Interjú

Fekete Vincével a nemrég megjelent, Szárnyvonal című kötetéről, erdélyiségről, poétikai elvekről, hagyományról és újításról beszélgettünk.

– Új köteted, a Száryvonal címe többféleképpen is értelmezhető: leginkább egy földrajzi és érzelmi értelemben vett mellékágiságként. Jól sejtem, hogy a provincia-lét inkább lehetőség, mint béklyó?

– Ha lehetőségként éljük meg, akkor igen. Én a perifériáról jövök, rá kell csak nézni a térképre!, onnan hozom ezt a nyelvet, ezt a pozíciót, ezt a rálátást, érzékenységet, mindent. Ez a hely az én három- vagy (több)szögellési pontom, ha úgy tetszik, a „Bermuda-öt- vagy sokszögem” ez a személyesen megélt vidék, ahonnan éppúgy belátható és megélhető a lét teljessége, mint a világ bármely más pontjáról. Ez a személyes vidék benne volt már a korábbi köteteimben is, a 2010-ben megjelent Védett vidékben például, de a 2015-ös Vak visszhangban, és a Szélhárfa (2016) című haiku-kötetemben is.

Demeter Zsuzsa kritikus/irodalomtörténésszel a nemrég megjelent Sigmond István monográfiáról, korábbi munkáiról, a kritika természetéről beszélgettünk.

– Mi késztetett, hogy monográfiát írjál Sigmond Istvánról, hol „talált meg” a téma (azon túlmenően, hogy néhány évig szerkesztőségi kolléga voltál az érintettel)?

– Valóban szerkesztő-kollégák voltunk Sigmond Istvánnal 2007-től, de a szövegeit korábbról ismertem. Valamikor a kétezres évek elején kezembe került az Ugassak magának, Rezső? című novelláskötete. 1995-ben jelent meg a Dacia Könyvkiadónál, valahol antikváriumban bukkantam rá, a címe miatt vettem le a polcról. Ekkor találkoztam először azzal a hamisítatlan sigmondi groteszkkel, fekete humorral, amelyet a leginkább szeretek a prózájában. Az Ugassak magának... novelláiban még van humor, nem borítja el a szövegvilágot az a fajta kegyetlenség, ami későbbi szövegeit jellemzi, mai napig szívesen újraolvasom őket.

Dabi István a költő (1943, Budapest), a soknyelvűséggel bíró ember, ki a nyelvek szövevényes jelrendszerében sok kultúrába belelát, kinél a költő és a műfordító kéz a kézben jár.  Ötvenöt év viharai című önéletrajzi ihletésű írása megrendítő eseménysorozatok egybefüggését tárja az olvasó elé. Azóta ismét odébb szaladt a fékezhetetlen idő. Véle együtt mi is, miközben ugyanazt érezzük, ahogy egyik versében írta: „… mert ezen az őrült világon/mi is kézen járunk.”

- Az Ötvenöt év viharait olvasva, meglepően kalandos élete volt már a kezdetekben. Nyelvtudásával már 18 évesen híressé vált. Melyik volt előbb, a vers, vagy a műfordítás? És hogya ött a nyelvek tanulása?

- Legelőbb – 9-10 –éves koromban idegen nyelvekkel kezdtem foglalkozni. Már16 éves voltam amikor lengyelül kezdtem tanulni, és csak 1972-ben telepedtem le Gdanskban, de már akkor négy versfordításomat minden javítás nélkül leközölték. A következő évben a Gdanski Rádió bemutatta fordításomban Szakonyi Károly egyik elbeszélését, egy hangjátékot, amit később még kétszer lejátszották. Utolsó alkalommal, amikor már nem laktam Lengyelországban, és ugyanebben az évben, 1973-ban megjelent pár versem egy kis újságban és a Gdanski Rádió is bemutatta egyik versciklusomat, majd az egyikhez egy neves zeneszerző zenét írt. Ismét bemutatták a Gdanski Rádióban egy operaénekes előadásában.

Tizenöt évet élt Kolozsváron egy nagy nyelvész unokájaként Szabó T. Anna, utána Szombathelyre költöztek szüleivel. Bár szüleinek döntéséhez nem sok köze volt, mégis sokáig lelkifurdalása volt emiatt. Ma már úgy érzi, a kiköltözés jót tett neki: itthon ugyanis mindig „kisanna” volt, Szabó T. Attila unokája, míg Magyarországon senki lehetett. „Senkinek lenni pedig jó, ha valaki akar lenni az ember.” Szabó T. Anna pedig, amióta az eszét tudja, költő akart lenni. A költő pedig rövid idő után írótársat is kapott maga mellé: Szabó T. Anna és Dragomán György immár 23 éve házasok. Alkotói kapcsolatról, női költészetről, anyaságról is beszélgettünk.

– Költő. Az emberek nagy többsége még mindig egy szakállas, bajszos férfit képzel maga elé, ha meghallja ezt a szót. De itt beszélgetünk most Szabó T. Annával, aki költő, költőnő a maga valóságában. Te is találkozol még ezzel a sztereotípiával?

– Érdekes, mert amikor nem találkozom vele, akkor én hozom elő. Még azt hozzá kell tennem, hogy általában halott is a jó költő, ezt is hozzá szokták tenni. Érdekes módon a gyerekek ismerik a legjobban a kortárs irodalmat, az olyan iskolákban, ahol a tanítónénik hoznak kortárs irodalmat, vagy ahol a szülők vesznek könyvet, ott mindig azt látom, hogy a gyerekeknek felragyog a szeme, és ismerik a kortárs költészetet, ami nagyon jó érzés. Azt hiszem, hogy egy mai gyerek nem gondolja ma már, hogy a kortárs költészet nem létezik. Aztán egyre kevésbé tanulják. Annyi tananyag van magyarból, hogy nem jutnak el a kortársakig. De szerencsére vannak olyan antológiák, mint például a Szívlapát, amelyek kortárs költőket mutatnak be gimnazistáknak. Egészen fiatalok is vannak benne, és nagyon sok nő is.

Beszélgetés a 70. évét nemrég töltő Kozma Mária íróval műhelytitokról, egy kis genderről, történelmi regényről, irodalompolitikáról, empátiáról.

– Hogyan kezdődött irodalmi pályája?

– Nem is tudom, hogy pályakezdésnek nevezhető-e, de mindenesetre az első írásom, ami nyomtatásban megjelent, a Pionír újságnak köszönhető harmadikos kisdiákként. Egyetemista voltam, amikor 1967-ben az első karcolatom megjelent az Utunkban, és éppen csak végeztem az egyetemmel, amikor megjelent a Forrás-sorozatban az első kötetem Festett káposztalepke címen.