Print this page
Beszélgetés Ana Blandianával
Fotó: www.adevarul.ro

Beszélgetés Ana Blandianával

– Kedves Ana Blandiana, Ön Temesváron született, de anyja révén a Fehér megyei Blandiana faluból származik, Lucian Blaga szülőföldjéről. Miért épp ezt a nevet választotta írói névnek? 

– Blandiana az édesanyám szülőfaluja volt. Nevét egy Maros menti dombon lévő római várról kapta. Tizenegyedikes koromban vettem fel, amikor apámat börtönbe zárták, és semmi esélyt nem láttam, hogy saját nevemen publikáljak...

– A gyermekkor, az ifjúság minden ember életében fontos. Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre? 

– Gyermekkoromban nem jártam Blandianán. Édesanyám korán elvesztette szüleit, többé ő sem tért vissza szülőfalujába. Számomra Temesvár jelentette a gyermekkort, ott születtem, ott laktak apai nagyszüleim, oda jártam vakációzni. Egyszerű falusi emberek voltak, akik közel laktak a vasútállomáshoz, tehenet, lovat, disznót, szárnyast tartottak, s dolgozni kijártak városszéli földjeikre. Ahogy jött a nyári vakáció, anyám mindig küldött engem és húgomat a nagyszülőkhöz, mert ott volt tojás, tej, zöldség, gyümölcs, Nagyváradon viszont, ahol éltünk, csak pénzért lehetett vásárolni, ami nem volt könnyű, mivel apám, ortodox lelkészként és a rendszer ellenségeként börtönben sínylődött. Noha Temesváron születtem, számomra Nagyvárad az a hely, ahol megtanultam olvasni és elkezdtem írni.

– Ezután következett Kolozsvár, az egyetemi évek, a debütálás...

– Kolozsvár valóban a közlés szempontjából volt fontos számomra. Mikor az első két versem megjelent, a nagyváradi hatóságok értesítették az ország kiadványait, hogy az Ana Blandiana név mögött az egyik börtönbe zárt osztályellenség lánya húzódik meg. Ebből kifolyólag a következő négy évben már sehol nem közölhettem, s az egyetemre sem vettek fel. Ekkor döntöttem el, hogy férjhez megyek Romulus Rusanhoz*. Ez sokat segített azokban az években, és a későbbiekben is, hogy kivédjem a támadásokat. Aztán négy év után újból debütáltam, bejutottam az egyetemre, de az én egyetemi éveim nem voltak szokványosak: férjnél voltam, s már kezdtek felfigyelni a kibontakozó írói tevékenységemre.

– Ha ezt a tevékenységet nézzük, 1969–1989 között összesen 26 kötete jelent meg. Évekre lebontva, voltak nagyon termékeny évek, amikor két-három kötet látott napvilágot, és voltak kevésbé termékenyek, amikor egyetlen kötete sem jelent meg. Ezt hogyan magyarázza?

– Mindig az volt az érzésem, hogy keveset írok, nem vagyok eléggé fegyelmezett, s nincs meghatározott munkaidőm. Most, hogy visszatekintek és megszámolom könyveimet, megijedek. ‘89 előtt, egyik-másik évben, sok gondot okozott számomra a cenzúra, egy-egy könyv megjelenése valódi kálváriát jelentett. Ezzel szemben 1968–1975 között ezek a mechanizmusok nyitottabbak voltak, minek folytán szerencsésnek érezhettem magam. Sajnos, ‘89 után már kevesebbet írtam, csupán három új verseskönyvem és egy ‘89 előtt elkezdett regény, no meg néhány esszékötet és interjúkötet jelent meg − mindez közéleti tevékenységemnek tudható be, de az is igaz, hogy sok időt szántam az irodalomtörténetnek, ami végülis történelem.

– 1982-ben Bécsben kapott Herder-díjat, melynek odaítélése és átvétele nagy visszhangot keltett. Kérem, meséljen erről!

– A kiutazáshoz szükséges vízumot az utolsó percben kaptam kézhez, úgyhogy az ünnepség előtt néhány órával érkeztem Bécsbe. Azelőtt hat hónappal kértem és fél évig vártam,hogy megkapom-e vagy sem? Mikor megérkeztem a szállodába, egy értesítést adtak a kezembe: Múlttervezetek (Proiecte de trecut) c. novelláskötetemet, melyet a cenzúra azelőtt többször visszadobott, nyomni kezdték. Valószínűleg attól féltek, hogy nyilatkozni fogok a visszautasított kéziratról. Ez a hír nagyobb örömöt jelentett számomra, mint a Herder-díj.

– 1989 előtt nemcsak Bécsben járt, volt egyebütt is…

– 1989 előtt a Herder-díj átvétele és az amerikai Iowa City Egyetem ösztöndíja volt a legfontosabb számomra. Bécsből, az onnan kapott pénzzel, kétszemélyes sátorral, konyhafelszereléssel, hálózsákkal, térképpel, füzettel és írószerrel felszerelt Lada autónkkal vágtunk neki a Dalmát tengerpartnak, Görögországnak és Törökországnak. Később jártunk Egyiptomban, Izraelben és Olaszországban is. Ennek az irodalmi utazásnak az volt az eredménye, hogy férjem megírta az Utazás a belső tenger felé c. könyvét. A korábban kapott amerikai ösztöndíj az USA körbeutazását tette lehetővé, ekkor írta Romulus Rusan A szürke agár Amerikája c. könyvet, mely a 70-es évek egyik legolvasottabb kötete lett. Itthon vásárolt jegyekkel ismertük meg Olaszország, Franciaország és Spanyolország régészeti és múzeális nevezetességeit. Ezek az utazások mind politikai, mind fizikai értelemben fontos kihívások voltak számunkra. Mindaz, ami ‘89 után volt, a felolvasó körutak, konferenciák, versfesztiválok, bármennyire sikeresnek bizonyultak is, nem értek fel azzal az örömmel, amit azelőtt kaptunk, mert nem tudhattuk, hogy megismétlődnek-e, vagy sem? Ezeket az utazásokat három kötetben foglaltam össze: A lehetséges világok legszebbike (Cea mai frumosă dintre lumile posibile), Szótagvárosok (Oraşe de silabe) és A világ szótagolása (O silabisire a lumii).

– Műveit a világ számos nyelvére fordítják.

– Eddig összesen 45 kötetem jelent meg. 14 nyelvre fordították le műveimet, amiből például 7 kötet németül, 6 magyarul**, 3-3 spanyol, francia, svéd és szerb nyelven, 2-2 norvég, angol, holland és orosz nyelven, és 1–1 kötet lengyel, szlovén, kínai és makedon nyelven jelent meg.

– Említette, hogy hat kötete jelent meg magyar nyelven. Kik a fordítói, hol és mikor adták ki a köteteket?

– Magyar nyelven jelent meg a Homokóra (Hervay Gizella fordítása, Kriterion, 1971), Honnan jön a nyár? (Lendvay Éva, Kriterion, 1984), Valaki engem álmodik (Farkas Árpád, Kriterion, 1985), A megálmodott (Lendvay Éva, Európa, Bp.,1990), Szelíd állat (Szávai Géza, Pont, Bp.,1998) és Az értelem apálya (Gaal Áron)**. A hatból három Bukarestben, három Budapesten látott napvilágot. Ebből öt verseskötet, s egy az Európa kiadónál megjelenő, fantasztikus novellákat tartalmazó prózakötet. A fordítók közül jól ismertem Hervay Gizellát, aki barátnőm is volt. Az ő tragédiája – 1977-ben, a földrengéskor veszítette el a fiát, s végül öngyilkos lett – mélyen megrendített.

– 1984 decemberében az Amfiteatru c. folyóirat közölte egyik versét, a Minden (Totul) c. költeményt, melyet kézről kézre adva, dugdosva olvastunk, nehogy az állambiztonságiak rajtakapjanak. Ezek kézzel lemásolt verssorok voltak, s fölöttébb tetszett a Kent cigaretta fogalma cigány személyekkel társítva. Mivel magyarázza a vers sikerét?

– A szöveg – nem tudom, valóban költemény-e – a korabeli társadalmi állapotok szüleménye, amit az emberek magukénak éreztek, s úgy kezelték mint egy felháborodás-lehetőséget. Én is láttam ezeket a kézzel írt, s jól megtoldott irományokat. Az angol The Independent c. lap egy egész oldalas összeállítást közölt a versről, megmagyarázva minden egyes szót. Egyébként a Kent cigaretta mitológiája a román kommunizmus éveiben egy pszichológiai esettanulmányt érdemelne.

– 1990-ben újraalakítja a román Pen Clubot, melynek elnökévé választják. Kérem, mondjon néhány szót a Pen Club történetéről és szerepéről.

– A Pen Club a világ íróinak nemzetközi szervezete, amely az első világháború után jött létre angol és francia írók kezdeményezésére. Az 1921-ben lefektetett alapokmány, a Pen Club Kartája a demokrácia és a szabadság eszméinek és elveinek összefoglalója, a szervezetnek egyfajta alkotmánya, mely az irodalmi öntudat felemelése céljából jött létre. Romániában 1924-ben alakult meg a Pen Club, s a szovjet hadsereg bejöveteléig működött. Ekkor betiltották, akárcsak a többi kelet-európai államban. 1990 márciusában ünnepi keretek között alakult újra Bécsben, azzal a céllal, hogy a volt kommunista államokban ismét legyen Pen Club. Egyébként, a Pen Clubnak bárki tagja lehet, aki igényli, s a meglévő tagok közül legalább ketten támogatják a tagsági kérelmét. De ezt még meg kell szavazza a négyévente újraválasztott vezetőség is. 14 évig voltam a Pen Club elnöke (jelenleg csak tiszteletbeli elnöke vagyok); ez idő alatt sok nemzetközi konferenciát szerveztünk a világ minden tájáról érkező résztvevőknek. Persze voltam én is, kollégákkal, más országokban szervezett konferenciákon. A Pen Club célja a dialógus és szolidaritás kiépítése a világ írói között, és a legfontosabb feladata a börtönbe zárt írók helyzetének a monitorizálása.

– 1977. március 4. után, a bukaresti földrengést követően, családja egy alföldi faluba költözik ki, ahol több évig élnek. Erre hogyan emlékszik vissza? 

– Kiköltözésünk Bukaresttől délre, egy vidéki kisfaluba, nemcsak túlélési kísérlet volt a ‘77-es földrengés után, de megismertük a természet csodálatos világát, és olyan emberekkel találkoztunk, akik később könyveink szereplőivé váltak. Ezenkívül úgy éreztük, hogy ott kevésbé figyel ránk a Securitate.

– Egyszer azt mondta, hogy a kommunista Romániában nem létezik szolidaritás. Mit gondol, történt változás ezen a téren?

– Nem.

– 1989 előtt több ízben nyíltan és kellő bátorsággal mondta ki véleményét a Ceauşescu-korszakról, többször nyilatkozott a nyugati sajtónak, amit az akkori rezsim nem hagyott megtorlás nélkül.
 
– Háromszor voltam betiltva. Először 1960-64 között, amikor apám börtönben volt, másodszor 1985-ben, amikor az Amfiteatruban jelentek meg verseim, és harmadszor 1988-89-ben, amikor egyik gyermekversemben Ceauşescut parodizáltam.

– Élete folyamán számtalan díjat és kitüntetést kapott. Említsen meg néhányat.

– Valóban több díjat kaptam (Akadémiai, Írószövetségi, Íróegyesületi), amelyek közül a legfontosabb a Botoşani-ban évente január 15-én kiosztott Eminescu Költészeti-díj. A külföldi díjak közül megemlítem a német egyetemek (Németország, Ausztria, Svájc) által odaítélt Herder-díjat, a Szlovéniában nagy pompával odaítélt Vilenica-díjat, és az olasz Camaiore- és Acerbi-díjakat.

Jegyzet:
*Romulus Rusan: rendező, író, Ana Blandiana férje
**A hetedik magyarra fordított kötet 2012-ben jelent meg a marosvásárhelyi Silver Tek kiadónál, Ráduly János fordításában.

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány