Interjú

Tizenöt évet élt Kolozsváron egy nagy nyelvész unokájaként Szabó T. Anna, utána Szombathelyre költöztek szüleivel. Bár szüleinek döntéséhez nem sok köze volt, mégis sokáig lelkifurdalása volt emiatt. Ma már úgy érzi, a kiköltözés jót tett neki: itthon ugyanis mindig „kisanna” volt, Szabó T. Attila unokája, míg Magyarországon senki lehetett. „Senkinek lenni pedig jó, ha valaki akar lenni az ember.” Szabó T. Anna pedig, amióta az eszét tudja, költő akart lenni. A költő pedig rövid idő után írótársat is kapott maga mellé: Szabó T. Anna és Dragomán György immár 23 éve házasok. Alkotói kapcsolatról, női költészetről, anyaságról is beszélgettünk.

– Költő. Az emberek nagy többsége még mindig egy szakállas, bajszos férfit képzel maga elé, ha meghallja ezt a szót. De itt beszélgetünk most Szabó T. Annával, aki költő, költőnő a maga valóságában. Te is találkozol még ezzel a sztereotípiával?

– Érdekes, mert amikor nem találkozom vele, akkor én hozom elő. Még azt hozzá kell tennem, hogy általában halott is a jó költő, ezt is hozzá szokták tenni. Érdekes módon a gyerekek ismerik a legjobban a kortárs irodalmat, az olyan iskolákban, ahol a tanítónénik hoznak kortárs irodalmat, vagy ahol a szülők vesznek könyvet, ott mindig azt látom, hogy a gyerekeknek felragyog a szeme, és ismerik a kortárs költészetet, ami nagyon jó érzés. Azt hiszem, hogy egy mai gyerek nem gondolja ma már, hogy a kortárs költészet nem létezik. Aztán egyre kevésbé tanulják. Annyi tananyag van magyarból, hogy nem jutnak el a kortársakig. De szerencsére vannak olyan antológiák, mint például a Szívlapát, amelyek kortárs költőket mutatnak be gimnazistáknak. Egészen fiatalok is vannak benne, és nagyon sok nő is.

Beszélgetés a 70. évét nemrég töltő Kozma Mária íróval műhelytitokról, egy kis genderről, történelmi regényről, irodalompolitikáról, empátiáról.

– Hogyan kezdődött irodalmi pályája?

– Nem is tudom, hogy pályakezdésnek nevezhető-e, de mindenesetre az első írásom, ami nyomtatásban megjelent, a Pionír újságnak köszönhető harmadikos kisdiákként. Egyetemista voltam, amikor 1967-ben az első karcolatom megjelent az Utunkban, és éppen csak végeztem az egyetemmel, amikor megjelent a Forrás-sorozatban az első kötetem Festett káposztalepke címen.

- Nemrég töltötted hetvenedik életévedet, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány pedig EMIA-díjjal jutalmazott. Mit jelent a hetven év, mit jelent a díj?

- Hetven év? Nem tudom… Mindenesetre kilátó is, hogy meddig látnék el, de ezt önhibámon kívül nem tudom, mivel a látásom megbízhatóan romlik... Behunyt szemmel nézelődök, mostanában az életemben és egy regényben. A díj? Minden díjnak örül az ember. Szerencsésnek tarthatom magam, számtalan díjat kaptam, nem lehet megszokni, de azt hiszem, ez semmifajta kihatással nincsen éppen arra, amit írok.

-Idén töltötte hetvenedik évét, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány pedig EMIA-díjjal ismerte el eddigi munkásságát. Mit jelent ez a hetven év, mit jelent a díj?

- Az EMIA-díj számomra nagy meglepetést és nagy megtiszteltetést jelen. Meglepetést, mert igazán nem gondoltam volna, hogy valaki a Székelyföld szívében, Váradtól 350 kilométerre számontartja az én partiumi ügyködésemet. Ez igazán jólesett... Az pedig, hogy olyan személyiségekkel ülhettem eggyütt az ünnepeltek asztalánál, mint Gálfalvy Zsolt, vagy Bogdán László, számomra igazán megtiszteltetést jelentett...

– Úgy tűnik, állandó jelző lett az „Áprily Lajos dédunokája”. Mennyire zavar ez téged?

– Már túladagolásom van...

– Elég korán, tizenévesen eldöntötted, hogy író leszel. Költő nem is akartál lenni?

– Ezt most azért kérdezed, hogy miért nem indultam el dédapám nyomdokán? Elég hamar rájöttem, hogy költő nem leszek. Nem értek a költészethez. Próbálkoztam, persze, de csak mint bárki más. Én prózaíró alkat vagyok, akire a megfigyelés, részletes kifejtés, olykor túlírás jellemző.