Interjú

Születésnapi beszélgetés a 75 éves Kuti Márta szerkesztővel, tipográfussal, publicistával.

- Egy vallomással kezdem: a napokban került kezembe 2010-ben megjelent Írásnyomok című kötete, amely közel hetven, jól megszerkesztett, fordulatokban gazdag, igényes nyelviséggel gondozott írást tartalmaz. Olyanok ezek, mint az őszi almák, amelyeket — mielőtt gyümölcskosárba tennénk - jól megválogatjuk, letöröljük, és vigyázunk, hogy szépen illeszkedjenek egymás mellé. Milyen szempont szerint válogatta fölöttébb érdekes, értékes anyagát?

- Kezdjem az elején. A filológiát Kolozsváron végeztem. Balogh Edgárnál, a neves publicistánál írtam államvizsga dolgozatomat publicisztikából az Erdélyi Helikonról. Ez meghatározta egész életemet, az irodalomhoz, a magyarsághoz, a transzilvanizmushoz való viszonyomat. A 89-es fordulat előtt mint az Igaz Szó korrektora majd kép- és tördelőszerkesztője az erdélyi irodalom legjelesebb alakjaival kerültem kapcsolatba, hisz kézirataikat gondoztam. Ott tanultam meg, hogy csak a minőség, a jól megszerkesztett írás érdemel nyomdafestéket. Különösen Jánosházy Györgytől meg Székely Jánostól tanultam sokat. Amikor elkezdtem publicisztikát és előszót írni, könyveket szerkeszteni, nyilván ezek a szempontok érvényesültek saját írásaimban is. Aztán amikor már összegyűlt, annyi anyag, hogy egy könyv lehetett belőle, kiválogattam a legjavát, s így megszületett az Írásnyomok. Akkor azt hittem, több könyvem nem lesz, de én is hagytam magam után írott nyomokat most már, akkor legyen a címe Írásnyomok.

- Mit adtak neked a küsmődi gyermekévek, ami egész életedben végig kísér?

- Én természeti embernek születtem egy székelyföldi apró településre, a Hargita megyei Küsmődre. Amikor egyetemi hallgatóként az akkor éppen divatos könyveket olvastam a „primitívekről”, finomabban szólva a természeti népekről, azt mondtam, mit tehetnék, tuti, hogy én is primitív vagyok. Tizennégy éves koromig olyan természet-közeliségben, ha tetszik: természeti közösségben éltem, hogy onnan úgy tereltek be a székelykeresztúri gimnáziumba, mint egy ridegtartásban élő borjút a legelőről. De mindmáig óriási szerencsének érzem, hogy „természeti (primitív?!) emberként” nőhettem fel.

Fekete Vincével a nemrég megjelent, Szárnyvonal című kötetéről, erdélyiségről, poétikai elvekről, hagyományról és újításról beszélgettünk.

– Új köteted, a Száryvonal címe többféleképpen is értelmezhető: leginkább egy földrajzi és érzelmi értelemben vett mellékágiságként. Jól sejtem, hogy a provincia-lét inkább lehetőség, mint béklyó?

– Ha lehetőségként éljük meg, akkor igen. Én a perifériáról jövök, rá kell csak nézni a térképre!, onnan hozom ezt a nyelvet, ezt a pozíciót, ezt a rálátást, érzékenységet, mindent. Ez a hely az én három- vagy (több)szögellési pontom, ha úgy tetszik, a „Bermuda-öt- vagy sokszögem” ez a személyesen megélt vidék, ahonnan éppúgy belátható és megélhető a lét teljessége, mint a világ bármely más pontjáról. Ez a személyes vidék benne volt már a korábbi köteteimben is, a 2010-ben megjelent Védett vidékben például, de a 2015-ös Vak visszhangban, és a Szélhárfa (2016) című haiku-kötetemben is.

Demeter Zsuzsa kritikus/irodalomtörténésszel a nemrég megjelent Sigmond István monográfiáról, korábbi munkáiról, a kritika természetéről beszélgettünk.

– Mi késztetett, hogy monográfiát írjál Sigmond Istvánról, hol „talált meg” a téma (azon túlmenően, hogy néhány évig szerkesztőségi kolléga voltál az érintettel)?

– Valóban szerkesztő-kollégák voltunk Sigmond Istvánnal 2007-től, de a szövegeit korábbról ismertem. Valamikor a kétezres évek elején kezembe került az Ugassak magának, Rezső? című novelláskötete. 1995-ben jelent meg a Dacia Könyvkiadónál, valahol antikváriumban bukkantam rá, a címe miatt vettem le a polcról. Ekkor találkoztam először azzal a hamisítatlan sigmondi groteszkkel, fekete humorral, amelyet a leginkább szeretek a prózájában. Az Ugassak magának... novelláiban még van humor, nem borítja el a szövegvilágot az a fajta kegyetlenség, ami későbbi szövegeit jellemzi, mai napig szívesen újraolvasom őket.

Dabi István a költő (1943, Budapest), a soknyelvűséggel bíró ember, ki a nyelvek szövevényes jelrendszerében sok kultúrába belelát, kinél a költő és a műfordító kéz a kézben jár.  Ötvenöt év viharai című önéletrajzi ihletésű írása megrendítő eseménysorozatok egybefüggését tárja az olvasó elé. Azóta ismét odébb szaladt a fékezhetetlen idő. Véle együtt mi is, miközben ugyanazt érezzük, ahogy egyik versében írta: „… mert ezen az őrült világon/mi is kézen járunk.”

- Az Ötvenöt év viharait olvasva, meglepően kalandos élete volt már a kezdetekben. Nyelvtudásával már 18 évesen híressé vált. Melyik volt előbb, a vers, vagy a műfordítás? És hogya ött a nyelvek tanulása?

- Legelőbb – 9-10 –éves koromban idegen nyelvekkel kezdtem foglalkozni. Már16 éves voltam amikor lengyelül kezdtem tanulni, és csak 1972-ben telepedtem le Gdanskban, de már akkor négy versfordításomat minden javítás nélkül leközölték. A következő évben a Gdanski Rádió bemutatta fordításomban Szakonyi Károly egyik elbeszélését, egy hangjátékot, amit később még kétszer lejátszották. Utolsó alkalommal, amikor már nem laktam Lengyelországban, és ugyanebben az évben, 1973-ban megjelent pár versem egy kis újságban és a Gdanski Rádió is bemutatta egyik versciklusomat, majd az egyikhez egy neves zeneszerző zenét írt. Ismét bemutatták a Gdanski Rádióban egy operaénekes előadásában.