Beszélgetés Petrozsényi Nagy Pállal


- Sokan úgy tartják, hogy egy bizonyos kor után a születésnap nem számít ünnepnek, hiszen nem örülhetünk annak, hogy elröppentek az ifjúság színpompás évei és óhatatlan bekopogtak életünkbe a „nem szeretem”-napok. Neked mi a véleményed erről?

– Ugyanaz: nekem sem számít ünnepnek. Egyrészt azért, mert az évek múlására emlékeztetnek, másrészt, de most ne nevess, mert ez az élet olyan rövid, hogy én személy szerint nem sok értelmét látom annak, hogy egyáltalán megszülessünk. Hiszen annyi tervem van még, melynek megvalósítására már így 80 felé nem sok időm maradt. Azért remélem, a 100-at még megérem. Jókai ilyen korban, látván azt, hogy nem hal meg, azt kezdte hinni, hogy ő lesz az első ember, aki örökké fog élni. Ehhez képest az én 100 évem már igazán semmiség.

- Életed fontosabb állomásai Kolozsvár, Petrozsény, Marosvásárhely, Nagyvárad, majd az anyaország voltak. Melyikükről érzed úgy, hogy leginkább hozzájárult írói alkatod megformálásához, vagy indulásodhoz megadta a döntő lökést?

– Elsősorban Magyarország, kisebb részben Petrozsény, Marosvásárhely és Nagyvárad. Életem legboldogabb állomásának tekintem a Kolozsvár melletti falucskát, Kajántót. Itt kerültem először kapcsolatba a falusi élettel, annak csodálatos népköltészetével, a mesékkel, tánccal, népszokásokkal. Későbbi írásaimban sokszor merítek is belőle. De nemcsak a falusi, hanem városi „proletáriátus” életéből is. De ez már Petrozsény számlájára írható. Emiatt a kettősség miatt érzem magam népi-proletár írónak. Nagyvárad. Ez a város inkább az újságíráshoz köt, és hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan személyiségeket ismerhettem meg, mint Bonczos István, Köteles Pál, Nagy Béla, Implon Irén, Horváth Imre… Természetesen sok minden másképp alakul, ha a társadalmi-politikai körülmények megengedték volna az alkotók szabad kibontakozását. Volt, aki alkalmazkodott, és megpróbált gúzsba kötve táncolni, volt aki nem, és ezek voltak többségben. Én az utóbbiakhoz tartoztam. Így vesztettem el több mint 3 évtizedet, egy helyben topogva, s csupán fejben írtam a műveim. Ezt vedd szó szerint: 10 éves koromtól írok, ebből 30-at csak úgy fejben. Mentoromnak tekintettem és szinte heti kapcsolatban álltam a néhai Makkai Endre ref. lelkésszel és szakíróval, akinek hatására szakítottam a versírással, ugyanis mint a legtöbb író, magam is ezzel kezdtem irodalmi tevékenységem. Az önmegvalósítás igazi lehetőségét Magyarországnak, pontosabban a diktatúra eltörlésének köszönhetem. Stílusosan szólva felszabadultam. Azóta írok, és nem csak virtuálisan. Hogy milyen sikerrel? Az internetes lájkolások szerint kevéssel, könyveim eladási számát véve alapul még kevesebbel. Talán nincs tehetségem, nem értik írásaim mondanivalóját, ódzkodnak a kissé elmélyültebb gondolkozást igénylő művektől, vagy egyszerűen nem divat ma már szépirodalmat olvasni? Nem tudom. Szerény megfigyelésem szerint leginkább a szépirodalom háttérbeszorulása lehet ludas a dologban. De vajon lehet-e azon csodálkozni, hogy az atomkorszak alkonyán és kibernetika hajnalán az olvasók érdeklődése elsősorban a műszaki ismeretek felé irányul? Másrészt az sem olyan biztos, hogy azok közül, akik ennek ellenére is „szépirodalmasodnak”, kedvelik a gondolkodásra serkentő, mindvégig józan, néhol talán hűvös hangvételű írásokat, ti. az enyémek ilyenek. Szomorú felfedezésem, nem tudom, eláruljam-e, hogy az olvasók egy része, nem csak ódzkodik a meditálástól, de nem is képes a sorok mögött olvasni. Másik része képes ugyan, de mindent félremagyaráz. Na, látod, ezért beszélnek annyit Magyarországon mostanság funkcionális analfabetizmusról. Lehet, hogy túl szigorúan ítélem meg a helyzetet, mert azért létezik másfajta irodalom is Magyarországon? Nincs kizárva, sőt, de olyan kevesen vannak, és olyan nehéz az ilyen irodalmi berkekbe bejutni (most hadd ne elemezem, mi okból), hogy ez hovatovább szinte elhanyagolható körülmény. Nem akarom a petrozsényi oktatást dicsérni, de engem, már a 4. osztályban arról faggatott a tanító néni, hogy mi egy-egy írás üzenete, eszmei mondanivalója. Ma, és ez nem vicc, találkoztam már olyan, igaz, amatőr irodalmi szerkesztővel is, aki az eszmei mondanivaló fogalmát sem ismeri. Végre teljesült az álmom, és gúzsbakötés nélkül táncolhatok, de fájdalom, úgy tűnik, ez a tánc inkább csak nekem okoz örömöt.

- A románon kívül több idegen nyelv kitűnő ismerője vagy, a főiskola után egy színházrendezői tanfolyamot is elvégeztél, de saját bevallásod szerint a Ceaușescu-éra számára mégsem voltál eléggé felkészülve egy állandó állás betöltésére. Mennyiben változtak esélyeid a kitelepedés után, sikerült-e megtalálnod azt a társadalmi, szakmai pozíciót, amely vágyaidat, igényeidet kielégíthette?

– Nem elégítette ki. Magyartanárként itt is csak helyettesítést vállalhat­tam. Aki ismerte az akkori tanügyi viszonyokat, megértheti, hogy miért. Később véglegesítettek ugyan, de csak német katedrán. Nyelvi tudáso­mat többnyire óraadásban, illetve idegenvezetésben kamatoztattam, és, igen, összehoztam egy közel 700 oldalas német nyelvtankönyvet. Erre az egyre büszke vagyok. A könyv szakmai elismertsége vitathatatlan, több egyetem igényt is tartott rá, hanem anyagilag már szinte semmit sem ho­zott a konyhára, magyarán: ezt sem vásárolják, vagyis ilyen téren is megbuktam. Vagy az akkor Novum Verlag néven működő kiadó rek­lámjai (föltéve, hogy értem is bevetették őket), terjesztési hálózata mon­dott csütörtököt? Egy másik könyvem, a Cirkusz 2. kiadásával (Holnap Magazin Kiadó) sem jártam jobban, olyannyira, hogy a végén megelé­gelvén a sorozatos o jelentést a könyv eladását illetően, valamennyit a kiadónak ajándékoztam. Színházi tapasztalataim is csak a drámaírás szintjén konkretizálódtak. Előadatni azonban Zsidó Ferenc, romániai író és kritikus méltató ajánlására sem tudtam a darabot. Sem Romániában, sem Magyarországon. Az egyik magyarországi színháznak (talán a Nem­zetinek?) tetszett, és… ennyi, nincs tovább. Úgy látszik, az a mondás sem teljesen igaz, mely szerint: Caelum non animum mutant, qui trans mare currunt: Szállhatsz tengeren át, mégsem lelket, csak eget váltasz. Vagyis sem én, sem a körülmények nem változtak bizonyos értelemben, hiába keltem át a határon. Kiegészítésként még csak annyit, hogy a Smekkereket legalább 40 más romániai és magyarországi színháznak is felajánlottam, de nemhogy előadni, még csak elolvasni sem óhajtották. Különösen fájt, és fáj a mai napig is, hogy még a nagyváradi színházat sem érdekelte, holott a darab egész cselekménye Váradon játszódik. No comment.

- Nono! Azért még sem ilyen sötét a kép, talán csak Te vagy túlságosan szerény. Bármelyik irodalomkedvelő meggyőződhetett, hogy az utóbbi időben sok magyarországi internetes portál, nyomtatott kiadvány közölte és folyamatosan közli írásaidat. De milyen a viszonyod az erdélyi irodalmi berkekkel? Úgy is kérdezhetném: hogyan látod mai szemmel a magyar–magyar alkotói kapcsolatokat?

– Az internetnek hála, úgy általában kifejezetten fejlődtek a magyar–magyar alkotói kapcsolatok. Ami engem illett, az én erdélyi irodalmi kapcsolataim jobbára csak a kitűnően szerkesztett Kafé Főnixre és Eirodalom.ro-ra korlátozódnak. A többitől tisztes távolban maradtam, beleszámítva a nagyváradi Váradot is, ahonnan eddig még egyetlen visszajelzést sem kaptam, noha magam is Váradról repatriáltam, és elég sokat írtam róluk önéletrajzi regényemben. Igaz, egy-két bálványukról nem a leghízelgőbben nyilatkoztam, de akkor is… Az egyik erdélyi lap szerkesztője csupán azért búcsúzott el tőlem, mert meg mertem jegyezni, legyen szíves, ne javítgasson bele önkényesen szépirodalmi jellegű munkáimba. Egy cikkhez nem bánom, nyúljon, tetszés szerint gyúrhatja, de már egy elbeszéléshez, novellához nem nyúlunk. Feltételezem, hogy ez nemcsak nálunk, de a mai Romániában sem szokás. A Népújság volt főszerkesztője, Nagy Miklós Kund meg azért búcsúzott… Na, erről fogalmam sincs, talán őt kellene megkérdezni. A realitások talaján maradva tulajdonképpen nem is ő mondott búcsút nekem, hanem én neki, megértve azt, hogy még nyugdíjasként is mennyire elfoglalt ember, ami már abból is kitűnik, amikor búcsúlevelemre sem ért rá válaszolni. De… fátylat rá. Ez van, pont, különösen, hogy megtette ezt ő már máskor is.

- Az „Én, Petrozsényi Nagy Pál” című önéletrajzi dokumentumregényed mellett, számos kisregény, novella, karcolat, sőt színpadi játék is kikerült tollad alól, jobbára önéletrajzi ihletésű, de mindenképp valós történeteken alapuló írások. Mi dönti el, hogy az éppen felötlött témából regény vagy rövid próza szülessen?

– A tartalom. Ha több a mondanivalóm, abból (kis)regény lesz, ha kevesebb, többnyire csak novella vagy elbeszélés.

- Áttelepülésed óta sikerült-e olyan értékeket létrehoznod, terveket megvalósítanod – és itt nem kimondottan irodalmi vonatkozásokra célzok –, amelyekre erdélyi viszonyok közt talán még ’90 után sem lett volna lehetőség?

– Érzésem szerint Magyarországon, még ha nem is sikerült semmilyen irodalmi rangot, pozíciót kivívnom magamnak, önmegvalósítás tekintetében mégsem panaszkodhatom. Hogy erre Romániában, 1990 után is lett volna lehetőségem? Meggyőződésem szerint lett volna, mert engem nem az ország, a nép idegenített el hazámtól, hanem a Ceaușescu-éra ideológiája. Amiben mégis gyarapodtam, az a magyarországi élmények sokasága, plusz az anyagiak, de ez nem az én, hanem kedves feleségem érdeme.

- Véleményed szerint a mostani magyarországi olvasóközönség, az ottani kritika képes-e reálisan felmérni, megérteni azokat a történéseket, melyek számukra teljesen ismeretlen közegben, egy eléggé távoli időben, idegen történelmi konjunktúrában játszódtak le – gondolok itt az ötvenes évek Petrozsényére, ahol gyermek-és serdülőkorod legjavát töltötted?

– Szerintem képes felmérni is, megérteni is, az érzelmi azonosulás szintjén nyilván már kevésbé.

- Ha most képzeletben visszatekintenél az elmúlt évtizedekre, esetleg mérleget készítenél tanári és írói pályádról, mi lenne az, amit mai ésszel és tapasztalattal esetleg másképp alakítanál? Van-e olyan téma(ötlet), ami régóta benned motoszkál, de valahogy soha sem keríthettél sort a megírására?

– Mai ésszel és temperamentummal komolyabban venném a tanári hivatást, kevesebbet romantikáznék, de annál többet tanulnék, például történelmet, matematikát, fizikát stb. A tudás nagy érték, de erre igazá­ból csak akkor lehet rájönni, ha meg is szeretjük. Én elég későn jöttem rá, és ha újra kezdhetném az életem, biztosan kitűnően tanulnék. No de 100. életévemig még lehet rá esélyem, nem igaz? Ami még motoszkál a fejemben, az ugyanolyan adósság, illetve annak törlesztése, mint ami­lyen az önéletrajzi regényem megírása volt annak idején, vagyis szeret­nék írni egy kultikus sci-fit. Jelenleg is épp ezen dolgozom. Címe előre­láthatólag: Az igazi Antikrisztus. Remélem, neked és a Kafé Főnixnek is tetszeni fog.

- Érdeklődéssel várjuk és kiváló alkotói lelkesedést, ihletet kívánunk hozzá, ahogy a többi ezután „születendő” művedhez is! És ne feledd: 100 évet ígértél, mi csak a plusz jelet tesszük utána.

- Köszönöm szépen, úgy legyen.


káfé főnix