Print this page
Interjú Székedi Ferenccel

Interjú Székedi Ferenccel

– Legszívesebben azzal kezdeném a mailinterjút, hogy megkérdezem, milyen színű a székely virág? De hát nem ismerjük egymást személyesen, nem tudom, mennyire örvendene az én nyers humoromnak, úgyhogy kezdjük a kötettel (Fent a csúcson, lent a mélyben, Magyar Elektronikus Könyvtár, szerkesztő: Cseke Gábor): jól tudom, hogy ez az első elektronikus könyve, és a sorban ez az ötödik gyűjteménye?

– A humornak mindig örülök, akár nyers, akár finomkodó, akár kajánkodó, mert a szellemi készenlét csalhatatlan jele. Ha valaki menet közben elhagyja a humorérzékét, vagy a derűre való képessége hagyja el őt és csupán növekvő sértődékenységét cipeli magával, akkor két lehetősége marad: közép- vagy kelet-európai politikus válik belőle, netán meghasonlott ember. (A kettő, persze, nem zárja ki egymást.) Ami a székely virágot illeti, az körülbelül olyan lehet, mint a székely gólya.

Március végén az egyik helyi lapban öles betűkkel jelent meg a cím: megérkeztek a székely gólyák. Lévén, hogy én a Csíkszeredához tartozó Zsögödön, egy nagy vizes rét szélén lakom, nem az újságból ismerem a természetet. Mire a média felfigyelt a székely gólyák érkezésére, már láttam belőlük legalább harmincat, kisebb-nagyobb csapatokba verődve ott álldogáltak az éppen visszatérő havazásban és alighanem azért nem repültek tovább, mert azon tanakodtak, hogy végre-valahára eldöntsék, melyikük a székely, az észt avagy a román, ki menjen és ki maradjon. És egymás között természetesen angolul kelepeltek. Ami a könyvet illeti: Cseke Gábornak köszönhetően valóban ez az ötödik publicisztikai kötetem és egyben az első, amely válogatásként illetve újabb írások hozzácsatolásaval jelent meg.

- Hogyan viszonyul ahhoz, hogy ez nem papír-könyv? A helyzet hozta így, esetleg a szerkesztő nógatása? Nem számít óriási előnynek az, hogy míg az eddigiek elfogytak a könyvesboltok polcáról, ezt bárhonnan bármikor elő lehet venni?
- De igen. Én nagyon szeretem a technikát, az információs nyitottságot, hogy bármikor azt olvasom, azt hallgatok és azt nézek, amit akarok, számomra a világháló életem legnagyobb élménye. Persze, meg vannak ennek a magyarázata. Fiatal újságíró koromban, tizennyolc éven át, heti tudományos ismeretterjesztő oldalt írtam-szerkesztettem a Hargita megyei napilapban és hétről-hétre kínkeservesen kellett összekaparnom azokat az információkat, amelyekre sokan még ma is emlékeznek, hogy a Hargitában olvasták először. Számomra akkor igazi ünnep volt, ha kezembe került egy-egy Élet és Tudomány, a Természet Világa, a Scientific Americanről nem is beszélve, amelyet magyarországi barátaim néha átcsempésztek Nagyváradra és ott élő rokonaim onnan tovább küldtek. És persze igyekeztem mindig rajta tartani a szemem a román szakfolyóiratokon is. Talán többen még emlékeznek: akkoriban ugyancsak divatos volt a humán- és reálkultúra kettészakadásáról beszélni. Én fiatalon és bohón úgy éreztem, hogy a napi taposómalom anyagai mellett egyrészt a beat irodalomról és az avangard képzőművészetről, vagy éppen az abszurd drámákról, másrészt pedig a Római Klub gazdasági jelentéseiről vagy Toffler ötödik hullámáról és a számítógépes előjelzésekről írva, az erdélyi magyar természet tudósokat és kreatív műszaki szakembereket bemutatva, képes vagyok a magam példáján is cáfolni ezt a megosztottságot. Persze, ebben nem voltam egyedül a korabeli romániai magyar sajtóvilágban És tegyem mindjárt hozzá: ekkor alakult ki az a meggyőződésem, amely a mai napig mit sem változott: a Székelyföldet ki kell nyitani és nem bezárni, nem a rezervációké, a skanzeneké, hanem a nyitott, rugalmas és versenyképes közösségeké, helyi társadalmaké a jövő, mert ha valaki itthon is ugyanolyan körülmények között képes élni, mint máshol, akkor semmi értelme annak, hogy elmenjen.

– Most már több hete kint van a könyv a világhálón, érkeztek visszajelzések? Mire számít? Kiket szeretne megnyerni a könyv olvasóinak?
– Érkeztek és folyamatosan érkeznek. Én soha nem írtam önmagamnak vagy az asztalfióknak. Amikor a romániai rendszerváltás után tíz évig egy regionális tévét vezettem és vasárnaponként Ráadás címmel egy olyan tévés jegyzettel álltam a kamera elé, amely rendszerint a frissen megválasztottakat vagy kinevezetteket figyelmeztette, hogy ne bóduljanak el a hatalomtól és ne gondolják azt, hogy mindenttudók, hagyják működni a helyi demokráciát, akkor a járókelők már másnap reggel az úton szólítottak meg. Minden pénteken elhangzó bukaresti rádiós jegyzeteim után (www.bukarestiradio.ro) rendszerind többen telefonálnak, és elmondják véleményüket, hogy a témával, kibontásával egyetértenek vagy sem, sikerült a gondolataikat is megfogalmaznom, vagy mellékútra tévedtem. Mielőtt még végleg az internetre költözött volna Új Magyar Szó, de www.maszol.ro címen már ott is megjelent, különböző sajtószemlékben gyakran idéztek írásaimból és persze, sokan fűztek hozzá véleményeket, nyilvánvalóan nem mindig kedvezőket. Dehát ez így a természetes. A keresőmotorokban van már sokezer Székedi Ferenc és remélem, hogy olvasóim ezután az új könyv címére is rábukkannak. Facebook-ismerőseim közül már a megjelenés napján nagyon sokan lájkolták az elektronikus könyvet és abban bízom, hogy a rokonszenvet nem seprik el az újabb meg újabb bejegyzések. Egyébként a fiatalok egymást követő hullámait szeretném megnyerni a könyv olvasóinak: én gyakran vitatkozom a közhelyekkel, ők pedig koruknál, mást akarásuknál fogva jórészt közhelyellenesek. Nem számít az, ha valamit később fedeznek fel. 1989 előtt egy kiváló román-örmény író, Bedros Horasangian szövegeiből fordítottam egy kötetre valót, de Magányos ló az autópályán címmel csak a romániai rendszerváltás után, 1990-ben jelenhetett meg az összeállítás, és nagy meglepetésemre 2000-ben üzenték kolozsvári egyetemisták, hogy roppant szívesen olvassák.. Alighanem úgy jártak, mint egykori elröppent fiatalságunkban jómagunk Salingerrel.

– Közírónak nevezik a kötetben, gondolom, Ön ebbe szívesen beleegyezett. Mert az igaz, hogy újságíró, de a közről írt – a köznek… – ugye, Ön is úgy gondolja, hogy az erdélyi értelmiségi közösségben gondolkozik? Már nem?
– De igen, még mindig. Viszont aki valóban értelmiséginek tartja magát – önálló gondolatai vannak és mindegyre nem verstöredékeket idéz – az tisztán látja, hogy az erdélyi közösség és ezen belül az erdélyi magyar közösség rendkívül összetett. Életkora, mindennapi életének színterei, vallása, politikai nézetei, jövedelme, érdeklődési köre, hagyománytisztelete vagy újat akarása mind-mind megosztja ezt a közösséget és ráadásul mint bárhol Európában, ott van az egyéni sokszínűség. Az erdélyi magyar közösség egy önálló társadalom a maga sajátos intézményeivel, viszonyrendszereivel, ráadásul az életét adott mértékben meghatározó romániai társadalmi feltételek között. Aki ezzel nincsen tisztában, aki az erdélyi magyarságot csupán zászlólengető és templomba járó, politikai hívószavakra jobbra vagy balra forduló tömegnek nézi, az csőlátó.
– Ha jól értettem, a kötet minden egyes írása megjelent, s megrendelésre született, kinek kellettek ezek a – ugye, így nevezi meg őket: – jegyzetek?
– Igen, minden írás megjelent, de egyetlen soruk sem készült megrendelésre. A főszerkesztők vagy szerkesztők – legyen szó újságokról, rádióról,. tévéről vagy hírportálokról – csak a megjelenés médiafelületét biztosították, jó magam pedig a megtárgyalt vagy leszerződött heti rendszerességet. Soha nem beszéltünk meg előre egyetlen témát sem, mindig azt írtam, amit akartam és úgy, ahogyan gondoltam. Ami nyilvánvalóan nem egyszerű, hiszen egyrészt követni kell a közéletet, annak majd minden rezzenését, másrészt pedig a magyar nyelv és a gondolatiság nem szenvedhet csorbát olyan korban, amikor az olvasószerkesztők kimentek a divatból és majd minden sor úgy jelenik meg, ahogyan a szerző leírta. Szövegeimben tudatosan kerülöm a közhelyeket és az idegen szavakat, különösen az írások bevezetőjében és befejezésében – de olykor a szerkezetükben is – az olvasóra, hallgatóra, nézőre gondolva építkezek, ami persze nem zárja ki a menetközbeni ösztönösséget. És minthogy a média Erdélyben is sokszínű, jómagam nyilvánvalóan azokhoz a szerkesztőségekhez csapódtam, amelyek közelebb állnak a saját gondolkodásmódomhoz és nézeteimhez.

– Ön, ugye, vagyis az írásai tanúskodnak róla, a Székelyföld krónikása, írója. Hadd kérdezzem meg mindjárt az elején, ki a székely? Egyik szövegében az áll, hogy székely az, akinek kevese van, de arra a kevésre roppant büszke. Ez jellemezte vagy ma is ez jellemzi a csíki embert?
– Úgy gondolom, a székelynek valóban van néhány olyan sajátos tulajdonsága, amely megkülönbözteti másoktól. És most nem arról beszélek, ami közszájon forog: élelmes, furfangos, kevés szóval sokat mond, együtt él a természettel és így tovább, vagy amikor a naív magyarországi idelátogatók mindegyre Ábeleket és Úz Bencéket keresnek, az irodalmat igyekezve visszafordítani az életre. Úgy gondolom, hogy a székelyek jelentős részében roppant erőteljes a birtoklási ösztön, a tulajdonvágy, mindig szereti elkülöníteni a sajátját a másétól. A csíki székely ugyanakkor nagyon szeret dolgozni és soha nem veti meg a kétkezi munkát, még akkor sem, ha annak a szó mai, profitszerző értelmében nincs semmiféle hatékonysága. A székely ugyanakkor legalább annyira ragaszkodik a saját otthonához, mint az “ én otthonom az én váram” típusú angol. A székely ráadásul a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem merev, hanem a körülményekhez mindig alkalmazkodó és a mindennapi túlélés művésze. Ha nem így lenne, akkor már régóta feladta volna azt a földet, amely másoknak jelenthet ugyan nemzeti ideológiát, de számára mindenekelőtt a maga természetességében zajló élet színtere.


A beszélgetés teljes változata a KáféFőnixen olvasható

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány