Beszélgetés Márton Evelinnel

Szalamandrák éjszakái címmel nemrég új regénye jelent meg Márton Evelinnek. szülővárosában, Kolozsváron élő szerzővel, aki a közrádió bukaresti magyar adásának a munkatársa, főként ennek apropóján beszélgettünk.

- Ki volt előbb, az író vagy a rádiós Márton Evelin?

- Az első könyvem 2008-ban jelent meg, akkor már három éve a Bukaresti Rádiónál dolgoztam. Most az Észpresszó című műsort vezetem újra, volt egy pár év kihagyás, akkor Székely Ervin mostani főszerkesztővel a Szabad szombatot szerkesztettük. Igyekszem irodalmi témákra odafigyelni, mivel ebben azért otthonosabban mozgok. Különben nekem íróként a rádiózás segített, például egy hír megszerkesztésénél, hogy be kell tartsunk bizonyos időkorlátokat, márpedig íróként kezdetben hajlamos voltam némi terjengősségre.

Ha az első könyvemet fellapozom, nem mondom azt, hogy úristen, megtagadom, de ha most kellene ugyanazokat a témákat megírjam, tömörebb lenne az egész. Ebben biztosan közrejátszik a rádiós munka.

- Egy korábbi interjúdban említetted, hogy amikor elkezdtél publikálni, ragaszkodtál ahhoz, hogy szó szerint az jelenjen meg, amit leadsz. Ha a szerkesztő akár egy szót is meg kívánt változtatni – például Szonda Szabolcs a Romániai Magyar Szóban – akkor inkább eltekintettél a közléstől. Ez azóta mennyire változott?

-Inkább én magam változtam, de ha valamit úgy írok le, ahogy, annak oka van, nem véletlenül akarom, hogy olyan legyen. Több szerkesztővel is dolgoztam azóta, s persze ennek is látom az értelmét. Ha ennél a könyvnél Vida Gábor nem dolgozott volna vállvetve velem, akkor valószínűleg nem ilyen lenne, hanem más és az a más valószínűleg rosszabb lenne.

- Akkor Vida Gábornak már könnyebb dolga volt veled, mint Szonda Szabolcsnak?

-Igen, igen. De azért tegyem azt is hozzá, hogy az első könyvemet Szonda Szabolcsnak köszönhetem. Tudtomon kívül rakta össze a kéziratot s adta le.

- Nemrég itt a váradi Törzsasztalnál az egyik író azt mondta, megírt eddig ennyi és ennyi regényt, s azért nem folytatja legalábbis azt a fajta regényírást, mert kifogyott az élményanyagból. Valami mást kell most írnia. Úgy hiszem, a Szalamandrák éjszakái esetében is hangsúlyos a szerző élményanyaga, olyannyira, hogy olvasás közben össze-összemosódott bennem a főhősnő és a szerző.

- Nem kell eltekinteni tőlem. Én végeredményben a saját életemet írom, azt, ami volt, ami van, illetve ami lehetne. Nem az a fontos, hogy velem ugyanúgy megtörténjen, de hasonló dolgokat átéltem, másrészt szeretek utazni, ez gondolom, kiderül az összes könyvemből. Ezt valahogy fel kell dolgozzam, a különféle helyszínek bekerülnek a könyveimbe. Még nem érzem úgy, hogy elfogyott volna az élményanyagom. Inkább az a kényelmetlen, amikor teljesen azonosítanak a hőseimmel. Nem pont ilyen vagyok, nem pont ez vagyok. Persze, közöm van hozzá, az én fejemben született meg az egész.

- A regény egyik fontos helyszíne az Usambara-hegység Tanzániában. Kérlek, mesélj róla!

- Én is és a férjem is gyerekkori álomként dédelgettük azt, hogy eljussunk egyszer Afrikába. De nem egy szokványos szafarira szerettünk volna kimenni, amire az ember befizet, beültetik egy szép autóba, s akkor körbefutnak vele. Úgy alakult, hogy biológus barátaink közül ketten részt vettek Tanzániában egy konferencián, s kiderült, össze lehetne velünk hangolni a dolgot. Egy fél évig szerveztük az utat, sátorral mentünk, három biológus, a férjem, aki fotózott, s én voltam a szem. Szóval mindent észrevettem, csak nem tudtam, mi az. Mutattam, s mondtam, mint egy hároméves gyerek, s ők mondták a latin, az angol nevét az illető madárnak. Úgy állítottuk össze az útvonalat, hogy beleférjen olyan helyszín is, ahol magunkban mászkálhatunk. A nemzeti parkokban még autóból sem szabad kiszállni, akkor sem, ha az ember biológus. Az Usambara-hegység volt az egyik olyan helyszín, ahová eljött velünk a vezető, de engedett, mutatta: itt és itt lehet menni nyugodtan. Fantasztikus volt. Tényleg létezik ez a regénybeli hely, az Amani. Annak idején még a németek építettek oda egy maláriakutató központot. Fent van a hegy tetején, csak földutak vezetnek oda, erdei utak, és az esős évszakban mocsárrá változik az egész. Nem csak a maláriával foglalkoztak, hanem egyéb trópusi betegségek kutatásával is, később éppen az utak járhatatlansága miatt leköltöztették a laboratóriumot egy közeli városba. A valamikori kutatóközpontot úgy kell elképzelni, hogy van egy vendégház, de a többi épületben szinte érintetlenül ma s ott vannak a ma már elhagyatott kísérleti laboratóriumok. Az egyik épületnek nyitva volt az ajtaja, kiderült, hogy egy ma is működő könyvtár van bent, s nem csak orvosi könyvekkel. Találtunk egy számítógépet is, a srácok bátrabbak voltak, bekapcsolták, működött, még internet is volt. Egy negyedóra múlva került elő a könyvben Julie kisasszonyként szereplő csaj, akiről kiderült, hogy ő vezeti a könyvtárt, és szólt, hogy nyugodtan használjuk, a netet is. Volt egy postahivatal is, amire még mindig az volt kiírva, hogy Royal Mail, onnan küldtem Selyem Zsuzsának egy képeslapot, azt gondolva, hogy soha nem fog megérkezni. És megkapta, hamarabb mint hogy mi visszaérkeztünk Európába. Afrika ilyen különben, a végletek világa.

- Érdekes, miközben a könyved afrikai helyszínei, továbbá a román tengerpart, a delta ábrázolása, a helyszínek megnevezései pontosak, konkrétak, a bukaresti, illetve kolozsvári helyszínmegjelölések már a fikció részei, ezt a két várost nem is nevezed nevén, csak az utalásokból derül ki, hol járunk. Mi szükség volt e kettősségre?

- Az volt a szándékom ezzel, hogy ami itteni, romániai helyszín, az bárhol lehessen. Nyilván Kolozsvár egy különleges város, megvannak a sajátos jegyei, de lehessen más is. Hogy bárki beleképzelhesse a saját városát.

- A tenger, a Sárga-part, a delta is az afrikaihoz hasonló személyes élményeken alapszik? Nagyon erős, nagyon szemléletes leírások szerepelnek a könyvben.

- Az nem igaz, hogy én gyermekkorom minden nyarát ott töltöttem, később kerültem oda, de ismerem ezeket a helyszíneket, éveken át visszajártam oda, most is visszajárok, amikor tehetem. Főleg amikor Bukarestben éltem, akkor jártam gyakran. Vama Vechéről van szó, meg Portițáról, Jurilovca környékéről. A nagyszüleim jó barátságban voltak a kolozsvári művészvilággal, közülük sokan Vama Vechére jártak nyaralni. Az én élményeim kicsit össze lettek gyúrva az ő élményeikkel, barátaik élményeivel. Még elkaptam azt, amikor még nem volt kiépítve, most már nem szeretem annyira. Már nem találjuk meg azt a hangulatot, ami valamikor volt. Akkoriban a helyiektől vettél ki egy szobát, ma már hoteleket húztak fel, szörnyen néz ki az egész. Egy elhagyott part volt, ahol az embernek a szabadságérzete már konnotációkat kapott.

- És akkor még egy helyszín, maga Bukarest, ahol rádiósként tíz évig éltél. Megszeretted vagy csak megszoktad a várost?

- Én nagyon szeretem Bukarestet a mai napig. Amikor leköltöztem 2002-ben ijesztőnek tűnt a sok ember, ehhez képest Kolozsvár kisvárosnak tűnt. Úgy éreztem, én itt most elveszek. Eltűnök. Ez különben később visszajött időnként, de akkor már tudtam kezelni. Kolozsváron nem tudok úgy kimenni az utcára, hogy ne találkozzak két-három emberrel, akit ismerek. Na, Bukarestben mehettem órákon keresztül anélkül, hogy ismerősbe botlottam volna.

- Nincs a könyv elején műfaji megjelölés, hogy ez regény, fejezetek sincsenek, ugyanakkor megjelenik alcímként, hogy (+ Milen könyve). Műfajilag picit valóban zavarba ejtő a könyv, ugyanakkor érdekes, hogy Milent egyfajta szerzőtárssá emelted.

- Milen ugye a másik főhőse a könyvnek, aki a sztori szerint gyerekkorában nekifog írni egy nem is naplót, hanem azt, amit máshol nem mond ki. A naplóírásnak amúgy is van egy ilyen oldala, hogy ott azt is megfogalmazod, amit nem mondhatsz ki sehol. Milennek ez a szerepe, miközben ő amúgy ritkán szólal meg, s olyankor sem pont azt mondja, amit érez. Azt is jelzem a könyvben, Milen nem is örül annak, hogy ezek a részek megjelennek. Kimond néha olyan dolgokat, mintha ezek kőbe lennének vésve, s nem változhatnak. Én úgy gondolom, bármi változhat.

- Úgy is összegezhetjük ezt, hogy Milennel mondatsz ki olyan dolgokat, amiket nem akarsz, hogy a részben vagy teljesen veled azonosított női főhős, Anwar kimondjon?

-Igen, volt egy ilyen, bár ezen nem gondolkoztam eddig nagyon mélyen. Amióta megjelent a könyv, azóta kezdek rájönni, mit is csináltam.


Az interjú teljes terjedelmében az Erdélyi Riportban olvasható