Új kötettel jelentkezett a székelyudvarhelyi ifjú költő, Bálint Tamás, akit Orbán János Dénes neovillonnak nevez a Hibalista című könyv fülszövegében. Ennek apropóján aztán sok minden szóba került: a jövőbeni tervek, a helyi irodalmi élet állóvize, a feltörekvő slammerek.
Tíz parancsolat, tíz vers, tíz díjnyertes grafika és tíz Evilági-dal: Parancsolatok a címe Farkas Wellmann Éva harmadik kötetének, mely a mózesi tízparancsolat etikai megközelítése a mai ember számára. A munkára Orbán Ferenc, az Evilági zenekar vezetője kérte fel. Ugyanők különböző hangszereléssel meg is zenésítették a versciklust – az ingyenes CD a kötet mellékleteként jelent meg. A kiadványt Ferencz Zoltán, a gyergyószárhegyi művésztelep vezetőjének grafikái díszítik.
A közelmúltban két interjú látott napvilágot Zsidó Ferenccel Huszonnégy című regénye kapcsán, ezekből tallóztunk.
– Öt év telt el a legutóbbi, Laska Lajos című köteted megjelenése óta, mígnem napvilágot látott a blokkregényed.
– Öt év azért kellett, mert a szerző alapvetően lusta és lassan dolgozik, de azért is, mert igyekeztem tágra nyitni az ollót. Nem elsősorban a saját élményeimet írtam meg a könyvben, hanem volt egy klasszikus anyaggyűjtés. Nagyon sok blokkos (tömbházban élő – szerk. megj.) ismerősömmel beszélgettem, keresztúriakkal, udvarhelyiekkel, gyergyószentmiklósiakkal, csíkszeredaiakkal, sepsiszentgyörgyiekkel, és igyekeztem egy tipikus székelyföldi blokkot bemutatni. Ezért van a könyvemben munkanélküli, újgazdag, külföldi vendégmunkás, értelmiségi, vállalkozó, alkoholista stb., azaz mai embertípusok, amilyenekbe akárhol bele lehet botlani Székelyföldön. Egy kritikusom nevezte el székely blokkregénynek, a székelyt azért kell hangsúlyozni, mert egy homogén magyar nyelvű közegben van elhelyezve a cselekmény, magyar-román dimenzió nincs benne.
Sok helyen költőként, íróként emlegetik, de húszévnyi újságírói munka is van a háta mögött. Az 1944-ben, Nagyszalontán született, József Attila-díjas Kenéz Ferenc 1989 márciusa óta Budapesten él, és bár megfordult a fejében a hazaköltözés, végül lemondott róla. Az okokról, gyerekkori álmairól, költői, újságírói munkásságáról kérdeztük.
– Nagyszalontán született. Gyerekként mennyire volt tudatában annak, hogy olyan neves szülötte volt a városnak, mint Arany János?
– Mi olyan jó tízpercnyire laktunk az Arany-portától. És ugyanannyira a Csonkatoronytól is. Nem emlékszem rá, hogy mondjuk egyszer is elmentünk volna „szülőház-nézőbe”. A Csonkatornyot viszont hetente megmásztuk. Mi nem Arany János mítoszában, hanem a Csonkatorony mítoszában éltünk. A szülőház a földhözragadtságról szólt, a torony pedig a szárnyalásról. Nem Arany János kalapja érdekelt bennünket, hanem a legfelső emelet zsalugáterein át elénk táruló egész világ! Arany János költői géniuszának szárnyalásához föl kellett nőni. A torony grádicsai akkor még igazibbnak érzett magasságok felé csábítottak. Arany megélése ott kezdődik, amikor megérzed, hogy az ő grádicsai valóságosabbak a toronyénál.
Vajon nagyi és az aranyásók címmel nemrég meseregénye jelent meg Szabó Róbert Csabának. Erről, valamint más természetű irodalmi "dolgairól" beszélgettünk.
- Egy nagyon is aktuális anyagból gyúrtál meseregényt (Vajon nagyi és az aranyásók, Gutenberg Kiadó, 2017): a verespataki aranybányászat történetéből, illetve a nemrég lecsengett (?), ciántechnológiás bányaújranyitás x-aktáiból. Van valami személyes kötődésed Verespatakhoz, vagy hogy jutottál a témához? (Esetleg – ahogy mondani szokták – az keresett meg téged?)
- Az ember történeteket keres az őt foglalkoztató problémákhoz, hogy érvényesen és főleg izgalmasan el tudja mondani, mi bántja. Dramatizálni, ha úgy jobban tetszik, de a mesélés is jó szó rá. Gyere, elmesélem, mi bánt – ilyenformán. Verespatakon csupán egyszer jártam, körülbelül tíz évvel ezelőtt, de egy életre való nyomot hagyott bennem. A varázslat, amit a település adott, reményeim szerint visszaolvasható a Vajon nagyiból... A verespataki bányamizériát régóta nyomon követem, valóban jól tematizálható, ha az ember arról szeretne írni, hogy a Földünk haldoklik, és hogy mindez nekünk, embereknek köszönhető. Ilyen értelemben nem csak Verespatakról szól, hanem a jövőnk iránti és mindenféle ehhez kapcsolható felelősségről, ami a (döntéshozó) felnőttekből többé-kevésbé kiveszni látszik vagy ki is veszett. Ellentétben a gyerekekkel. Gyakorló szülőként azt látom, hogy van remény. De a nagy tanulság és egyben csalódás is ebben az, hogy kis részben a felnőtteken is múlik, a nevelésen.