Beszélgetés Szávai Ilonával

A Gyergyószentmiklóson született Szávai Ilonát, aki jelenleg Budapesten él, és a PONT Kiadó vezetője, először a gyökerekről kérdeztük.

 – Gyergyóban születtél, aztán máshol nőttél fel. Tanárként kerültél vissza, aztán Bukarestben, majd Budapesten éltetek. Mit jelent ma számodra Gyergyószentmiklós?

– Épp negyven évvel ezelőtt, 1973 szeptemberében érkeztem meg – vissza? – Gyergyószentmiklósra, elfoglalni franciatanári állásomat a Kereskedelmi Líceumban. Minket még kihelyeztek az egyetem elvégzése után. Az iskolában még csak ügyelet volt, elindultam albérletet keresni. Hideg volt, a számomra akkor ridegnek, nagyon katolikusnak, zárkózottnak tűnő városkában senkit nem ismertem. A legelső, albérletet kínáló idős néni azzal fogadott, hogy ide aztán fiú nem jöhet!

Aztán lassan minden kialakult. Az első éjszakákat az akkori pionírházban (ma Tanulók Háza) töltöttem, vacogtam a vastag kőfalak között, de aztán hamarosan nagyon jó helyre kerültem albérletbe. Kari Juliska néninél igazi otthonra leltünk. Az ablakunk előtti villanyfáról az utcai villanyégő bevilágított a szobába, egyenesen az ágyunk fölött lévő festményre: Krisztus az olajfák hegyén. Mert akkor már Géza ingázott hozzám hétvégeken Csíkdánfalváról. Januárban házasodtunk össze.

…Hogy épp a város kórházában jöttem a világra, az szinte véletlen: textilmérnök édesapámat odahelyezték az alfalusi lenfeldolgozó gyár alapításakor. Csomafalván lakott a család. Röviddel születésem után már mentünk is tovább a következő feladat színhelyére: édesapámat a Maros megyei Makfalvára helyezték át „lengyárat” működtetni. Hatodik osztályos koromig laktunk itt. Onnan visszaköltöztünk Sepsiszentgyörgyre. Szüleim ugyanis mindketten ebben a városban születtek, nevelkedtek. Aztán életem következő állomása Kolozsvár, az egyetemi évek… Itt ismertük meg egymást a Makfalvától légvonalban csupán pár kilométerre lévő Küsmődről származó Szávai Gézával. Valahányszor hazalátogatunk, és Makfalváról a hegyen keresztül egy földúton Szolokmán és Küsmődön át hazamegyünk Etédre, sokszor elmerengek, hogy – bár külön „éltük meg” – maga a táj is gyerekkorunk közös élménye. Minket a külön töltött gyerekkorunk is összeköt… Házasságunk első évei, a gyergyói hét sovány esztendő után aztán következett Bukarest, majd Csernobil után a betegség, és kórház Budapesten. Ide-oda dobált a sors. Jó ideje foglalkoztat: mi az, hogy szülőföld? Mi az a honvágy? Az általam szerkesztett Fordulópont folyóiratnak egy különszámot is szenteltem e kérdések boncolgatására. Kapóra jön hát most ez a kérdés: engem Gyergyószentmiklóshoz nem is annyira a születésem köt, hanem sokkal inkább első gyermekünk halála: ott nyugszik a 16 órát élt kisfiú a gyergyószentmiklósi temetőben. Annak a gyermeknek a halála köt ide, akit nem láthattam, nem ölelhettem magamhoz, nem lehettem jelen a temetésén. Szétszakíthatatlan kötelék férjem és közöttem. Szétszakíthatatlan kötelék Gyergyószentmiklós és köztem is.

– Férjeddel, Szávai Gézával soha nem szakítottátok meg a kapcsolatot Székelyfölddel. Ő íróként műveiben is gyakran van itthon. Nem titok, jó társa vagy, aki szinte erőn felül teljesítesz. Érte is, hiszen azért a kiadótoknál, a PONT Kiadónál a munka dandárját te viszed a válladon. Miért volt szükség e kiadóra?

– Igazából olyan bibliai hét sovány, hét kövér esztendőkben vehetem számba az életemet. Számunkra az “emigráció” akkor következett be, amikor a nyolcvanas évek elején Bukarestbe kellett költöznünk, mert a Hét című hetilap irodalmi rovatának szerkesztőjeként Gézát oda szólította a feladat. Ez akkor már a Ceausescu diktatúra legkeményebb időszaka volt. Nem ismertem a román várost. Én a Román Irodalmi Múzeumban kaptam állást, a román-magyar irodalmi kapcsolatokat kutattam egy protokolláris célból létrehozott nemzetiségi osztályon, ahol volt három magyar, egy német és egy bolgár munkatárs. Az intézmény legfőképpen azt várta el, hogy ne csináljunk semmit, nehogy kiderüljön, hogy a két világháború között nagyon is intenzív oda-vissza érdeklődés dokumentálható a két kultúra között. Rettenetes időszaka volt az életemnek: ma már mindent lábjegyzetelve kellene elmesélni, mert egy mai 20-25 éves olvasó sok mindent nem értene. Drákói szigor volt, bent kellett ülni a fűtetlen intézményben nyolc órán át, egymást vizslató-feljelentő tekintetek és személyek között. Az emberi élet talán legtermékenyebb időszakában, a harmincas éveimben napi nyolc órában szellemi semmittevésre voltam ítélve. Azt hiszem, ennek az ellenreakciója a Fordulópont folyóirat létrehozása: végre értelmes, a szellemet-lelket feszegető kérdésekkel foglalkozhattam. De ez már csak „második életemben” vált lehetővé, ahogy mondani szoktam. Betegségem miatt Budapestre kerültem kórházba. Bukarestben a Csernobil-i atomrobbanás után egyik áldozata voltam annak a fura betegségnek, amely hirtelen vagy 300 áldozatot termelt. Valami csoda folytán – de jobban szeretem a Gondviselésre fogni – túléltem a betegséget. Amikor a családdal együtt új életet kezdtünk Budapesten, úgy éreztem: a nekem „kiosztható” rosszat én már mind megkaptam, már nem félek semmitől, ezentúl lehet szellemiekben építkezni. És amikor Géza előállta azzal, hogy a prózaírói munka kiterjesztéseként könyvkiadót is akar alapítani, percig se haboztam: alapítsunk! Így jött létre a PONT Kiadó, immár húsz éve. Szép, értelmes munka. Megvalósítjuk általa, vele, sok olyan régi vágyunkat, amiről korábban csak álmodozni mertünk-tudtunk.

Van egy pesti vicc, aminek ez a csattanója: „Te most dicsekszel, vagy panaszkodsz, Záli?” Nos, ezt kérdezhetnék tőlem is, amikor a kiadói munkáról kezdek beszélni. Nincs olyan szakmai feladat, amit ne tudnék elvégezni, a könyvkiadás teljes vertikumát nézve: szerkesztek, fordítok, előadásokat tartok, eseményeket szervezek, szeretem és könnyen művelem az internet adta kommunikációs lehetőségeket – honlapok, blog, közösségi oldalak stb. Írok is, igaz, rövidebb lélegzetvételű dolgokat, mert Géza a dudás a csárdában, a regényírás családon belül az ő asztala, nekem nincs is rá késztetésem. Viszont én tartom számon a húsz év alatt a PONT-nál megjelent közel 600 könyvcímet, én tartom a kapcsolatot a terjesztőkkel, és könyörgöm ki belőlünk a tartozásaikat. Semmi olyasmit nem kérek a munkatársaktól, amit én magam ne próbáltam volna ki. Szóval, háziasszonya vagyok a PONT Kiadónak, annak rendje és módja szerint. És ez így van rendjén.

– Nagyon hasznos, okos folyóiratot szerkesztesz felnőtteknek, de a gyermekek érdekében. Mi késztetett erre az igényes és nem könnyű munkára, a Fordulópont elindítására?

– A kiadón belül én szerkesztem a Gyermekekről-gyermekekért-gyermekeknek programot, és egyszer csak rájöttem, hogy a sorozaton belül a könyvek megjelenése közötti idő túl „szervezetlen”, olykor hosszú idő telik el, amikor az olvasó nem értesül folyamatokról, nem kap magyarázatokat az élet felvetette különös jelenségekre, saját problémáit illetően is lankad a figyelme, érdeklődése. Kellett a folyamatosság ebben az oly fontos kérdéskörben való tájékozódásban, egy összekapcsoló palló, egy híd – ez lett a negyedévente megjelenő folyóirat. Beigazolódott a feltevésem, hiszen gyakran kapunk olyan visszajelzést, hogy a Fordulópont valóságos továbbképzést jelent nem csupán a gyermeknevelés napi problémáival küszködő szülőknek, de pedagógusoknak, a gyerekek világával foglakozó szakembereknek is. És hangsúlyoznám: mindezt közérthető megközelítésben kínálja a lap. Minden Fordulópont számnak van egy hívószava, egy kérdés, ami a könyvszerű kiadvány gerincén is olvasható, így könnyen levehető a könyvespolcról, ha a szülő vagy a pedagógus egy megoldásra váró kérdéssel találja szembe magát. „Mitől fél a kamasz?” vagy „Veszteségek nyeresége?”, vagy „Miért nem olvas a gyerek?” – és sorolhatnám, most már hatvan címnél, hatvan kötetnél tartunk.

– E folyóiratban megjelent, általad írt esszékből, jegyzetekből idén könyvet is kiadtál. Valóban, merre is tart a magyar gyermekkultúra?

– Most jött el az ideje, hogy 15 év szerkesztői aprómunkájának néhány szeletét, termékét kötetbe rendezzem. A kiadói szerkesztő folyamatos tájékozódása nem egyéni kedvtelés vagy szerep, hiszen egy kiadónak, könyvsorozatoknak, folyóiratnak az irányát is meghatározza. Ezért érdemes, hogy felmutassuk egy kötetbe gyűjtve: milyen irányt követett, a változások lényegét jól érzékelte? Amire a szerkesztő figyelt, az még mindig fontos, és távlatot kínál továbbra is olvasónak, netán „tájékozódási és gondolkodási pontot” a kultúrában? Ezek az írások könnyen befogadhatók, és ugyanaz a mozgatórugójuk: picit lelassulni, elmerengeni életünk dolgain. Hogy merre tart a gyermekkultúra? Remélem, aki elolvassa a kötetet, talál iránytűt. Érdemes például elgondolkodni azon, hogy fesztiváloktól, ilyen-olyan show-któl hangos a gyerekvilágot leképező média – miközben tömeges azoknak a családoknak a száma itt a Kárpát-medencében, akiknek egyetlen könyv sem akad a házában. Felmérésekből kiderül, hogy a gyerekek nem tudják, mi a különbség a könyv és a magazin, netán reklámújság között. És amióta kiment a divatból az ajándékkönyv, az iskolaév végén a jutalomkönyv, azóta gyerekek nőnek fel úgy, hogy nincs egyetlen saját könyvük. Az utóbbi időben sok iskolában jártunk – nem akarták hinni a gyerekek, de a pedagógusok se, hogy ingyen hazavihetik a kezükbe adott könyveket. Volna min eltöprengeni, és vannak kezdeményezések, hogy a hepeningek helyett – vagy mellett – olvasnivalót is kapjon a gyerek. 

– Nem ismeretlen előtted a romániai magyar gyermekkultúra helyzete sem, hiszen kapcsolatot tartottatok mindvégig a székelyföldiekkel is? Itt jobb, vagy rosszabb a helyzet?

– Erdélyben, Romániában még mindig nagyobb becsben van a gyermek, többet törődnek a kultúrájával is. Van még gyereklap, azt támogatja is az állam, a tanítók feladatuknak tekintik, hogy fenntartsák a gyerekek olvasókedvét, tekintsék magukénak a folyóiratukat, ragaszkodjanak hozzá, legyen öröm, amikor megérkezik a friss lapszám. Ezen a téren nagy bajok vannak Magyarországon. Nincs meg az a lépcsőzetes gyerekfolyóirat-struktúra (óvodától gimnazista korig!), ami az erélyi magyar kultúrában még mindig létezik. Én Magyarországon olyan előfizetést lemondó leveleket kapok, amelyekben nem arra hivatkoznak, hogy sajnos nincs pénz, hanem ilyen mondatot ír alá az intézményvezető: „nem tartunk rá igényt”. Fájdalmas.

– Kétszer nem lehet ugyan abba folyóba lépni, figyelmeztet a görög bölcs. Mi lenne az első dolgod, ha itthon, mondjuk szülővárosodban kellene folytatnod az életed?

– Ez már csak azért sem jó kérdés, mert hatvan fölött nem nagyon kezd új életet az ember, hacsak nem muszáj, nem kell menekülnie, vagy ilyesmi. Nekünk sehol nem volt saját házunk: végeztük a dolgunkat, legjobb belátásunk szerint, ott, ahová éppen vitt a sorsunk. Géza regényeket írt, én igyekeztem kedvező légkört teremteni, hogy ezt tehesse. Akárhol lenne – szokta mondogatni: akár a börtönben is – ezt tenné, „fejben” regényeket írna. Hogy ebben a szép új életemben többet tehettem még annál is, amire gondolni sem mertem – hiszen a könyvkiadás csak egy új dimenziója, meghosszabbítása szellemi létünknek – , az különös ajándéka a sorsnak. Amúgy meg bárhol lettünk légyen valaha is, a szülőföld iránti érzelem szervül, nem idő és nem tér dimenziójában mérhető, egészen más valami.

– Hogyan sikerült a kapcsolattartás, az egyezkedés a meglehetősen érzékeny írói társadalom általad kiválasztottjaival? Nehéz emberek az alkotók? 

– Igen, általában nehéz emberek az alkotók… De ez talán mindig is jellemezte őket. Most azonban szomorúan azt is meg kell állapítanom, hogy a kultúrát teremtő nehéz embereknek, a kortárs alkotóknak több szempontból is nehéz – a helyzetük…

– Feleség, nagymama, szerkesztő, sőt üzletasszony is vagy, hiszen a könyvet el is kell adni, legalábbis meg kell találni a megbízható kereskedőt. Mi a legmegterhelőbb egy értelmiségi hölgy számára e foglalatosságok közül?

– Hogy a nap csak 24 órából áll… Kevésnek tartom. És ugyanakkor sokallom, hogy ez a kevés is olyan fárasztó. Komolyabbra fordítva a szót, néha kételyeim vannak, hogy önmagamat helyesen osztom-e szét a teendőim között…De az mégiscsak valami, hogy Anna unokámnak, aki már tizenhat éves, okos, érzékeny teremtés, őszintén „eldicsekedhettem”: én még soha nem unatkoztam.

– Akik ismertek, ismernek, szeretettel emlegetnek ma is. Mi a titka annak a derűnek, ami belőled mindig sugárzott, a legnehezebb pillanataid közben is?

– Érdekes, ezen én is elgondolkodtam, nem is olyan régen, amikor egy 1974-ben rólam készült fotót feltettem a facebookra, ezzel a szöveggel: „Én is voltam tanár néni.” Első gyermekem halála után is valamiféle bizakodás látszik rajtam. Mármint az akkor készült fényképemen, az arckifejezésen, a tekinteten… Amikor hosszú hónapokig el voltam szakítva a családomtól, és még hírem is ritkán volt róluk – betegségem idején, 1988-ban – bámultam ki a kórház folyosójáról az ablakon, reményem sem volt, hogy meggyógyulok, hogy valaha még együvé kerülünk… Még sincsenek olyan emlékeim, nincsenek olyan visszajelzések, hogy elviselhetetlen lettem volna. Több betegtársammal sokáig tartottam a kapcsolatot, a kezelőorvosaimat ma is felhívom olykor telefonon, és mindig örülnek. Lányunkat, Esztert derűs légkörben kellett felnevelni, Géza alkotó munkájához is létszükséglet volt a nyugalom. Az unokáink számára úgyszintén a biztonságot jelenti a derűs nagyszülői környezet. Rebeka, a középső unokánk azt mondta nemrég: Nagyanyó az egyetlen ember a Földön, aki folyamatosan tud mosolyogni. Néha azt gondolom, hogy ha már nem leszek képes derűs lenni, akkor meg is halok majd hamarosan… A környezetemet én sosem akartam a saját bajaimmal terhelni. A problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket, a bajokon túl kell lépni. Talán erre való a szeretetet. Vagy a hit.

*

„Szávai Ilonának a gyermekek olvasáskultúrájáért kifejtett tevékenységét 2004-ben Aranyalma díjjal jutalmazták” – olvashatjuk a 2013-ban megjelent könyve borítójának belső oldalán.


Az interjú a Gyergyói Kisújság Évkönyv 2014 kötetben jelent meg