Beszélgetés Dánél Mónikával

A csíkszeredai születésű Dánél Mónikának, ki jelenleg a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi  Intézetének tanársegéde, nemrég tanulmánykötete jelent meg (Áttetsző keretek. Az olvasás intimitása. Kolozsvár, Korunk−Komp-press, Ariadné Könyvek, 2013.) Ez adja a mostani beszélgetés apropóját.

- Jól látom, hogy kötetedben lényegi mozzanat a találkozás? Az egész könyvben egy szép nyelven folyó elméleti munka folyik párbeszédek sürgetésével. A párbeszédhez viszont a kimozdítottság szükséges, önmagunk kimozdítása. Mennyiben gondolod ezt kockázatosnak?

- Lényeges kérdés, és igen, kockázatos. De talán csak így van értelme, illetve ettől párbeszéd a párbeszéd, hogy nem csak azt ismételgetjük, amit már nagyon jól tudunk, hanem valahogy képesnek kellene maradni az állandó kimozdulásra, a különbség felfogására, mint különbségre. Ez persze nagyon szépen hangzik ilyen leíróan most, és sokkal ritkábban tud mint történés végbemenni akárcsak egy egyszerű beszélgetésben.

De a kötetemben nem érzem ezt a párbeszéd-sürgetést, vagy legalábbis nem volt tudatos intenció. Valahogy úgy látom, hogy a könyv követi a ’90-es 2000-es évek elméleti diskurzusait, a képzettségem részeit, hogy hogyan igyekeztem megérteni bizonyos szöveget, és olykor applikációban is színre vinni ezt a folyamatot. És eltérő alapokon álló szövegek kerültek valóban egy könyvbe, és valószínű, hogy sokkal nagyobb feszültségek, kockázat terek jöttek létre a különbségekből, mint amennyire én reflektáltam. De számomra a valamilyenfajta folyamat, alakulás (és ebben a kapcsolódó, visszatérő irányok is benne vannak) érzékelhetősége tette végül indokolhatóvá egy ilyen kötet megjelentetését. 

- A párbeszéd egyben időbeli kimozdítottsággal is járhat? Ez a visszacsatolás miatt lehetséges?

- Eleve a több mint tíz év szövegeinek időbeli különbsége elég keményen párbeszédre kényszerített önmagammal. Sok tapasztalattal járt a saját magam szerkesztése. (Erdélyi borvizekben való úszás nélkül nem is nagyon lettem volna képes rá.) Mivel az első könyvem ez a szerkesztői folyamat nagyon tanulságos volt, könyvek szerzőinek biztosan evidenciákat fogok mondani, de hol a rengeteg hibát, továbbírható helyet, problémát láttam, hol pedig, hogy ilyet már sosem fogok tudni írni. Ez is persze ellentmondás, de közös bennük, hogy enyhén szólva mindkét fajta a szerkesztői jelent alaposan nyugtalanítja/kockáztatja.

- Azt is akarod mondani a fentiekkel, hogy az önmagadon érzékelhető elméleti hatásokra azok folytonosságában, egymásra íródásában, változásában is most reflektálhatsz erősen (legalábbis a kötetről való jövőbeni írások révén a lehetőség még többszörösen jelen lehet)? Nagy beszélgetőtársaid Jacques Derrida, Gilles Deleuze, Hans-Georg Gadamer, Michel Foucault?

- Azért túlzás, hogy a beszélgetőtársaim, valamennyire próbáltam megérteni a szövegeiket, és általuk viszonyulni irodalomhoz, művészetekhez, emberekhez, világhoz, és magamat is valahogyan érteni (és igen a szerkesztéskor ennek rétegzettsége, heterogenitása és mégis valahogyan összeérő volta vált nyilvánvalóvá). A nevekből is látszik, hogy mást és máshogyan lehetett megérteni e szerzők által, és az akadémiai tudományosság általam tisztelt változata felől ez problematikus lehet, főleg ha csak reflektálatlanul egymás mellett vannak, és hiányzik a párbeszéd kockázatának a tapasztalata. Ez a fegyelem és egyben kihívás reményeim szerint valamennyire az én szövegeimben is lekövethető, meghatározó időszakban magánéleti körülményekből adódóan is presszionálva voltam az egy elmélyült irány kiaknázására, és ez nagyon hasznos is volt, csak lehet éppen ezért ellenállás is termelődött bennem, és a köztességekben való tapogatózásban leltem nagyobb örömömet. Manapság felszabadító hallgatni, olvasni Hans Ulrich Gumbrechtet ilyen szempontból, akinél viszont az is evidenssé válik, hogy az olyan átértékelő diskurzus az irodalomtudományra vonatkozóan, amilyet ő folytat, az éppen a legszigorúbb, legfegyelmezettebb tudományosság képzettségével lehetséges. 

- Amikor az elméleti párbeszédeket végrehajtottad, akkor olyan belső párbeszédek jelenlétét is sugalltad, mint amilyen a derridai köteg és a deleuze-i rizóma között lehet. Itt elméleti találkoztatást lehet gondolni?

- Ez már az olvasó párbeszéde a könyvvel. Derrida köteg [faisceau] használatát az iróniáról szóló tanulmányom szerkezetének indoklásakor vontam be. Sokkal egyszerűbb módon, de az iróniához kapcsolódó elméletekről úgy próbáltam írni, ahogyan ő egy betűről teszi ezt Az el-különböződés című szövegében. Második árnyalatban így pontosítja: „a javasolt egybegyűjtésnek szövésre, fonásra, kötésre emlékeztető struktúrája van, mely újra szétfutni engedi a különböző fonalakat és a különböző értelmi vonalakat – erővonalakat – egészen úgy, mintha kész lenne abból egy másikat szőni.” Nem biztos, hogy idetartozik, de gyerekkoromból kézhez állnak ezek a (női?) foglalkozások, és tevékenységként (is) megjelenik, nem csak nyelvi képként. És igen a széttartás mentén kapcsolható a Deleuze-Guattari szerzőpáros rizóma-értelmezéséhez, amelyet más szövegekben idézek, de talán éppen az egybegyűjtés emberi/értelmezői művelete különíti el a köteget a rizóma természettudományból eredeztetett (ön)működésétől.   

- Nádas Péter Szerelem című szövegére utalva Narcissus és Echo történetének „átsejléséről” (220.) nyilatkozol a medialitás kapcsán. Emellett mintha az alaptörténet „átsejlésére” is utalnál, így a hagyománnyal való párbeszédre?

- Itt máris lenne, mit újragondolnom az alaptörténet kifejezés miatt… Nádas szövegében hangsúlyos a motívum reflexiója, azaz hogy valami már létezett korábban, közvetve tehát a nyelv médiuma mint (irodalmi) hagyomány hordozója jelenik meg, és az (egyéni?) kifejezés kísérlete, kudarca a motívummal szemben. Ilyen szempontból is fontos az ovidiusi két alak, mert mindketten eleve/eredetükben a megkettőződést hordják magukban (ezért is problémás az alaptörténetet). Számomra a Szerelem azt viszi színre, miközben nyelv/hagyomány és megragadás/kifejezés viszonyát problematizálja, hogy a szerelembe sem hagyománytalanul esünk, hanem éppen egymás eltérő szerelmi hagyományaival kell olykor küzdelmes kommunikációt folytatnunk…  

- Természetesen az olvasás maga fontos párbeszédünk, amelynél a hagyomány megszólítása is működik. Az olvasmányról való beszélgetésnél pedig két fecskecsapat „találkozásának, érintkezésének, széttartásának” (6.) képét emeled be. Ennél is fontos a kimozdítottság, a kép is hozza magával, hiszen a széttartás után is megmarad a találkozás, érintkezés nyoma, emléke. Ilyen értelem (is) az olvasmányról való jó beszélgetés létszükséglet?

- Az érint(kez)és talán mindig is nyom, emlék, ez a szép benne… Ha valami megragad, foglalkoztat azt meg kell beszélnem, szeretem azt az elasztikus köztest, ami egy beszélgetésben keletkezik, a mozgását, alakulását. Ugyanakkor nyomhagyás és bizalom is egyben, a beszélgetésben elmondottak emlékeztetnek is, de új és más kontextusokban idéződhetnek fel, vagyis amit elmondunk, az már nem teljesen a miénk, és nem csak emiatt az utóélet miatt, hanem mert tényleg eleve nem csak a sajátunkat mondjuk egy jó beszélgetésben, hanem azt, ahogyan a másik véleménye alakítja a sajátot. Az irodalmi művel (amelyikkel lehet – a Sinistra körzet ilyen például) indulásból így képzelem a viszonyomat, szeretem, ha „ugyanazt” másképp kezdem olvasni, amikor valami elmozdul, és sávja lesz… És ez a folyton átrendező (elméleti) olvasmányok mellett sokszor a szemináriumokon való beszélgetéseknek a következménye, vagyis más olvasók különbségeinek a megértése révén történik. (Eltérő olvasatot meghall(gat)ani és megérteni, akár erőfeszítéssel, nem azt jelenti, hogy el is kell fogadni azt minden esetben.) És ilyenkor a (más) vélemény valakihez tartozik, hogy az a valaki hogyan és honnan mondja. A felidézéskor ez a beágyazottsága is jön, a gesztusait, arckifejezéseit, hangsúlyait is érzékelem a másik véleményének, és ezzel önkéntelenül valamilyen intimitás is keletkezik. 
A kérdésed által felidézett fecskecsapatok dinamikus képe most számomra a múltbeli karaktere mellett a jövőidejűséget is magába foglalja, ahogyan az érintkezés/beszélgetés (emléke) tovább hat, és más konstellációkban felidéződik… légies támpontként szolgál az új (vagy belső) beszélgetésekben.

- Pieldner Judittal való írott beszélgetéssorozattá alakult forma is ezt mutatja. Mikor kezdtetek azon gondolkodni, hogy lenne kedvetek ilyen közlésekhez?

- Az írott beszélgetés a chat mai technikája révén tud megvalósulni. Egyik kedvenc François Truffaut filmemben a Jules és Jimben például Catherine (Jeanne Moreau) és Jim (Henri Serre) szerelme (egyik) értelmezésemben az időbeli elcsúszások miatt fut zátonyra… Az első világháborús postaszolgálat nem tette lehetővé a gyors párbeszédszerű levélváltást, késtek a levelek, illetve lassabban közlekedtek, mint az érzelmi alakulások, így nem arra és oda érkezett válasz, ahonnan és amilyen állapotból elküldték, várták. A beszélgetés itt és most-ja nem volt adott a számukra, és olyan technikai eszköz sem, amivel ezt megvalósíthatták volna. Ha chatelni tudtak volna…
A Látóban megjelent ún. klikkrec műfaj (www.lato.ro) nem a mi találmányunk, Láng Zsolt és Demény Péter kezdtek így könyvekről írva-beszélgetni. Aztán bejöttünk mi a képbe, és annyira működik, hogy ha nem csináljuk, akkor elvonási tüneteink mutatkoznak. Ez egy köztes műfaj a beszélgetés és az írott recenzió között, saját és másik vélemény alakulásának a lenyomata, ahol lehet röpködni, akár össze-vissza, mert a másik visszaterel a földre, és engem néha muszáj. És ebben Jutka a legjobb társ, egyszerre ad biztonságot és szabadságot.    

- A beszélgetéshez vonzódás és a több művészeti ág iránti érdeklődésed összefügghet?

- Így még nem gondoltam erre. De valóban a köztes-lét összekapcsoló lehet. Kicsit szétágazó a (női?) gondolkozásom, és ez például a tanulmány szép írott műfajában nagy kihívás/kín is. Ha valami elkezd foglalkoztatni, akkor komoly erőfeszítéssel kell levágnom az elágazásokat, mert egy idő után nagyon távolról érkező szálakat is bele tudnék szőni a témába…  

- Amikor a kolonizáló tekintet megjelenéséről írsz olyan filmek kapcsán, amelyek például Romániát emelik be, akkor olyan szándék figyelhető meg, amely éppen a kolonizáló tekintet meglétére szeretné felhívni a figyelmet?

- Igen. Bevallom nekem volt a legnagyobb meglepetés, amikor kiderült a tanulmány „kihordása” alatt, hogy ennyire sematikusan ismételnek kolonializáló technikákat ezek a filmek. Először vállaltam be szövegszerűen a témához való személyes viszonyomat, és a visszajelzések szerint ez (is) hitelesítette. A Kihordó természet, kultúra, nők – belső gyarmatok. Kortárs magyar filmek posztkoloniális olvasatai című szövegemnek lett valamilyenfajta szakmai cirkulációja, létezni kezdett ez a téma és problémakör. És ez meg is rémiszt, hogy vajon nem értettem-e rosszul az elemzett filmeket, nem erőltettem-e rájuk a posztkoloniális tekintetet.


Kovács Flóra az interjú készítése idején NKA alkotói ösztöndíjban részesült.