Interjú

Beszélgetés Szilágyi Istvánnal

Az Utunk-főszerkesztő-helyetteseként, majd a Helikon vezetőjeként igazi intézményteremtő ember, aki azt tartja, ha összesen három elfogadható írást tud produkálni, akkor annyi legyen. Szilágyi István íróval beszélgettünk mozdonyvezetéstől a Príma-díjon át a partiumi külső világ különösen gazdag nyelvéig.

– Azon ritka vezetők közé tartozik, akiket az 1989-es rendszerváltozáskor nem elkergettek az intézménytől – esetében az Utunktól –, hanem egyenesen a jogutód Helikon első számú vezetőjének választottak. Mivel érdemelte ki ezt a kivételes bánásmódot?

– Ötven évet töltöttem a Helikon, illetve elődje, az Utunk szerkesztőségében. Ennyi idő alatt rengeteg ember megfordult ott, kicsik, nagyok, rengeteg hülye és jó néhány igazi író, irodalmár. Utóbbiak rendszerint kissé a háttérbe tolva, mert elöl az elvtársaknak kellett a hely. Ezzel a kis csoporttal képviseltük a szakmát, mindazt, amiért annak idején létrehozták az Utunkot. Főszerkesztő-helyettesi minőségemben nekem kellett viselnem a kockázat súlyát, s úgy tűnik, a kollégák elnézték nekem, ha néha nem jól viseltem a terhet.

Beszélgetés Lövétei Lázár Lászlóval

– Mostanában megszaporodtak a díjaid: nemrég ítélték oda neked a 2018-as Balassi Bálint-emlékkardot, amit februárban adnak át, illetve te kaptad a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozatának az év legjobb könyve díját Alkalmi című kötetedért. Hogyan értékeled az elismeréseket?

– Minden díjnak örülök, hiszen minden elismerés a szakma részéről érkező visszajelzésként értékelhető, hogy ti. figyelnek az emberre, nem sikkadnak el a mai betűdömpingben a dolgaink. Egyszóval: hogy van értelme az írásnak. Már csak az olvasókat kellene mozgósítani, hogy megvásárolják az Alkalmi itt-ott még föllelhető példányait. Hogy a Balassi-emlékkard odaítélése esetében mennyire volt fontos az Alkalmi viszonylagos frissessége (alig egy éve jelent meg ez a kis kötet), azt nem tudom, de jövő év február 14-én (Bálint-napkor) meg fogom kérdezni a döntnököket!

Interjú Varga László Edgárral

– Nemrég jelent második, bejárónőm: isten című köteted. Feltűnő, hogy mindkét szó kisbetűs, és nemcsak a címből, de az egész kötetből hiányoznak a nagybetűk. Miért?

– Nem csupán a nagybetűk hiányoznak, de vesszőt és pontot sem használok a versekben. Ez már az első könyvemben is így volt, valahogy nem érzem szükségét ezeknek az írásjeleknek, csak ott használok egy-egy kérdőjelet, kettőspontot, ahol tényleg elkerülhetetlen. A vers a legtömörebb műnem, a szöveg tagolása roppant fontos, értelmezési lehetőségek rejlenek ebben. Ugyanakkor az írásjelek, nagybetűk hiánya vizuálisan egyszerűbbé, szikárabbá is teszi a szövegeket.

Interjú Jánk Károllyal

- A költészet és a műfordítás mellett, különböző szerkesztői feladatokat is elláttál már, munkatársa voltál a Korunknak, A Hétnek, a szatmári Sugárútnak, de tanárként is dolgozol kisebb-nagyobb megszakításokkal. Hogyan egyeztethető össze ennyi minden az életedben?

- Hát először is ezek a szerkesztői próbálkozásaim nem egyszerre, nem egy időben zajlottak. A Korunk esetében, akkor még nem lévén internet sem, havonta jártam föl Kolozsvárra, A Hét pedig Marosvásárhelyen készült, így aztán telefonon, részben számítógépen keresztül próbáltunk kapcsolatot tartani, de az, hogy Szatmárnémetiben élek, nem tette lehetővé hosszú távon az együttműködést.

Beszélgetés Csutak Gabival

Csendélet sárkánnyal címmel jelent meg nemrég Csutak Gabi első novelláskötete. Ennek kapcsán kérdeztük a szerzőt.

- A budapesti bemutató után, december 9-én szülővárosodba, Szatmárnémetibe is elhozod debütköteted. Milyen érzésekkel, gondolatokkal készülsz erre az alkalomra, hiszen valamelyest „haza is hozod” első könyved?

- Nagyon örülök, hogy lehetőségem lesz a szülővárosomban bemutatni a könyvet, hiszen több olyan novella is szerepel a kötetben, ami szatmári helyszínekhez köthető. Több szövegben is felbukkan például a kommunista időkben épült új városközpont betonrengetege és benne a korszak megalomán építészeti monstruma a közigazgatási palota.