Print this page
Beszélgetés Oláh Istvánnal

Beszélgetés Oláh Istvánnal

Négy székelyföldi írót, költőt díjazott nemrég az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, köztük a Székelyudvarhelyen élő Oláh Istvánt is. A vele készült beszélgetésből többek közt az is kiderül, hogy miért nem olvas kortárs magyar irodalmat, és miért nem kötődött soha semmilyen írói közösséghez. 

- Marosvásárhelyen született, Jászvásáron végzett történelem szakon. Három és fél évet tanított vidéken. Hogyan alakult a további élete?

- Soha nem akartam se tanár, se tanító lenni. Falura helyeztek és nem szerettem a falut. Az irodalmi falut ismertem, aminek nyomait sem találtam ott, ahová kihelyeztek. Nem is annyira a sár bosszantott, hanem, hogy még újító pedagógusként sem lehetett a falu hagyományos értékrendjébe betörni. Aztán követezett a megyésítés, ami lehet, hogy másoknak nem, de nekem igen jól jött. Akkor alapították a megyei napilapokat. Hírét vettem, hogy indul a Csíkszeredában szerkesztett Hargita.

Albert Antal, az akkori főszerkesztőm Vásárhelyen rendezte be fogadóirodájukat, a lapot is ott nyomtatták. Jelentkeztem. Az újságot rajongásig szerettem és szeretem mai napig. Nagyjából huszonöt éve nem érzem a versírás szükségét. Annyit még megtettem, hogy amikor átjöttünk az új világba, közöltem egy verskönyvemet azzal a meghagyással, hogy ez az utolsó. A Virágmindenség fényképe című könyvemet saját fotóimmal illusztráltam, aztán megírtam egy prózakötetet is, a Zsebregényt, és ott is beleírtam a fülszövegbe, hogy ez az első és utolsó prózakönyvem. A szónak abban az értelmében nem írok, hogy nem adok ki könyvet, viszont szeretem szépen ellátni a dolgaimat az újságnál. A heti publicisztika, plusz a havi egy oldalas rovatom, ami az Udvarhelyi Híradóban megjelenik, bőven elég. Nincs több bölcsessége az embernek. Minden szó, amit leírunk, valamiféle tanítást mozgat, de nem a szó didaktikus értelmében. Valami olyat akar megosztani, amit nem tapasztalt meg más. Így valóban el lehetne képzelni a közeledést az emberekhez. Nagyon leegyszerűsítve erre jó az irodalom. Minden más, amit ráépítünk, művi.
Soha nem szerettem a nemzedékesdit, bár besoroltak a második Forrás-nemzedékbe, de soha nem tartoztam közéjük.

- Miért volt ez a távolságtartás?

- Mert mindig magam voltam a magam kis kolostori  parcellájában, cellájában, ahol nincs átdobálás a másik udvarára. Örültem, amikor találkoztam kortársaimmal, volt, akivel kedvvel beszélgettem. Valószínű azért alakult így bennem, mert nem Kolozsváron végeztem az egyetemet, ahol már megvolt a bandaszellem. Ferenczes Istvánnal is kollégák voltunk, egy lapnál dolgoztunk, de soha nem a költőt láttuk egymásban, hanem az újságírót.

- Hogyan került végül Székelyudvarhelyre?

1990 őszén jöttünk át Csíkszeredából. Akkor már az országos napilapnál, az Előrénél, majd a Magyar Szónál dolgoztam. Nem voltam helyhez kötve, hiszen bárhonnan megírhattam publicisztikáimat.

- Jól lehetett élni ebből a munkából?

- Persze. Nagyon erős fejezete volt az újságnak, Majtényi Erik, Lászlóffy Aladár, Domokos Géza írt a lapba, és fontos volt nekem, hogy az akkori irodalom nagyjainak a közelségében legyek. Számomra elismerés volt, hogy velük egy oldalon jelenhettek meg írásaim. Olyan helyzet volt ez, mint ahogy egyik versemben meg is írtam, amikor a fényképész azt mondja a csoportnak: még egy kicsit közelebb, hogy mindenki beleférjen. Hiába volt meg bennem a szándék, mégsem közeledtem annyira, hogy amikor kattan a fényképezőgép, rajta legyek a képen.
Mint ahogy nem közeledett a nagy nyilvánosság felé sem, vagy nem érdeklődött az udvarhelyi irodalmi- vagy kulturális események felől…
Közvetlen a rendszerváltás után egyszer meghívtak egy hargitafürdői írótáborba, és amikor arról kezdtek el beszélni, hogy az irodalom megváltozott szerepe is arra sarkall minket, hogy…, egyszóval megindult a lázas helykeresés, akkor kifordultam a beszélgetésből és két napig csak a sörözgetéssel foglalkoztam. Soha nem a társaság, hanem maga az írás tett boldoggá. 

- Számítógépen ír vagy tollal?

- Ceruzával írok, hogy ki tudjam radírozni. Nagyon finom grafitceruzákat használok, olyanokat, amelyik hegye elég puha ahhoz, hogy szépen, karcolásmentesen fusson a fehér papíron, viszont tartása is van. Tintával nem írok, mert nem szeretem az áthúzásokat. És amikor készen van az írás, akkor beírom a számítógépbe. A pálya elején arra tanítottak, hogy a legkisebb hírt is először írjuk le papírra, s csak aztán pötyögjük be az írógépbe, mert beláthatatlan következményei lehetnek.

- Különösen rajong a régi könyvekért, tollakért és az órákért. Csempegyűjteménye is egyedi…

- Mint mindenkit, engem is roppantul izgat az idő, az a transzcendencia, ami az időnek a közegéből, anyagából, szövetéből árad, és ami egybekapcsolja végülis a mindenséget. Mert számunkra a világmindenség nem a térben, hanem az időben mutatkozik meg. Az emberi agy zseniális furcsasága: megteremtette a méretkezés lehetőségét, de hogy mit mér, mindmáig nem tudja. Az óra a középkor találmánya, akárcsak a könyvnyomtatás. A 17. századi Erdély barokk könyveit szerettem, és gyűjtöttem is.
A csempékhez nem tudom, miért kötődöm, lehetséges, hogy azt a melegséget hordozza mindenik, ami gyerek- és ifjúkoromból hiányzott. Van egy Mátyás korabeli csempém is, mindeniket én restauráltam. 

- Nem rejti véka alá, hogy nem olvas kortárs magyar irodalmat. Miért nem?

- Nincs rájuk szükségem. Az irodalom a 20. század végével bezárult, megalkotta a maga önnön teljességét olyannyira, hogy abból semmi sem hiányzik.

- Ha máshol élt volna, vajon ugyanaz az ember lenne, aki most? Mit jelent a szülőföld?

Ha húszéves lennék, kimennék Svédországba és nem is jönnék vissza. Persze úgy, hogy a feleségem, Klári is ott legyen velem, miközben írok. És a másik szobában a két gyerek is velünk legyen. De abban a pillanatban, ahogy Toscanáról, vagy mediterrán vidékekről beszélünk, oda kívánkozom. A születés helye, akárcsak amibe beleszülettem, számomra ténykérdés és nem az érzelmeké. Olyasmi, mint a többi statisztikai adat, rubrikázható.


Az interjú teljes változata az Udvarhely napilapban olvasható

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány