Beszélgetés Fóris-Ferenczi Ritával

Az elmúlt napokban Székelyföld több településén is bemutatták Fóris-Ferenczi Rita De anyu! című könyvét. Ez adta a beszélgetés apropóját.

– Vannak, akik azt állítják a könyvvel kapcsolatban, hogy a szakember elveti benne a pedagógia és a pszichológia elméleti tételeit. Én inkább az állítom, hogy a szakember az elbeszélt történetekkel rejtetten arra hívja fel a figyelmet, hogy az elmélet alkalmazása nagyon is helyzetfüggő. Akkor lehetünk jó szülők, pedagógusok, ha egy adott nevelési helyzet sajátosságait felismerjük, és azt, amit tudunk elméletileg, képesek vagyunk ahhoz igazítani. Hogyan gondolja ezt Fóris-Ferenczi Rita?
– Nem vetem el, dehogy. Csak más nézőpontból próbálom értelmezni az elméletet. Sőt, nagyon fontosnak tartom az elméleti rendszerekben, nézetrendszerekben való eligazodást, lényegük és összefüggéseik átlátását. Az elmélet viszont nem úgy működik, hogy megtanuljuk és egy az egyben alkalmazzuk. Ezt nagyon jól szemlélteti egyik példaértékű tapasztalatom. A nagyfiam sírós gyermek volt, kivörösödve ordítozott, s ezt olyan művészi rafinériával és olyan mértékű kitartással mívelte, hogy az ember lányának hétrét facsarodott a szíve rákvörös és sírásban széttöredezett arcú csecsemője láttán.

Csak úgy kapkodtam le a könyvespolcról a gyermekpszichológiát, babakönyvet, potyogó könnyekkel lapozgattam a több könyvnyi tudományt, mert nagyon akartam volna tudni, mit kellene tennie egy szerencsétlen anyának ahhoz, hogy ne bőgjön ilyen szívszaggatóan a gyermeke. Idővel rájöttem, hogy egyszerűen fel kellett volna vennem, át kellett volna karolnom, hogy biztonságban érezhesse magát. Az elméletben ismert tételek önmagukban sterilek: az élet – legyen szó oktatásról, gyermeknevelésről, együttélésről, bármilyen más helyzetről – nem pontosan előírt forgatókönyvek vagy elméleti tételek alapján működik. De ismereteink, tudásunk, otthonossá válásunk az elméletrendszerekben több és változatos nézőpontot kínál az éppen adott helyzet megértéséhez és a döntéshez. A rugalmas és helyzethez igazodni képes tudáshoz elmélet, gyakorlás és szenvedélyes akarás kell: ennek eredménye az intuíció, amire már érdemes hallgatni.


– A könyvben egy nagyanyára visszaemlékező, nosztalgikus hangvételű történetben szó esik arról, hogy a nők a családban miként képesek nagyasszonyokká növekedni. Olyan asszonyokká, akik kezükben tartják a családi történések szálait, és igazgatják azokat. Ön ilyen „nagyasszonynak” tartja magát a családban?
– Kezdjük azzal, hogy következményei felől nézve nem tartom egyértelműen jó történetnek a feminizmust. És ezt csak azért mondom, nehogy valakinek a „nagyasszonyról” ez jusson eszébe. Hiszek viszont abban, hogy a családi modellek hagyományozódnak. Hiába mondjuk kamaszkorunkban, hogy „uramatyám, csak olyan ne legyek, mint az anyám és az apám", szembesülünk idővel azzal, hogy problémahelyzetekben ugyanúgy rikácsolunk, ugyanúgy gesztikulálunk... Pont azt és úgy csináljuk, amit gyerekként annyira elviselhetetlennek és idegesítőnek tartottunk annak idején. Ilyenkor megállhat az ember. Újabb lehetősége van arra, hogy leváljék, önállóvá és egyedien önmagává növekedjék. Merthogy a köldökzsinórt többször is el kell vágni... Ennek ellenére úgy hiszem, hogy a családi mintákat hozzuk magunkkal. Igen, nagyanyám parasztasszony volt, de kemény és tudó asszony: fejedelemasszonyként gondolok rá.

Nem akartam én nagyasszony lenni, dehogy, merthogy kinek hiányzik az ilyesféle szerep! Így hozta az élet alakulása. Egy családban több fókusz van, és ez a jó; ugyanakkor valaki valamiképpen többször és másképp kerülhet fókusz-helyzetbe. De ezt sem kell halálkomolyan venni: mert ezt is jól ki lehet figurázni cseppnyi humorral és iróniával. Múltkoriban kisfiam rendezte az új laptopomon a háttérképet, könyvtárakat. Hozza, hogy rendben, használható. Bekapcsolom: középen egy kis csigaházat imitáló körkörös, de talán inkább spirálisan rajzolódó kép. Alatta a név: „Nagy Asszonyunk”. Azt hiszem, ez én lennék. És ezen jót lehet nevetni: merthogy nyelvi játékként is remek szerintem, többféle jelentéstartalma is lehet. De nem is kell a metaforát agyonértelmezni, elég magas vagyok ahhoz, hogy a „nagy” jelzőt kiérdemeljem.

– Fontos írói kvalitás egy mű befejezését megkomponálni. A De anyu! befejezése nagyszerűen sikerült: erőteljesen hat az érzelmekre, de nem érzelgős. Kérem, a befejezésbe foglalt történetről mondjon néhány szót!
– Amikor le- és megíródott a De Anyu!, nem töprenkedtem semmiféle írói dolgon. Sőt, azon is meglepődtem, amikor valaki megkérdezte, hogy miféle műfaj akar ez lenni. Nem akar ez semmi lenni. Csupán a mindennapok történetei, olyan családi történetek, amelyek bárhol, bármely családban mesélődnek egyébként visszatérő és ismétlődő sztorikként. Igaz ugyan, hogy a történetek száladzásába ténylegesen bekerültek ilyen helyzetre reflektáló, keresztmetszet-szerű értelmezések. Ilyen a befejezés története is. Érzelmekre hat, mégsem érzelgős? Ki tudná ezt pontosan megmondani? Bármi is legyen, a szöveg nézőpontja az elmozdításé: mert a mindennapok végtelenül unalmasak és szomorúak és hajszoltak és idegtépőek tudnak lenni, de ha elfordítod és máshonnan nézed, akkor kiderülhet, hogy ugyanazon dolgon egyidejűleg lehet sírni és nevetni. Hát nem jobb, ha az utóbbit választjuk?

Ambrus Ágnes


A beszélgetés teljes változata itt olvasható: www.morfondir.ro