggyütt az ünnepeltek asztalánál, mint Gálfalvy Zsolt, vagy Bogdán László, számomra igazán megtiszteltetést jelentett...

Beszélgetés Gerlóczy Mártonnal

– Úgy tűnik, állandó jelző lett az „Áprily Lajos dédunokája”. Mennyire zavar ez téged?

– Már túladagolásom van...

– Elég korán, tizenévesen eldöntötted, hogy író leszel. Költő nem is akartál lenni?

– Ezt most azért kérdezed, hogy miért nem indultam el dédapám nyomdokán? Elég hamar rájöttem, hogy költő nem leszek. Nem értek a költészethez. Próbálkoztam, persze, de csak mint bárki más. Én prózaíró alkat vagyok, akire a megfigyelés, részletes kifejtés, olykor túlírás jellemző.

Beszélgetés Deák-Sárosi Lászlóval

- Kezdjük az elejétől: erdélyi gyökerű vagy, Székelyudvarhelyen születtél, Parajdon éltél, aztán a rendszerváltás után, mint oly sokan, Magyarországra költöztél. Hogyan alakult pályád?

Tanulni jöttem át Magyarországra 1990-ben, majd később két évig Luxemburgban is képeztem magam, de szakmai és magánéleti okok miatt az anyaországban maradtam. Bizonyos szakmák és állások nem tanulhatók és nem léteznek a Sóvidéken vagy akár Erdélyben, vagy azután keltették életre őket, miután eljöttem. Faluról mindig van elvándorlás, és a központ is vonzza a fiatal értelmiségieket. Ebből nem következik feltétlenül, hogy az ember elszakadjon a gyökereitől. Van, akinek épp a központ ad lehetőséget arra, hogy visszataláljon szűkebb hazája kulturális alapjaihoz, felderítse, értelmezze, megőrizze és gyarapítsa azokat.

Interjú Karácsonyi Zsolttal

– Mi kell ahhoz, hogy a rendszerváltás utáni Erdélyben induló költőből többkötetes, József Attila-díjas szerző lehessen?

– Túl azon, hogy az ember papírt helyez az asztallapra és egy adott szint fölött kezd írni, olykor szerencse is szükségeltetik. Azonban a ’90-es évek közepe táján még erre a szerencsére se nagyon volt szükség, mert az akkori erdélyi és magyarországi irodalmi lapok szerkesztői nagyon nyitottak voltak arra, hogy aki jelentkezett és szerintük jó szövegeket írt, minden különösebb gond nélkül közölhessen, még akkor is, ha a neve ismeretlen volt. 1994–95-ben már szinte valamennyi erdélyi irodalmi lapban közöltem, 96–97-ig pedig számos magyarországi folyóiratban is. Nem volt szükségem különösebb kapudöngetésre. Természetesen kaptam megjegyzéseket a szövegeim kapcsán a szerkesztőktől, de könnyen vagy szinte magától ment a belépés az irodalomba. Nemcsak én voltam így ezzel, hanem többen abból a csapatból, amely akkortájt indult, és amelynek tagjai A hétfejű zsákmány című antológiában szerepeltek: Gál Attila, Farkas Wellmann Éva, Balázs Imre József és mások. Lendületes időszak volt a ’90 után indult második nemzedék korai korszaka, meghívtak táborokba, rendezvényekre. Békés, víg lépegetések sorából állt a 90-es évek, míg némi késéssel, 2001-ben megjelent az első kötetem.