Interjú B. Tomos Hajnallal

- A napokban kaptam a hírt a Facebookon keresztül, hogy megjelent/létezik egy Mesterek és hagyományok című interjúköteted. Az Ahogy a sors hozta című MEK-publikációd jutott eszembe, hogy bár főként költőként tartunk téged számon, jelenik meg tőled más is, szeretném hát, ha leltárt készítenénk, hogy az olvasó könnyebben igazodjon el eddigi munkásságodban… Kérdem tehát: teljes a lista, ha ezeket a címeket említem: Versek antológiákban: Fagyöngy, Erdélyi és csángó költészet, 101 vers Brassóról, A füvesasszony – versek, Fulgur Kiadó, 1993, A mérleg hava – versek, Magyar Elektronikus Könyvtár, 2013, Napló, versek, MEK, 2014, Ahogy a sors hozta, oral history, csángók, 2014? 2015? Mesterek és hagyományok, interjúk, 2015? Kérdés ez is: Minek tartod magad: költőnek, költőnek és újságírónak? Magyar értelmiséginek, aki ma is többek szerepét kell felvállalja?

- Folytatom az előbbi listát: Ahogy a sors hozta – interjúk, emlékezések, karcolatok – Pastel Kiadó Brassó, 2015, Szembeúszás – versek – Etnous Kiadó, Brassó, 2015, Látlelet – versek – Etnous Kiadó – Brassó – 2015; Mesterek és hagyományok – interjúk – Etnous Kiadó, Brassó, 2015.
Ami a “munkásságomat” illeti… tudomásom szerint csak a magam szerepét vállaltam-vállalom fel, s azt is amolyan szabadidős-foglalkozás modorában, mivel újságírás ide, költészet tova, a kenyérkeresés még mindig betolakszik az első helyre.

Volt idő, amikor minden, ami felkeltette a figyelmemet, esszében, riportban, rövid jegyzetben fogalmazódott meg. Ezek az írások elmaradoztak mögöttem különféle újságok hasábjain, nem tulajdonítottam különösebb fontosságot nekik. Tavaly mégis előszedtem volna őket,( s itt azokra az interjúkra gondolok, amelyeket az idős négyfalusiakkal készítettem), de már nem volt, honnan. Ekkor Cseke Gábor író , “káfés”barátom-mentorom sietett segítségemre, aki az RMSZ archívumából “előbányászta” a régi cikkek elektronikus változatát, s így összeállhatott az első interjúkötet. Ugyancsak a Gábor segítségével került fel előbb a MEK-re aztán idén könyv alakban is napvilágot látott – az Ahogy a sors hozta című kötetről van szó). Utána sokáig csak a versek foglalkoztattak. Fel is szaporodtak annyira, hogy néhány hónap alatt két kötetre valót lehetett belőlük verbuválni. Így állt össze a Szembeúszás meg a Látlelet s “úton van” a harmadik. Az interjúkhoz némi unszolással tértem ismét vissza,ugyanis többen felvetették a kérdést, honnan ismerheti meg a most felcseperedő nemzedék a négyfalusi hagyományos mesterségeket, mintákat, eszközöket,technikákat, ha azt senki nem jegyzi le, és örökiti meg számukra. Viszonylag hamar összeálltak az interjúk, hiszen minden “mester” régi jó ismerősöm volt, s a csángó hagyományok terén is van némi jártasságom. Így láthatott nyomdafestéket idén augusztusban a Mesterek és hagyományok című könyv Azért mondom el mindezt, hogy lásd, esetemben semmi szükség címekre. Teszem, ami épp kikívánkozik,vagy amit a pillanat kicsikar belőlem.

- Az imént Négyfalut említetted. Hogy az ottani mesteremberekről írtál, őket kérdezted, az ő tudásuk gyűjtötted kötetbe. A kérdés: mi az a Négyfalu? Brassóiként tudok én Hétfaluról, de aki, mondjuk, a Felvidéken él, esetleg más Négyfaluról hallott… Kérdés az is, hogy mitől lennének a négyfalusiak csángók? Ami pedig a te személyed illeti: nem tudjuk, ott születtél, vagy oda kerültél, visszatelepültél esetleg?

- Négyfalu a Brassóhoz legközelebb eső négy csángó falu (Bácsfalu,Türkös, Csernátfalu és Hosszúfalu) várossá (Săcele) nyilvánítása során jött létre valamikor az ötvenes években. A többi három ma is létező csángó község: Tatrang, Zajzon és Pürkerec. A csángó elnevezés valószinű a vándorló, kóborló emberekre vonatkozott, akik a székely (székelő, otthon maradó) népcsoportról valamilyen oknál fogva leváltak és elvándoroltak. Történészek szerint erre II. Béla magyar király idejében került sor, amikor a mai hétfalusiakat a környező szorosok védelmére rendelték ide, később pedig Brassó, az akkori Koronaváros hűbéresei lettek.
Ami az én felmenőimet illeti, talán már az első telepesek óta mind csángók voltak (a Tomos név sajátosan négyfalusi, talán a Tömös folyónévből ered, amely Bácsfalu határát szegélyezi) egy személy kivételével. Dédanyám tamásfalvi Tompa Róza volt, aki a családi krónika szerint mindig büszkén emlegette, hogy szegről-végről rokona a költő Tompa Mihálynak. Ez nem is tűnik teljesen lehetetlennek, hiszen tudjuk, hogy a költő apai nagyapja Székelyföldről vándorolt ki még legénykorában. De persze hivatalos okmányokkal ezt a rokonságot még senki sem bizonyította.

- Négyfalun kívül Brassót emlegetted meg Bukarestet – itt-ott, korábban. Van még más színtere is az életednek? Könyvet adsz ki, ugye, a négyfalusiakról, tehát szoros a kapcsolat, verseidben viszont, legalábbis a késõbbiekben földrajzi kapcsolás nincsen, miért? Hogyan?

- Azt is mondhatnám, hogy lényegében ki sem tettem a lábam Négyfaluból, mert állandó lakhelyem mindig is itt volt. Brassóba szinte minden nap járok be ügyes-bajos dolgokat intézni, szakkörökre járni , de kikapcsolódni is. Bukarestben pedig tanulmányaimat végeztem és persze ott volt a Romániai Magyar Szó székhelye, melynek egy ideig tudósítója voltam, de lépcsőit igen ritkán koptattam. Talán csak egyszer-kétszer találkoztam a szerkesztőkkel. Ha már a színterekről beszélünk, meg kell említenem Albénát, a bulgáriai üdülőhelyet, ahova idestova már húsz éve, szinte minden nyáron ellátogatunk s már az ottaniak is úgyszólván törzsvendégekként fogadnak. (Most ha rosszmájú lennék, emlékeztetnélek a nemrég megjelent jegyzetemre, melyben a híres-hírhedt balkáni vendégfogadást pellengérezem ki.). Érdekességként mesélném, hogy a nyáron hazautazásunk előtt, minden nálam lévő könyvet a plázs könyvtárának adomományoztam, mivel kissé zavart, hogy minden évben érdeklődtem a magyar könyvek iránt és csak vállvonogatás volt a válasz , mintha a magyar nem is lenne európai nyelv.
Második kérdésedre azt válaszolhatom, hogy valóban, verseim lényegében az általános, úgynevezett univerzális emberi érzelmekről, aggodalmakról szólnak, de egyéni véleményeim, belső,személyes világom is gyakran “kivetül” bennük. Ez persze nem azt jelenti, hogy teljesen szakítottam volna a “paraszti létforma megverselője” -szereppel, amint azt egy internetes méltatásban olvastam magamról. Négyfalu továbbra is jelen van költészetemben, hol a szülőföld, mezei munkák, otthonos tájak, szokások kapcsán, hol pedig közvetlen elődeim (szüleim, nagyszüleim) emlékének lírai felvillanásakor.

– Ugyanazt a verset adod oda a brassói Fulgurnak, mint amit a Lenolajban közölsz? Utóbbi, ugye, budapesti meg hát az interneten van, vagyis tulajdonképpen bárkihez szólhat. Magyarul. Fordították már más nyelvre a B. Tomos-verseket?

– Ha jól értem, azt kéred, vonjak párhuzamot a négyfalusi népművészekkel készített interjúim és a könyvekben, on-line portálokon megjelent verseim között, helyesebben azok üzenete, céljai között. Ha azt tartjuk szem előtt, hogy a népművész egy közösség tárgyi hagyatékát kutatja fel, tanulmányozza és alkotja újra, a költő pedig saját meglátásait, érzelmeit, átélt, megszenvedett tapasztalatait próbálja lírai “köntösben” megosztani olvasóival, akkor van köztük hasonlóság: nevezetesen a munka céljában. Mindketten értékeket, üzeneteket próbálnak átadni a következő nemzedéknek, hogy azok ne tűnjenek el nyomtalanul a mester, illetve a költő fizikai elmúlásával egyidejűleg. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy a könyv és főleg az internetes hálózat által ezekhez az értékekhez széles olvasóközönség, elméletileg bárki hozzáférhet, akkor igenis univerzális üzenetről beszélhetünk. Persze az már egészen más kérdés, hogy ízleli-e, érti-e, érzi-e mindenikük vagy sem. És szerintem ebben rejlik a költő igazi elhivatottsága: meg tudja-e szólítani a mai embert, hányuknak tud szívéhez-lelkéhez beszélni, kik azok akik nemcsak értik, hanem érzik is üzenetének súlyát. A Fulgur kiadónál 1993-ban jelentek meg verseim , tehát “fizikailag” nem azokat küldtem be 2013-2014-ben a budapesti Lenolaj-hoz. De ha témákra, üzenetekre gondolsz, persze, hogy van, ami ismétlődik, pontosabban a későbbi alkotásokban továbbgondoltam, variáltam az egyes meglátásokat. Az is lehet, hogy idő múltával tapasztalataim is változtak, “beértek” az egyes elméletek, arról nem is beszélve, hogy emberi problémáim, környezetemhez való viszonyulásom sem lehet ugyanaz. A vers pedig – amint mondtam – ezekből a belső tartalékokból “táplálkozik”. Aggodalmakról szólva persze, hogy az alkotásokban kivetülők személyes érzelmek, ami nem azt jelenti, hogy a brassói, budapesti nem értheti, sőt nem élhette át ugyanazt.
Verseimet Fehér Illés műfordító fordította – fordítja le folyamatosan szerbre és jeleníti meg Ezüst híd-elnevezésű blogján, de Ullrich Katalin és Van Horn Andrea is fordított tőlem angolra. Ez utóbbiak a Magyarul Bábelben című internetes portálon jelentek meg, a Fehér-fordításokkal párhuzamosan.
Itt említeném meg azt a néhány versemet is, melyet Cseke Gábor fordított le románra, s egyelőre csak saját gyűjteményemben őrizgetek. Egyébként az Oklahomában élő lányommal, Van Horn Andreával most készítjük közös, kétnyelvű kötetünket Barlangfeliratok címmel, mely válogatott verseimet, illetve azok angol fordítását tartalmazza.

- Hadd folytassam az amerikai meg a szerbiai olvasói befogadással – nem tartasz attól, hogy fogalmuk sincs, ki Ovidius, aki a versedben szerepel, nem tudják, kik a bukaresti áldozatok, esetleg még Bach is csak távoli ismerős…? De még közelebb az értelmezési eltéréshez: lehet, hogy a ”csend”, másfajta csend Los Angelesben, és megint más a háború utáni Szerbiában… Külön verset kellene írni Amerikának, külön Szerbiának, ha már meg akarjuk hódítani őket?

–  Amikor verset írok, nem gondolok sem Amerikára, sem Szerbiára. Akkor csak az a fontos, hogy a lehető legőszintébben fordítsam át szavakra azt, amit éppen érzek valakivel-valamivel kapcsolatban. Az őszinte szót pedig, véleményem szerint, az igazi versszerető a világ minden táján megérti. Egyébként a szerb és az angol fordításokat nem én szorgalmaztam, mint ahogy a verseket sem én válogattam ki a tolmácsolásra. A három fordító valószínű számolt a közérthetőséggel is, amikor épp azokra az alkotásokra esett a választásuk. Zárójelben legyen mondva, ezek között, a kérdésedben emlitett versek egyike sem szerepel.

- Mindezeket azért kérdem, mert én elképzelni sem tudnám, hogy a magyarul írt szövegeim svédül jelentessem meg. Annyira más az itteni valóság, hogy esetleg azok szeretnék, egyáltalán azok értenék meg, akiknek nagy az empátiájuk, s még akkor is, csak értenék, nem éreznék. Nekem már az is problémát okoz, hogy a magyarországi magyar másként gondolkozik, másként olvas, mit az erdélyi, illletve a kisebbségben élõ. Neked nincsenek hasonló gondolataid? Vagy a vers univerzálisabb?

– Amikor azt mondod,”magyarul irt szövegeim”, valószínű a prózáidra gondolsz, s akkor az olvasónak tényleg szüksége van némi jártasságra, ismeretekre, ami az illető nyelvterületet, vidéket illeti, ahhoz, hogy ténylegesen megértse a cselekmény árnyalatait.
Az efajta ismereteket olvasóként én is hiányoltam, valahányszor egy Hugó- vagy Balzac-regényt olvastam, ezt azonban inkább csak a szöveg “exotikumaként”, rejtélyeként fogtam fel. Ezzel ellentétben a lírai hang nem annyira az ismeretek, mint inkább az érzelmek húrjait pengeti, ezért univerzálisabb a prózánál, mint ahogy a “megverselt” témakör (szerelem, sors, elmúlás) is általános emberi érzelmeket boncolgat. Persze, itt a fordítónak jut főszerep, esetemben mind a hárman jó ismerői az illető nyelvterületnek, a szerb illetve az amerikai viszonyoknak. Szerbül nem beszélek, angolul is csak “konyhanyelven”, de gondolom, minden lefordított változatban sikerült megteremteniük az eredeti vers hangulatát, visszaadniuk a magyar szóképek, nyelvi fordulatok varázsát. Más eset, amikor magyar költő idegen nyelven (románul, angolul, szerbül) ír verset. Ezt még én sem próbáltam, pontosan a kérdésedben említett másként gondolkodás, másként érzés-kifejezés miatt. Persze, ez sem mérvadó, hiszen olvastam magyar költő tollából olyan anyanyelvi tökéletességgel hangzó-üzenő román verset is, melyről senki sem gyanítaná, hogy nem román szerző alkotása.
Hogy a magyarországi szerző másként gondolkodik és ír, mint az erdélyi, az csak természetes. Hiszen nagy különbség lehet két anyaországi között is, ami költői meglátásukat, kifezejőeszközeiket illeti. Ha pedig ez nem így lenne, akkor egyedi költői hangról, sajátos, eredeti stílusról sem beszélhetnénk a mai irodalomban.
Személy szerint, sem emberként, sem költőként nem éreztem túlságosan az ún.”kisebbségi sors” hátrányait. Amikor hosszú időn át nem közöltem irásaimat, az csak azért volt, mert nem is írtam közlésre érdemes alkotást, sőt, volt idő, amikor egyáltalán nem vettem tollat a kezembe. Most, hogy az internet jóvoltából gyakorlatilag bárhová eljuthat a költő hangja és ő is elolvashat minden közzétett alkotást, nem látom értelmét a kisebbségi állapot folytonos okolásának.

- Továbbra is az értelmezés kérdésénél maradva: Látlelet-kötetedben, meg újabban Facebook-oldaladon is fényképpel illusztrálod a versed. Illetve vers és fotó áll egymás mellett, s úgy lehet értelmezni, hogy a fotó a vers illusztrációja. Pedig gyakran olyan távoli az asszociáció, hogy meg lehet kérdőjelezni az egymásmellettiségüket. Kérdem, te hogyan gondolkozol: kell-e a fotó, és illusztráció-e az?

– Véleményem szerint vers esetében egy hozzá illő fotó csak gazdagíthatja a lírai élményt, persze ha a felvétel minősége is megfelelő. Ellenkező esetben csak valami érzelmi kakofóniát válthat ki az olvasóban. Én nem vagyok fotós, honlapomon csak kísérletezek a vers-kép asszociációval, ezért nem mindig sikerül. Sőt ez esetben maga a társítás sem szerencsés ötlet, mivel soha nem tudom, hogy a “lájkolónak” tulajdonképpen mi is tetszik: a vers, az illusztráció vagy mindkettő. A Látlelet kötetemben vers és fotó nagyjából passzol, de ott a fekete-fehér kivitelezés miatt sikkad el a hatás.
Persze, azért van jó példa az internetes illusztrációra.Te is meggyőződhettél, mennyire ihletett a budapesti Lenolaj irodalmi magazin képanyaga, függetlenül attól, hogy vershez, karcolathoz, tudósításhoz, vagy vicchez társítják.

ÉBREDÉS UTÁN EGY PERCCEL

Szivárognak vérembe
a valóság rései,
méreg-képzelgések
jeges ellenszerei.
Valami eszelősen
ismétli önmagát,
már a vekker lenne,
vagy szivhangomon
ketyegő kép-világ ?
A háttér most
szürke köd-homok,
vakon indulnak
agancsos okok.

- Irodalmi bábák… Úgy tűnik, költői pályád Lendvay Éva meg Cseke Gábor egyengette – mesélj A füvesasszonyról, mi köze volt ennek megjelenéséhez Lendvaynak? Hol lépett be verseid életébe Cseke Gabi?

- Lendvay Évával tizenhárom éves koromban kerültem kapcsolatba, de persze ez még nem volt személyes ismeretség. Akkoriban egy levélváltás-rovatot vezetett a Brassói Lapoknál (akkori nevén Új Idők) én pedig, hangprópálgató diáklány, oda küldtem be néhány versemet. Hamarosan válaszolt küldeményemre, közölte is egy irományomat a lapban, de ezzel nagyjából minden megszakadt, mert többé nem küldtem neki verset. Persze az írást nem hagytam abba, csak sok ügyes-bajos dolog tolakodott elébe. Iskolák, család, gyerekek – nagyjából a velük való vesződéssel telt el több mint húsz év, amikor ismét elővettem a verses füzetkémet. Pár hónap alatt már kötetnyi gyűlt össze belőlük s ekkor kerestem meg ismét Lendvay Évát. Ő még mindig ott lakott az Egres utcában, nagyon kedvesen fogadott és mindenben önzetlenül segített. Egyszóval együtt indítottuk útjára az első, A füvesasszony című verseskötetemet, s azután még sokáig együttműködtünk, persze csak irodalmi-alkotói síkon. Emlékszem például, hogy egyszer ideadta a készülő életrajz-kéziratát, mert éppen interjút készítettem vele a BL-számára, és úgy vélte, hogy általa kerekebb képet alkothatok személyiségéről, munkájáról. Azután egészsége megromlott, el kellett költöznie Bukarestbe s így ma már csak annyit tudok róla, amit a világháló időnként közzétesz. Cseke Gáborral valamikor a hetvenes években találkoztam, egy jutalomkirándulás alkalmával. (Az Ifjúmunkás akkoriban meghirdetett pályázatának nyertesei között voltam). A kapcsolat újrafelvételére itt is el kellett telnie húsz évnek, amikoris a Romániai Magyar Szó brassói tudósítójaként alkalmaztak. (Pár év múlva személyesen is találkoztunk a bukaresti szerkesztőségben, amikor valami papírügyeket kellett ott elitéznem.) Persze az anyagok, levelek azért jártak oda-vissza, hiszen a napihírek mellett a RMSZ verseket, karcolatokat is közölt tőlem. A kapcsolat itt is megszakadt (akkor úgy tűnt, végérvényesen), hiszen az RMSZ-t beszüntették. 2013 nyarán aztán az interneten felfedeztem a Káfé Főnixet s vele együtt Cseke Gábort, mint az oldal irodalmi és fotóművészeti szerkesztőjét. Azóta úgyszólván minden írásom, könyvem megjelenésénél Ő bábáskodik: javítja, szerkeszti vagy éppen utószót ír hozzájuk. De ezt már Ti, munkatársak és olvasók is tudjátok, nap mint nap tanúi lehettek áldozatos munkájának.

- Elődök? Úgy tűnik, minden alkotónak vannak elődei. Akiknek a művére épít – tudatosan vagy éppen szándéka ellenére. Kik lennének azok, akiket te megnevezhetnél mint mestereket? Vagy akikről sejted, hogy befolyásoltak, meghatározták alkotói tevékenységed. Akiket gyakran olvastál, esetleg mai napig olvasol. Elő-előveszed...

- Négy-öt éves lehettem, a már iskolás nővéremnek egy hosszú-hosszú verset kellett megtanulnia. Emlékszem, éjjel-nappal biflázta, sehogy sem akart a “fejébe menni”. Míg egyszer csak eléje álltam, és megmutattam, hogyan kell azt csinálni: hibátlanul felmondtam mind a nemtudomhány szakaszt. Nos, ezzel azt akarom mondani, hogy valószínű, a vers szeretete, vonzása már születésünkkor ott van bennünk, hozzuk magunkkal mint egy csillogó kis magot, mely aztán (gondviseléstől függően) “kikel, felnő” az életünk folyamán, vagy ellenkezőleg, hagyjuk elsenyvedni. Világéletemben faltam a verseket válogatás nélkül. Persze voltak időszakok, amikor például Weöres tetszett, vagy éppen Székely János. De József Attila költészete úgyszólván örökzöld számomra, Lászlóffy Aladár későbbi könyveit a nap bármely szakában szívesen felütöm. Az utóbbi időben “rákaptam” Marin Sorescu, Ioanid Romanescu, Ermil Rădulescu és még jó néhány román költő eredeti verseire. Átrágtam magam Adrian Păunescu vaskos kötetein is, de az ő verseinek hullámhosszát nem “fogom”, valahogy túlharsogja az érzékeimet.
Hogy pontosabban válaszoljak kérdésedre, konkrétan egyetlen költőre sem “foghatom rá”, hogy mesterem, de bizonyos, hogy akaratom ellenére sok vers hangulata, stílusa tartósan befolyásolt.

- Hadd essen szó az élményagról is – feltûnt nekem egyik korábbi részben, hogy te tiltakoztál a kisebbségi sors kérdésével kapcsolatosan, mármint hogy te nem érzed annak a hátrányait. Azt mondtad, hogy a költõ saját meglátásait, érzelmeit megszenvedett tapasztalatát viszi be a versbe, így lesz belõlük ”univerzális üzenet”. Megkérdem most mégis: többféleképpen vagy kisebbségi: csángóként a magyar közösségben, magyarként Romániában, nõi költõként a férfiak által dominált irodalmi életben – mindez nem tapasztalat, amit meg kell írni, ”lírává párolni”?

- Azt  hiszed most, végül szavamon fogtál, azzal, hogy a  "kisebbségi státusz" talán minden változatát fölém tornyozod. Én egyiket sem élem meg a hátrányos, a kirekesztett ember álláspontjából. Magyarán: nőként épp olyan költőnek érzem magam, mint bármely férfi aki az én alkotásaim  művészi szintjén ír (ha ilyen frappánsan egyáltalán fogalmazni lehet ezesetben), a magyarok közt pedig  csángó mivoltom csak valami többletet jelenthet számomra, hiszen belenőttem, magamba szívtam  e nagyszerű nép-vidék minden értékét, szellemi szépségét. Magyarként  úgy beszélem  a román nyelvet, ismerem a  hagyományokat, értékeket, mint bármely "hétköznapi"  román ember, szeretem és tisztelem  eredeti népművészetüket, a valóban értékes irodalmi alkotásokat. Ergó: a különbséget szerintem nem ezek a szereotip "skatulyák" hozzák, hanem a képességek, a kvalitások, az igazi emberi érzelmek minősége. Kisebbségben manapság csak az érezheti magát, aki ezt fogyatkozásaival, ellenséges viselkedésével, a másság iránti tolerancia visszautasitásával kiérdemli.  
Tollforgatónak valószínű nem elég csupán közvetlen környezetével, szűkebb pátriájával foglalkozni. Én azonban sohasem éltem székely vidéken, nem ismerem a máramarosi, a bánáti, a partiumi magyar sérelmeit, melyek miatt oly hangsúlyosakká váltak az utóbbi időben a kisebbségi panaszok. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem tudok róluk, vagy ha tudok is, elzárkózom előlük, hanem egyszerűen nem élem meg nap mint nap azokat a hátrányokat, mellőzéseket amelyeket ők. S akkor hogyan is "zengedezzek" költőként olyasmiről, amit úgyszólván nem érzek a saját bőrömön, ami nem az én orromat fricskázza. A riporter elmehet bármely vidékre, érdeklődhet a tényállásokról, kikérdezheti az embereket és általuk esetleg kiállhat ügyükért, de a költőnek éreznie is kellene azt amit ők. Persze létezik empátia, emberként én is beleképzelhetem magam mondjuk egy székely anyóka helyébe, meg is érteném nagyjából, miért érzi magát a többségiek által  kitaszítottnak, esetleg kigúnyoltnak, miért érzi azt, hogy nap mint nap megfosztják elemi jogaitól, de ha erről verset is írnék, szélhámosnak érezném magam.

- Hogy téged semmilyen megkülönböztetés nem ért illetve semmilyen kisebbségi panaszod személy szerint nincsen, elfogadom, viszont a mai Romániában is eléggé hangsúlyosak a kisebbségi panaszok - kérdem hát: kisebbségben mégsem gondolkozol? Ha jól olvasom az eddigi verseid, a közösségben a szüleid, rokonaid képe villan fel, elég az vajon?

- Ha  a kérdést kissé lazábban fogjuk fel, rájövünk, hogy a versnek - és itt kimondottan a lírai hangvételűekre gondolok -  nem is az a szerepe, hogy konkrét sorsokról, jogokról, nemzetiségekről regéljen. Pusztán átélt hangulatokról, érzelmekről, általános emberi gondokról-bajokról vagy éppen örömökről szól, függetlelül attól, hogy mi idézte őket elő. Ezért üzennek az én verseim a nagybetűs Embernek  és nem külön a kisebbséginek vagy a többséginek.

- Közösségekről beszélünk – milyen közösség szerepel, kérdem én, ebben a versedben: a kisebb (kerti pad)?, a nagyobb (egész földgömbnyi sírt említesz)? A kettő együtt? Léteznek a közösséghez tartozásnak követelményei? Mi a te ”diócsemetéd”, amit alkonyat előtt illenék elültetni  – a vers?

- Tudomásom szerint még folyik a vita arról, hogy mennyi idős az emberi faj. Mindenképp létezése óta nem múlt el század, nemzedék, de talán sors sem, hogy ne hagyott volna az utókorra – ránk – maradandó értéket. Gondolok itt arra az anyagi és szellemi hagyatékra, melyre aztán  tovább építhetett az emberiség s melynek lényegében függvénye volt maga az evolúció is. Egyébként épp a kreativitás, a tudatos alkotás, az újítói és kísérletező kedv az emberi faj legfőbb jellemvonása, az a kvalitás, amelytől igazi embereknek érezzük magunkat. 

 LÁNCSZEMEK

Valaki búcsúzáskor ránkhagyta 
a hegyi ösvényt, 
a Bach-kottát, 
néhány Petőfi-verset, 
mert épp mi jöttünk mögötte, 
csörögtünk nyomában 
mint soron lévő láncszemek 
s aztán sokáig laktunk a sírján - 
egész földgömbnyi 
síron lépkedünk, 
rajtuk ébredünk, 
üldögélünk a kerti fapadon, 
nézzük naponta  
a felhők vonulását:
 
gondolhatnánk legalább  
egy diócsemetére, 
melyet illene elültetni 
még alkonyat előtt. 

A versemben szereplő diócsemete egy adósságra próbálja emlékeztetni az emberiséget: arra, mellyel nemcsak a földgömbnyi sírlakónak (elődeinknek), hanem az utánunk jövő nemzedékeknek is tartozik. Olyan fa lévén, mely árnyat, gyümölcsöt kínálhat több egymást követő nemzedéknek, a hátrahagyott tartós értékeket jelképezi, mely persze bármely alakot felvehet. Ki-ki a maga adottságai szerint házat, kopjafát, sajátkezűleg fonott kosarat vagy éppen verset, egy új gyógyszert, zenei művet „testálhat” az utókorra, s ezzel egyidejűleg a jó példát is, mely az értékteremtő, felelős életről szól.