Print this page
Beszélgetés Lőrincz Györggyel

Beszélgetés Lőrincz Györggyel

– Másfél évvel ezelőtt  azt nyilatkozta: a heti jegyzetein kívül nem nagyon ír és nem is erőlteti. Azóta változott-e a helyzet?

– Hogyha ezt mondtam, s valószínű, hogy ezt mondtam, akkor viszont be kell vallanom, hogy nem mondtam igazat. Lehet, ekkor már hozzáfogtam az új regényhez, de nem voltam biztos, hogy lesz-e valaha is valami belőle, ezért nem beszéltem róla. Most már tudom, hogy lesz, így elmondhatom, hogy készül egy új regény, a címe: Bécs fölött a Hargitát... Tehát, egy olyan valakiről szól a regény, aki Bécs fölött is a Hargitát látja... Álmodja. Mindig. A nap minden órájában. Magyar Napló, a Magyar Írószövetség lapja már két részletet közölt is belőle, utoljára októberben, de közölt a Hitel is egy részt. Részben az identitásváltás regénye lesz, de nem csak. A szétszórattatásunk regénye is lesz. A végső lökést Dr. Részegh Domokos Magyarországra kitelepedett fogorvos barátom 2014 tavaszán írt levele határozta meg, aki egy sor kérdést tett fel. Köztük Trianon kapcsán...

Ezek a sorok voltak, amelyek aztán végleg beindították a képzeletet. Bár nem Trianon-regény, amit írok. Egyébként, már fiatal korom óta, amikor először olvastam a Csendes Dont, szerettem volna írni egy regényt a székelység sorsáról, talán, ha nem is teljesen, és nem is igazából, csak elnagyoltan, de ez lesz az. Bár azt sem tudom, valakit is fog-e érdekelni mindez? Megváltozott a világ, az irodalomnak a művészeteken kívül is annyi vetélytársa van, és itt nemcsak a különböző médiákra, napi sajtóra gondolok, hogy lassan feleslegessé kezd válni. Gondoljunk csak a Twitterre, Facebookra, amelyek, bár önkifejezésre serkentenek, a szókészlethasználatuk, hogy finoman fogalmazzak, eléggé beszűkült. Ráadásul olyan gyors korszakváltások vannak, hogy mire feltesszük a kérdéseket, a válaszig már meg is változott a világ. Már fölösleges a válasz. Visszatérve a regényre, ami, nagyon nagy gond volt, hosszú idősíkot fog át a regény. A főhős 1977-ben ússza át a Dunát, s menekül el. A vasfüggöny idején. Akkor, amikor elképzelhető volt az is, hogy talán sose térhet haza. Sose látja meg a szüleit, az anyját, apját. A testvéreit. Még a temetésükön sem lehet jelen. Amit úgy-e, a szökés kezdetén nem is gondolt végig. S amikor már szembesült vele, már késő volt. Most már látom a végét a regénynek, habár a globalizáció betett egy kicsit az elképzelésemnek. Az idő túlhaladott. Egyébként is, engem már rég túlhaladott az idő. Valójában egy másik kor embere vagyok, mint amelyben élek. De lehet mások is így vannak ezzel. Lehet másfajta regényt ezerszer könnyebben tudtam volna írni – de kiterítettem a témát, a színét, s a fonákját a maga folyamodványában, hogy mindenki láthassa, hogyha a kitelepedésről dönt, miről is dönt. Mit hagy el, s miért, amit talán már nem talál meg soha.

– Soha nem volt hivatásos író, mindig volt munkakönyves állása. Ez mennyire nehezítette írói pályafutásának alakulását? Maradt-e elég idő az alkotásra?

– Nem voltam hivatásos író, így igaz. Régebb, amíg a gyárban dolgoztam, úgymond vasárnapi író voltam. Télen. Mert nyáron még vasárnap is hazajártam kaszálni, takarni. Mikor milyen idénymunka volt. Viszont úgy hiszem, amit meg kellett írnom, megírtam. Az más kérdés, hogyha hivatásos író lettem volna, vajon akkor is így, s ezeket a kérdéseket írtam volna-e meg? A múltkor egy kolozsvári találkozón elmondtam, azoknak írok, akik feleletet várnak az őket foglalkoztató kérdéseikre. Akik az irodalomtól nemcsak esztétikai élményt várnak. Az itteni emberek gondjait, kérdéseit szeretném megírni, ami lehet korkérdés, vagy sorskérdés is. Mert az itteni élet másfajta feleletet, másfajta irodalmat feltételez, mint például a budapesti. Akik Budapesten élnek azoktól nem kéri számon napjában a magyarságukat az élet. A döntéseik helyességét. Azt is mondhatnám, ők, csak individuumként élnek, átsétálnak az élet felszínén. És írhatnak a romkocsmákban kavargó füstről is. A rossz közérzetről, a pénz hiányáról... Az aszfaltról. Itt a közösségből nem lehet kiszakadni. Vagy igen, de akkor az már más kérdést vet fel.

– Székelyudvarhelyen sosem volt nyüzsgő irodalmi élet, az írók a nagyobb városokat szerették. Az Erdélyi Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) elhozta ide a nevesebb erdélyi és határon túli írókat. Milyen nehézségekbe ütközik az, aki irodalomszervezéssel foglalkozik Székelyudvarhelyen?

– Tény, valóban nem volt valami nagy nyüzsgő irodalmi élet Udvarhelyen, bár mindig élt itt valaki az írók közül is, lásd Nyirőt, Tompa Lászlót, vagy Tomcsát. Ráadásul az írás már önmaga is magányra ítél, s nem korzózásra. Az viszont közismert, hogy Csíkszeredában inkább a festészet hódított. Udvarhely és környéke inkább írókat, költőket dobott be a magyar kultúrába. Kulturális pezsgés mindig is volt Udvarhelyen. Nagyváros volt kicsinységében is Udvarhely. A vásárhelyi filharmóniának, ha jól tudom, csak itt voltak az egész Székelyföldön például bérletes koncertjei. És ’89 előtt szinte minden rendezvény Udvarhelyen kötött ki. Minden magyar kezdeményezést Udvarhely vállalt fel. Más városok szinte semmit. ’89 után viszont szinte lemaradtunk bizonyos dolgokban. Volt itt jól működő népszínház nagyon sok tehetséges emberrel, mégis itt alakult utoljára meg a színház. A táncegyüttesekkel is ugyanez volt a helyzet. Udvarhely volt nemcsak az erdélyi magyar könnyűzene „fellegvára”, de a táncház találkozóktól kezdve a Kalákáig, minden itt szerveződött ’89 előtt. És ezt, ha Udvarhelyről beszélünk, el kell mondani. Visszatérve az irodalomra, már fiatal koromban azt tapasztaltam, hogy sok ember egy életen át emlékezett, sok embernek az élete meghatározó eseménye volt, hogy „látta” Móricz Zsigmondot. Találkozott Tamási Áronnal. Levelezett egy-egy magyar íróval. Egy küküllőkeményfalvi bácsinak például életreszóló élménye volt, hogy levelezett Veres Péterrel. Büszke volt rá, ez volt élete büszkesége. És arra is gondoltam persze, hogy a Székelyföld egy olyan hátország, amely anyagilag is fenn tud tartani egy irodalmat. Az már csak ráadás, hogy bosszantott, hogy a csíkiak lassan elvették előlünk az egész Székelyföldet. Ezt viccesen mondom persze, de először csak a „Hargita” lett „csíki”, aztán a „Székelyföld” is. Még akkor is, ha ez utóbbi megszületésénél én is ott bábáskodtam. De ha az irodalomról beszélünk, akkor, bármennyire is „vidék voltunk”, egy sor kezdeményezés, amely sajnos máshol érett be, mégiscsak innen indult. Nem feledkezhetünk meg soha a nemrég elhunyt Majla Sándor Ablak című folyóiratáról például, amely az európai őshonos kisebbségek irodalmáról szólt. Az általa szerkesztett és kiadott Fagyöngy című antológiákról sem. És sorolhatnám az elhalt lap- és irodalmi kezdeményezéseket. Tény viszont, hogy egy ilyen alapítvány működtetése anyagilag nem egyszerű. És az is tény, hogy bizonyos szempontokból nem biztos, hogy én voltam a megfelelő ember, a megfelelő helyen. Hogy finoman fogalmazzak, egy „rugalmasabb” elnökkel valóban nagy hatósugarú lehetett volna az alapítvány. Bár így is az volt, amelyet azóta is csak másolgatnak mások. És amelyre, amelyekre – egy-egy pályázatára például – emlékeznek máshol. Az is meghatározta az alapítvány indulását, hogy akkoriban, szinte minden szempontból szét volt hullva az erdélyi magyar irodalom. A kiadványok forgalmazása például még ma sem működik. És ezekre a kérdésekre kellett választ keresni, kapni és adni. Viszont, a fent mondottakkal ellentétben azt is ki kell hangsúlyoznom, s persze meg is köszönnöm, hogy Pomogáts Béla személyében, aki az Illyés Alapítvány elnöke volt, s aki talán az írásaimért szeretett engem, olyan támogatót kaptam, amilyent azóta se. Senki nem fogja elhinni, de az alapítványt sose támogatta anyagilag egyetlen udvarhelyi polgármester se. Nem is kértem támogatást tőlük, de nem is kaptam. És jól, rosszul, működünk. Húsz éve működünk, működtünk, pályázatokat hirdettünk meg, s ha nem is mindig, de négyféle díjat is kiosztottunk. Meg lehet nézni az alapítvány honlapján, amely Erdély egyik legjelentősebb irodalmi portáljává vált, kiket díjaztunk az elmúlt húsz évben. A Hídverő-díjat olyan személyiségek is elfogadták, akik meghatározóak az összmagyar irodalomban, mint Pomogáts Béla, Ilia Mihály, Görömbei András és sorolhatnám. A hetven éveseket alanyi jogon díjaztuk, s mindenkit, aki írószövetségi tag volt, megkapta az EMIA-díjat. Az EMIA-díj mellett az időseknek létrehoztuk az Életmű díjat, a fiataloknak a Debüt-díjat. De voltak olyan idős írók is, akiket az elején anyagilag, karácsonykor díjaktól függetlenül is támogattunk. Az elején szinte minden évben pályázatokat hirdettünk meg. Viszont azt is ki kell hangsúlyoznom, hogy volt egy olyan cég is, amely húsz éve minden évben támogatott. Kérés nélkül. És nemcsak pénzügyileg. Ezúton is szeretném megköszönni ezt a nagy segítséget.

– A kommunizmusban, amikor nem szabadott mindent leírni, motiváltabb volt-e az író?

– Persze, hogy motiváltabb. Fontosnak érezhette magát. Most szinte légüres térben él mindenki. A politikusokra figyel a világ, s így van jól. Akkor az írókra figyelt, összekacsintott a sorok között az író és olvasó. Sőt, azt is lemerem írni, a szöveget is ketten írták. Az író és az olvasó. Az írók voltak azok, akik megfogalmazták, világgá kiáltották a gondokat. A fájdalmat. A kisebbségi író, költő, legalábbis a legjobbjai, a népe lelkiismerete volt. Gondoljunk csak Sütő nagysikerű drámáira, vagy regényére Az anyám könnyű álmot ígértre. És sorolhatnám.

– A falvak folyamatos lepusztulásának, kihalásának folyamatát Pusztulás című regényében tragédiaként ábrázolja és éli meg. Az utóbbi években sok kis faluban mintha pozitív változás történt volna, épületeket tataroztak, utakat építettek. Talán mégiscsak van esélyük a kis udvarhelyszéki falvaknak a megmaradásra. Elég-e ez ahhoz, hogy újra minőségi élet legyen falvainkban vagy mentalitásváltásra is szükség lenne?

– A kérdésére sokféle választ lehetne adni. Én is tudom, hogy a világ, a mezőgazdaság a gépesítése által arrafele tart, hogy egyre kevesebb fizikai munkára van szükség. Azt is mondhatnám, hogy nyugaton, egy-egy farmgazdaság gazdálkodik 400-600 hektáron. Amennyi egy-egy kisebb falu területe. Tehát a „falurombolás” önmagától is bekövetkezett volna, végül is az élet rendje, hogy a városokba áramlik a fölösleges munkaerő. És nem csak a jobb élet reményében. Viszont egy-egy falu pusztulásával egy-egy magyar falu tűnik el a térképről, fokozza a veszteségeink sorát. És nekünk többnyire csak a veszteségeink gyűlnek. Az élet minden területén védekezésre vagyunk szorítkozva és ez még akkor is igaz, ha vannak a reményre jogosító események is. A nyugdíjasok, akik ’89 után hazaköltöztek, kitatarozták a házaikat, talpraállították a dülöngélő kerítéseket, visszaszegezték a lehullott deszkákat, fölhúzták a kopott zsalugátereket, vagy azok is, akik csak vasárnap mennek haza, valóban azt a látszatot keltik, hogy élet van a rejtőzködő falucskákban is. Csak mindannyian tudjuk, hogy mindez látszat. Az örökséget őrzik, a lelkiismeretüket próbálják nyugtatni így, a gyermekeik gyermekei ott maradtak a városokban. Ezekben a falvakban nincsenek már intézmények, nincs iskola, nincs posta, valójában csak haldoklás van. Az van még akkor is, hogyha pislákol a remény. Az van még akkor is, ha hinni szeretnők az ellenkezőjét. Persze vannak kivételek és itt Zetelaka egykori tanyáira gondolok, de ezek nem pótolhatják az elvándoroltak nagy számát. Nem pótolják a vágyainkat, hogy ne csak városaink, erős és nagy megtartó községeink is legyenek. Mert a magyarság megmaradása főleg ezektől függ. A nagy és erős faluközösségek a megmaradásunk zálogai. Hátországunk. Ezeknek a közösségeknek a létét, szokásait, még ma is, nem a média, hanem az ősöktől örökölt eszméik, szokásaik határozzák meg. A közösség él és nem tudják úgy sínre tenni a gondolkodásukat, ahogy máshol. És ez nagyon fontos. A hitet abból kell merítenünk mindig, hogy az egymillió háromszázezer is nagyon nagy szám (bár lehet ez több is), de a cselekvésünket viszont a veszteségeink tudatosítása kell meghatározza. Az, hogy számontartjuk egymást, s nem egymás ellen, egymásért élünk. Felelősek vagyunk egymásért. „Ne nézze senki, csak a maga hasznát”. Régi mondás, a szövetkezeti mozgalmak meghatározó gondolata volt, de évszázadokon át így hatottak a rendtartó székely falu törvényei is, a közbirtokosság szabályai, a demokráciát nekünk nem nyugatról kell importálni.

– Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy azt a regényt, amit meg szeretne írni, sosem írja meg. Mi ennek az akadálya?

– Ha ezt a regényt, amelyen dolgozom, befejezem, több hasonlót sosem írok. Ez volt az a magyarság sorsát bemutató téma, azt is mondhatnám sorsregény, amelyben minden fájdalmamat megírtam, minden vart elkapartam, most már csak könnyebb dolgokra törekszem, esztétikumra, a nyelvi, stiláris szépségekre. A nyelvre, amely szépségében maga a csoda. Szeretnék néhány nagyon szép novellát, elbeszélést írni. Ha kell, tájbasímulót, ha nem, csak emberit. Szépet. Az öregségről. Az elmagányosodásról. S talán illene megköszönnöm a feleségemnek is így vagy úgy, hogy kitartott mellettem, mert nem volt könnyű élete. Szerencsére otthonülő fajta, apró vágyakkal, egész életében nem vágyott soha ki a nagyvilágba, de ez nem magyarázat arra, hogy fiatalkoromban, mert egyedüli gyermek voltam, minden vasárnapomat otthon, a faluban töltöttem, s ha itthon voltam, akkor írtam. Nyolcórai munka után. Amikor esetleg szórakozni is kellett volna. Élni az életet, s nem a fehér papírt bámulni.

– Milyen egy nyugdíjas író élete? Hogyan telnek napjai? Milyen tervei vannak a jövőben?

– Időmilliomos vagyok, csak sokszor azt sem tudom, hogy mit kezdjek vele. Fél hatkor kelek, megfőzöm a kávét, reggeliben megpróbálok írni, kb. kilenckor – minden nap – elmegyek a negyed kenyérért, hát így. És huszonnégy órán át féltem magunkat. Most már ebben benne van nemcsak ennek a kicsi népnek a féltése, hanem Európa és a föld jövőjének féltése is. Mert ami ma történik Európában, az ép ésszel megmagyarázhatatlan. És, ami a legfontosabb, bár volt idő, amikor irigyeltem, már nem irigylem a fiatalokat se. Fogalmazzak pontosan, inkább izgulok értük. Szeretném, ha boldogok lehetnének, amihez minden feltétel adott, s ezt hatalmi szóval, ne vegye el soha senki.


www.mihir.ro

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány