Interjú

– Úgy tűnik, állandó jelző lett az „Áprily Lajos dédunokája”. Mennyire zavar ez téged?

– Már túladagolásom van...

– Elég korán, tizenévesen eldöntötted, hogy író leszel. Költő nem is akartál lenni?

– Ezt most azért kérdezed, hogy miért nem indultam el dédapám nyomdokán? Elég hamar rájöttem, hogy költő nem leszek. Nem értek a költészethez. Próbálkoztam, persze, de csak mint bárki más. Én prózaíró alkat vagyok, akire a megfigyelés, részletes kifejtés, olykor túlírás jellemző.

- Kezdjük az elejétől: erdélyi gyökerű vagy, Székelyudvarhelyen születtél, Parajdon éltél, aztán a rendszerváltás után, mint oly sokan, Magyarországra költöztél. Hogyan alakult pályád?

Tanulni jöttem át Magyarországra 1990-ben, majd később két évig Luxemburgban is képeztem magam, de szakmai és magánéleti okok miatt az anyaországban maradtam. Bizonyos szakmák és állások nem tanulhatók és nem léteznek a Sóvidéken vagy akár Erdélyben, vagy azután keltették életre őket, miután eljöttem. Faluról mindig van elvándorlás, és a központ is vonzza a fiatal értelmiségieket. Ebből nem következik feltétlenül, hogy az ember elszakadjon a gyökereitől. Van, akinek épp a központ ad lehetőséget arra, hogy visszataláljon szűkebb hazája kulturális alapjaihoz, felderítse, értelmezze, megőrizze és gyarapítsa azokat.

– Mi kell ahhoz, hogy a rendszerváltás utáni Erdélyben induló költőből többkötetes, József Attila-díjas szerző lehessen?

– Túl azon, hogy az ember papírt helyez az asztallapra és egy adott szint fölött kezd írni, olykor szerencse is szükségeltetik. Azonban a ’90-es évek közepe táján még erre a szerencsére se nagyon volt szükség, mert az akkori erdélyi és magyarországi irodalmi lapok szerkesztői nagyon nyitottak voltak arra, hogy aki jelentkezett és szerintük jó szövegeket írt, minden különösebb gond nélkül közölhessen, még akkor is, ha a neve ismeretlen volt. 1994–95-ben már szinte valamennyi erdélyi irodalmi lapban közöltem, 96–97-ig pedig számos magyarországi folyóiratban is. Nem volt szükségem különösebb kapudöngetésre. Természetesen kaptam megjegyzéseket a szövegeim kapcsán a szerkesztőktől, de könnyen vagy szinte magától ment a belépés az irodalomba. Nemcsak én voltam így ezzel, hanem többen abból a csapatból, amely akkortájt indult, és amelynek tagjai A hétfejű zsákmány című antológiában szerepeltek: Gál Attila, Farkas Wellmann Éva, Balázs Imre József és mások. Lendületes időszak volt a ’90 után indult második nemzedék korai korszaka, meghívtak táborokba, rendezvényekre. Békés, víg lépegetések sorából állt a 90-es évek, míg némi késéssel, 2001-ben megjelent az első kötetem.

Regényének tükrében beszélgettünk szerzői hitvallásról, napjaink szemfényvesztőiről és arról, hogy manapság hiányzik az ízlésformáló értékrend, s az ehhez nélkülözhetetlen tárgyilagos értékítélet mind az erdélyi, mind pedig a magyarországi könyvpiacról.

- 2017-ben jelent meg A szemfényvesztett a Mentor Könyvek Kiadó és a Noran Libro gondozásában. A kötet elején olvasható ajánlás ekképp hangzik: „Szüleim és mindazok emlékére, akik remélték, hogy az emberhez méltó élet nem mindig rendszer vagy hatalom kérdése.”
Mit jelentenek ezek a sorok a regény viszonylatában?

- Beleszülettem egy korba, amely meghatározója lett az életemnek. A II. világháborút követően a szüleim és az ő kortársaik egy olyan rendszer által meghatározott életkörülmények közé kerültek, amelyekre a világnak ebben a térségében még nem volt példa, az emberiség történetében is csak előtte egy negyedszázadig, tőlünk jóval keletre. Gyerekként nem ismertem, vagy inkább nem ismertem fel e körülményeket megszabó rendnek a jellemzőit, csak akkor szembesültem vele, amikor rájöttem, túl mély a törésvonal a gyermekkorom felhőtlensége és a tudatra ébredésem utáni korszak feltételei között.

Azt mondja, annak idején őt is megérintette az emberarcú szocializmus eszménye, de vértként védte meg az addig csak félig megértett falusi, kisvárosi gyermekkor tapasztalati világa. Beszélgetés megkésett transzilvanizmusról és nemzedéki vonulásokról a friss Kossuth-díjas és Pro Urbe díjas költővel.