Beszélgetés Nádasdy Borbálával

Gróf Nádasdy Borbála életének jelentős részét Nyugat-Európában töltötte, hiszen nem tudta elviselni a családját kisemmiző és ellehetetlenítő diktatúrát. Az 1956-os események után Ausztriába menekült, ahonnan Németországba, majd Franciaországban telepedett. Kezdetben igen ígéretes filmes karrierje abbamaradt, s a lehető legváltozatosabb szakmákban dolgozva, évekig tartó kitartó küzdelem után találta meg a táncpedagógiát, mint habitusához igazán illő foglalatosságot.
Hazájával való kapcsolata soha nem szűnt meg, hiszen tisztában volt a rendszer tarthatatlanságával. Francia állampolgárként jár haza az 1970-es évektől, 1989 után azonban szülőföldjével való kapcsolata olyannyira állandósult, hogy kultúraközvetítő szerepe és karitatív munkája még a Magyarországtól elszakított területekre is kiterjedt.

Régóta és gyakran jár Székre, a Székelyföldön is több alkalommal megfordult, de ez idáig még egyetlen egyszer sem sikerült könyvbemutató-körutat szervezni számára, pedig ő szerzőként mindent elkövetett, hiszen az önéletrajzi trilógiáját „zsinórban” írta – 2009-től kezdődően –, évente egy-egy kötettel lepve meg az olvasókat, majd ehhez ráadásként következett az Ízes élet, amely címével ellentétben nem szakácskönyv, hanem egyfajta foglalata annak a világnak, életmódnak, amely végérvényesen tovatűnt az arisztokrácia felszámolásával.

Az alant következő beszélgetés a 2013. májusában lebonyolított turné alkalmával készült.

- Mit gondol milyen lett volna az élete, ha „közönséges” grófnőként éli az életét? 

- Az is lehet, hogy nagyon unalmas lett volna, bár magamat ismerve, ezt nem nagyon merem feltételezni! Édesapám, azon kívül, hogy gróf volt, elsősorban földbirtokosnak tartotta magát, aki már nagyon fiatalon kézre vette a földeket és bebizonyította, hogy kiválóan ért a mezőgazdasághoz. Lepsényben éltünk. Nem kastélyunk volt, hanem kúriánk, amelyhez kiterjedt park tartozott, külön tehenészetünk és a hozzá kaszálók, legelők, szántóföldek. Akkortájt egész Lepsény virágzott. Mi a földből éltünk. Ezt azért hangsúlyozom, mert az él a köztudatban, hogy az arisztokraták dúsgazdagok voltak és a dőzsölés volt a legfőbb foglalatosságuk, meg a kártya, meg a pénzköltés és az utazás. Mi nem voltunk olyan értelemben dúsgazdagok, mint a mai újgazdagok. Nem volt sok pénzünk a bankban. A földet művelni kellett. Folyamatosan dolgozni és dolgoztatni. A vagyont elherdálni csak egyszer lehet. Mindössze huszonnégy éves volt apám, amikor megnősült. Csak ketten születtünk a nővéremmel, de egészen biztos, hogy többen lennénk, ha ’45 után mindenünk megmarad, és nyugodtan élhettünk volna, ha nem jönnek az oroszok, ha nem következik be az államosítás… És biztos, hogy idehaza maradtam volna. Úgy gondolom, hogy édesanyámtól is sokat örököltem. Ő polgári származású volt, művészi hajlamokkal, hiszen táncosnői karrierjét hagyta abba a férje kedvéért, de a vidéki környezetében is nagyon művelte magát, társaságot szervezett maga köré, sok ismert értelmiségi ember látogatta a házunkat. Tudomásul vette, hogy a családanyai szerep többet ér, mint egy közepes táncosnői karrier!

- Nagyon gyorsan, éves rendszerességgel követték egymást a kötetei. Azt mondják, hogy egy könyvet bárki tud írni. Szeret írni?

- Nagyon! Kézzel írok, vonalas, margós füzetekbe, szép, szabályos zsinórírással, mert mi annak idején azt tanultuk. Az első könyvemet tizenegy, a másodikat nyolc, a harmadikat három hónap alatt írtam. Úgy írok, hogy előtte jól végiggondolom a mondatokat, és soha nem húzom át a leírt szöveget. Ha véletlenül mégis elrontok valamit, akkor oda beragasztok egy kis cetlit, ráírom a megfelelő szót, és megyek tovább. Ezt így akartam már kezdettől fogva. Igen hálás vagyok a kiadómnak, hogy ilyen irányú mániámat elfogadta. Nem szeretek és nem akarok monitor előtt görnyedni és apró betűket lesni. Különben is: nem tudok gépelni, csak két ujjal pötyögök, úgyhogy a kézzel való írás sokkal jobban megfelel az egyéniségemnek.

- Négy könyv után vannak még történetei?

- Képzelje el, hogy vannak!

- Beszélne róluk?

- Egyelőre titok. Az önéletrajzi könyveimről annyit, hogy egyáltalán nem kizárt egy összevont és némiképp átalakított, kibővített kötetben való megjelenésük.

- Hol és hogyan él?

- Az esztendő egyik felét – a tavaszt és a nyarat – többnyire Magyarországon. Mencshelyen, Veszprém mellett. Vásároltunk egy kis házat és hozzá szerény birtokot, azt újíttattuk fel. Az őszt és a telet Franciaországban. Mencshelyről annyit, hogy nemcsak sokatmondó neve, hanem a környezete miatt is ragaszkodunk hozzá, olyannyira, hogy francia férjemnek az évek során már oda kapcsolódó, magyar honvágya keletkezett.

- Milyennek látja a vidéki embert a Dunántúlon, s milyennek az erdélyieket, a székelyeket?

- Sokat felejtettek. Teljesen más mentalítású emberek élnek most vidéken, mint boldogult gyermekkoromban, de én úgy látom, hogy nyomokban ugyan, megvannak még az értékek. Főleg a Székelyföldön látom a régi értékrend közvetlen és jótékony nyomait. Egyébként a régi értékek nélkül igencsak bizonytalan a jövő, higgyék el nekem. De újjáépíthető, megteremthető ismét az a világ, amely viszonylagosan független a vélt jóléttől, a pénztől, a plázától és a divattól.