Beszélgetés Balázs Tiborral

Az Erdélyből származó Balázs Tibor, a budapesti Accordia és Littera Nova Kiadó vezetője egyidejűleg verseket, gyermekirodalmat, aforizmákat és műfordításokat is közöl. Telefonos interjúnk keretében beszélgettünk mindezekről.

– Erdélyből származó magyar írónak lenni egyfajta (pozitív értelemben vett) másságot jelent sokak szemében. Ez a mentalitás, az „erdélyi gondolat” vagy „erdélyi lélek”, amely történelmi tradíciókból eredeztethető, de a genius loci (a hely szelleme) is meghatározza, miként jelenik meg a Te munkásságodban, világlátásodban, van-e szerepe a Te olvasatodban ennek a másságnak?

– Igen, van. A kétnyelvű közeg meghatározta gondolkodásomat. Adományként könyvelem el, hogy belülről, immanenciájában élhettem meg már nyiladozó elméjű kiskamaszként is a román kultúrát. Létfontosságú lenne közvetlen szomszédjaink hagyománytörténetét, mentalitástörténetét megismernünk, hiszen a kultúrák párbeszédet folytatnak egymással a legjobbak tollán.

Aligha lehet helyesen értelmezni Dsidát (egyik legnagyobb magyar költőnk), Reményiket vagy Áprilyt román kortársaik, Goga, Blaga, Bacovia költészetének ismerete nélkül. A multikulturalitás ugyanakkor nagy viharokat kavar Kelet-Közép-Európában. De nem lehet egy interjú szűk keretein belül eredeti, egyedi megközelítést nyújtani róla, de a következők elmondhatók: 1. Szociológiailag azért megvalósíthatatlan, mert az ortegai tömegemberek nem kulturáltan és főként nem kultúrában gondolkodnak, saját művelődéstörténetükön is (legyen az magyar vagy román) kívül állnak. 2. Bármennyire is rosszul hangzik bizonyos füleknek, csak az értelmiségi elit dialogizál. Lucian Blaga műfordítói beépítik saját gondolati és érzelmi világukba a nagy román költő ethoszát, mint ahogy Dsida és társai fordítói is gazdagodnak egy sajátos világgal. Szomorúnak tartom, hogy a tragikus Trianon után felnőtt román értelmiség már nem tanult meg és nem olvasott magyarul. Ez az ő nagy veszteségük.

– Anyanyelvi szintű nyelvismerettel rendelkezel románból és franciából, a magyar mellett e nyelveken is alkotsz. Miként módosítja az író eszmerendszerét, nyelvi eszköztárát a kultúra három nyelven történő megközelítése, van-e valamelyik nyelvnek nagyobb szerepe alkotómunkádban a másik kettőhöz hasonlítva?
 
– Mielőtt mindkét politikai vonalról megköveznének: székely származású, erdélyi baptista lelkész és Kolozsvár mellőli magyar földműves családból származó anya fiaként természetesen magyarnak vallottam magamat akkor is, amikor ez Romániában meglehetősen előnytelen volt. Ez a társadalomlélektani, politológiai megközelítés semmilyen további kérdést nem vet fel. Kulturális identitásunk már összetettebb, izgalmasabb probléma. Első román nyelvű versemet a horvát tengerparton írtam, valószínűleg kellett hozzá az idegen nyelvi közeg, az az antropológiai idegenség, mely megszólaltatta bennem az elevenen élő román szavakat. Úgy érzem, hogy a román nyelv, a románul való gondolkodás közelebb áll a transzcendenciához, az Isten-élményhez, mint a magyar. A mi nyelvünk nagyon pragmatikus. A francia egyszerre szakrális és frivol. Amikor Párizsban vagy Strasbourgban felolvashattam francia költők előtt vagy akadémiai környezetben, volt, aki megdöbbent, amikor elmondtam készülő könyvem címét. Ez ugyanis így hangzik: „Az lehetetlenség, hogy ne légy francia”. S ez úgy értendő az én esetemben, hogy kevés olyan fű-fa-virág, azaz természeti élmény, kevés olyan gondolat vagy gondolatrendszer van, ami révén nem asszociálnék valamelyik francia szerzőre, Pascaltól Lévinasig. Más vagyok, amikor románul vagy franciául írok, egészen más karakterű, hangulatú vers szólal meg bennem, olyan, amit magyarul nem tudnék megírni. Anyanyelvem mindazonáltal mindenek előtt és fölött áll.

– Horváth Iván irodalomtudós a versek megközelítésében transzcendenciára hajló, illetve transzcendenciától megszabaduló, távol tartó értelmezési módszert különböztet meg. Te vajon miként értelmezed a téged körülvevő világot, hajlamos vagy-e az életedet befolyásoló, alakító inspirációkat egy közvetlenül nem tapasztalható világból érkezőnek tekinteni?

– Aki ateistának vallja magát, annak is megadatott az idealizmus által megfogalmazott transzcendens perspektíva. A heideggeri ontikus is. Olyannyira, hogy tagadását is csak általuk tudja megfogalmazni. Paradoxon ez, de az empirikus valóság fölé emelkedő eszmevilág egyik éltetője. Pannoniustól Pilinszkyig, napjainkig nagy kételkedők a nagy költők. Én nem tudom, milyen költő vagyok, leszek, de András fiam transzcendenciába való áttűnése óta megerősödött agnoszticizmusom: hiszem, hogy Isten léte sem nem állítható, sem nem tagadható. Hiszem, hogy ő így szeret engem. Hiszem, hogy Jézus megváltott. Idealizmusom szabaddá tesz, szabadságra vagyok ítélve, mint Sartre embere, a transzcendenciát örököltem, és az megörökölt engemet.

– Az ideális és reális világképe megvan már Platónnál is. Elméletében a költő inkább az ideális világ hírnöke. Ha beszélhetünk egyes számú valóságról, akkor a költészetben a kettes számú – művészien ábrázolt – valóság úgy jelenik meg, mint az egyes számú valóság tükörképe. Vajon a költő nem esik-e csapdába a kettes számú valóság szférájában, s a két világ közötti antagonizmusban tévelyegve valamilyen szinten nem veszíti el a valóságérzékét, vajon saját életeseményei alakításában  nem ez az idealizmus kíséri?

– Talán a legszebb, a legdrámaiabb a költészetben éppen az általad említett tévelygés. A költő napjainkban már nem lehet vátesz, hiszen megszűnt a diktatúra, ami ellen lázonghatott. Az alkotó ezt kudarcként éli meg. Mivel a lázadás lételeme, gyakran az előbb említett, irreálisnak is mondható metafizikus létérzés ellen fordul. Platónéknál az ember, a költő még egyértelműen metafizikus térben és időben mozgott, istenek ügyelték lépteit és azokkal cimborált. A kereszténység Istenképe más, távolibb, elérhetetlenebb, magasztosabb. Ezért a költő, hogy önmagát definiálja, naponta megküzd ezzel az érzéssel, mely a műveket felemeli.

– Legutóbbi versköteted, a Megérkezés Aquincumba értelmezéséhez feltétlenül szükséges az olvasói recepcióhoz – az általad nagyon vonzó lehetőségként említett „tiltott határátlépéshez” – elolvasni az előszót, hogy készen álljunk a kultúrtörténeti hagyományok által alakított „Balázs Tibor-i hermenetika” befogadására. Mi a lényege ennek a kollektív emlékezés folyamatába beépített „hermenetikának”?                                  

– Ebben az interjúban kerülöm az idegen szavakat, bár azoknak más az üzenettartalma a tanulmányokban, minden szónak, különösen a szintetikus kifejezéseknek van egy történetük, akárcsak az embernek. Az idegen szó a saját egész történetét emeli be az írásműbe, és ezzel szélesíti a gondolkodási horizontot. Konkrétan válaszolva: amikor a Megérkezés Aquincumba című versciklusom első versét írtam, rájöttem, hogy vissza kell mennem térben és időben a tudatvilágomat, lelkiismeretemet meghatározó kereszténység előtti korba ahhoz, hogy olyan igazságokig jussak el, amelyeket a keresztény hitben élő ember ab ovo és a priori bűntudata nem enged meg számára. Szabad akartam lenni, tehát az is lettem, amíg e műben éltem, élek. Mert továbbírom. De szabadságom nem tette lehetővé, hogy a kantiánus és Kant utáni erkölcsi imperatívuszok ne kerülnének ugyanúgy eszmevilágom előterébe. A hermeneutika a művészet értelmezése; amikor én azt mondom, „hermenetika”, akkor ez nem szójáték, hanem annak a krédónak, tézisnek a vállalása, hogy az értelmezés, akarjuk vagy sem, mindig etikai pozícióból történik. Erről egy másfél évtizede megjelent tanulmányomban írtam bővebben (Bevezetés a hermenetikába, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2002).

– Hadd tegyem most fel a kérdést Nietzsche szájából: „Másokkal tartasz? vagy az élen haladsz? vagy a magad útját járod? Az embernek tudnia kell, mit akar, és egyáltalán, hogy akar?”                                 

– Nietzschével nem tarthatok, amikor egyfajta vallásalapító, az „Isten halott” elméletével. Értelmiségiek hada, köztük csillogó koponyák sorakoznak fel, bújnak e meglátás mögé, és majdhogynem egyházi fegyelemmel hódolnak jobb esetben a dekonstrukciónak, kevésbé jó esetben a nihilizmusnak és a fukuyamai endizmusnak. Én hiszek abban, hogy a nemzettudat ma sem anakronisztikus, hanem sajátos, számos vonatkozásában mitikus, spirituális erő, a keresztény látásmód pedig szintén megtartó hatalom, akár hívőként, akár hitetlenként próbáljuk meg magunkévá tenni azt a mérhetetlenül gazdag és gazdagító szimbólumrendszert, mely révén üzenünk egymásnak, ismétlem, akár hiszünk, akár nem. A világirodalom legnagyobb alkotásai Dantétól Madáchon át Ady Endréig értelmezhetetlenek a biblikus jelrendszer mellőzésével.

– Jó ismerője vagy a filozófia történetének – nemrég egy filozófiakönyv lektori munkáját is elvégezted –, véleményed szerint mi a morális és vallási ítéletekben a közös, hogyan viszonyuljunk olyan realitásokhoz, amelyek valójában nem realitások? A morál minden esetben hozzájárul az emberiség jobbításához, vagy olykor a hazugságba való menekülés szükségességét erősíti?                                        

– Vannak morális válaszaink minden élethelyzetre. Vannak immorálisak is. Villon, a középkor egyik legmértékadóbb költője azért tudott hátborzongatóan szépeket alkotni, mert volt kurázsija immorális lenni. A művészet csodája éppen az – a hermenetika így látja –, hogy a villoni istentelenség, vallásellenesség, cinizmus, irónia és önirónia nem más, mint annak felmutatása, hogy milyen gyarló is az ember, ha csak ezen „negatív értékekbe” kapaszkodik. Villon tehát nemcsak azt üzeni, hogy lám, ilyen vagyok, hanem azt is, hogy más is lehetek. Van még egy harmadik dimenzió, ez pedig az amoralitás tere, azaz olyan tér, amelyben az erkölcsi kérdéseknek nincs primátusa, a közösségi gondolat az egyén reprezentációi, akarata alá rendeződik. A 20. század második felétől a költészet, a színház, a film ebben az amorális térben születik, az egyén, a szubjektum „megistenül”, és ha őszintén nézzük magunkat, majdnem minden mondatunk így kezdődik: „Én ”. A költő is, Babitstól is tudjuk. De azért születnek mértékadó alkotások a kollektív képzetek áthagyományozódása révén is, ezért nem válik fölöslegessé és mulatságossá a transzilvanizmus vagy a magyarság eszmekörének továbbírása sem. Ekkor viszont visszatértünk a költői felelősséghez, a morálhoz.

– Beszélj kicsit gyermekverseidről! Akár a Félkalapra vagy a Fogfájós vaddisznóra gondolunk, a játékosság, belső ritmika, zeneiség jut eszünkbe. Saját gyermekeiddel való kapcsolatod miként alakította a gyermekversek írását?                                        

– Nagyon eleven kérdés, érdekes, hogy amíg kisgyermekkorban leledztek gyermekeim, és velük, mellettük lehettem, nem írtam gyermekverset, ún. felnőtt verset sem. Te beleláthattál életünkbe, hiszen többször vendégünk voltál, és mi is vendégeskedtünk nálad valamelyik gyermekemmel a négy közül. A gyermekeimmel olyan mértékben volt vibráló, élő, alkotó, felemelő és a világ szépségeibe alámerülő a viszo­nyom, hogy az már tiszta költészet volt. Házasságom alatt, 18 éven át éltem ebben a varázslatban, hogy az együttgondolkodás, az élmények újrafelfedezése gyermekeimmel, a család maga szakralitás, ludikus tér és műalkotás egyszerre. A család elveszítése indította meg ismét a verset bennem, csodálkozni fogsz, de legjátékosabb gyermekverseimet idén nyáron írtam, egy szuszra, három hét alatt. Hiányérzeteim szülhették őket? Egy költői regényt is írok, amelyben korábbi kérdéseidben felmerült, reális versus transzcendens viszonya erősen kirajzolódik. Fiam így él velem tovább. Ebben a múltban, mely tagadja az igeidőket.

– A kortárs irodalomban éppúgy, mint a közéletben, csoportok működnek, ennek alapján az alkotók leginkább vagy baloldali, vagy jobboldali eszmerendszert képviselő lapokban publikálnak. Vajon szükség van-e erre a dichotómiára, megosztottságra, nem lenne-e célravezetőbb olyan politikai kultúra birtoklása, mely megszüntetné ezt az osztottságot? Te hol találod meg a helyedet a kortárs irodalomban?

                                        
– Nem lenne szükség erre a megosztottságra. 1989-ig éppen azért lázadoztunk minden titkos írásunkban, rejtőzködő metaforánkban, hogy szólalhassunk meg bármiről, bármikor, bármilyen hangon. Hogy ki-ki láthassa úgy a világot, ahogyan átöröklődő szellemi, kulturális hagyományai teret nyitnak neki a látásra. Azt akartuk, hogy ne a kommunista megváltástörténet révén „üdvözüljünk”, hanem lehessen szabad akaratunk és terünk a szólásra. Jónak tartom, hogy vannak különböző irányultságú írócsoportok, lapok, kulturális események. Üdvözlendőnek tartom, ha egy alkotó, akinek szava véleményformáló lehet, nem rejti véka alá politikai kötődését sem. 1989-ben inspirált versírásra az a fantasztikus kiállás, amelyre Tőkés László vállalkozott, és ami románokat, magyarokat, zsidókat, svábokat gyűjtött maga köré. Ugyanebben az évben egy fiatalember a Hősök terén állt ki szabadságunkért, hazaküldte a megszállókat. Mivel Franciaországban is otthonosan mozogtam, azt láttam, hogy a nemzethez való tartozás eszméje nem avítt, hanem igenis megtartó erő lehet, felemelő szabadságélmény, szép kötelességvállalás. Az irodalom nem adhat sematikus válaszokat semmire, ezért nem lettem bálványimádó, a kritikusan gondolkodó értelmiség soraiban látom magamat, párbeszédképes vagyok más eszmeköröket valló alkotótársaimmal, és megsüvegelem, ha a „szocialista” vagy „liberális” politikai vonzáskörbe tartozó alkotók kiváló írásait olvasom. Csak akkor értetlenkedem, amikor az író tagadni kész hovatartozását…

– Kifejezetten lírikus alkat vagy, vannak azonban prózaterveid is, készülő regényeid. Beszélnél ezekről kicsit bővebben?                                   

– Egy kisregény a fiókomban kushad immár négy éve. Valóban sok benne a poétikus elem. Középpontjában András fiam, aki ez év augusztusában szenderült el valamilyen transzcendens zenére,18 évesen, hatévnyi küszködés után. Most írok egy másik regényt, amelyben csak ketten élünk Párizsban, és valahol az Atyaúristen tenyerén. Nem tudom, mi legyen az első regényem sorsa, tele van realisztikus elemmel. És akihez elsősorban szólt volna, éppen ő lépett meg az életemből, ő, mélységesen szeretett Dudus fiam…

***
Balázs Tibor román-francia szakos tanári végzettséggel kezdte pályafutását Bihar megyében, majd a grenoble-i Stendhal Egyetemen folytatott tanulmányokat, ezt követően pedig az ELTE Bölcsészettudományi Karán doktori (PhD) fokozatot szerzett. Disszertációja a romániai magyar létköltészet 1919 és 1989 közötti történetével foglalkozik, könyvként éppen tíz éve jelent meg az Accordia Kiadónál. Első verskötete fél évtizedes várakozás után jelent meg 1987-ben a bukaresti Kriterionnál Kék sirályok címmel. Az Ábel tornya – székely zarándokversek a költő 1974 és 1989 között írt alkotásait tartalmazza. Közel húsz éves hallgatás után jelentkezett ismét versekkel 2014-ben, a Megérkezés Aquincumba című versdrámával.