Beszélgetés Hadnagy Józseffel

Debrecenben él, de a szíve hazahúzza Erdélybe. Hadnagy József hatkötetes költő nem készült tudatosan az irodalmi pályára, néhány kedves ismerőse azonban arra buzdította, hogy vesse papírra a gondolatait, sőt tanácsokat is kapott tőlük. És nem bánta meg, hogy szemezgetett a verssel, vagy ahogy ő nevezi, a szépirodalom legszeszélyesebb asszonyával.

– Amikor olvasni kezdtem az élettörténetét, rögtön megakadt a szemem azon, hogy Ön egy tizenhárom gyermekes család elsőszülöttje, ami a mai világban eléggé meglepőnek tűnik, főként úgy, hogy sokan egy gyermeket is alig akarnak bevállalni. Mit adott Önnek a nagycsaládos lét?

– Elsősorban ablakot a magyarság jövőjére. Sokszor nézek ki rajta, és azt látom a legoptimistább szemüvegemen keresztül is, hogy úgy kétszáz-valahány év múlva nem lesz magyar a világon, még mutatóba’ sem. Szövevényes kérdés, de meggyőződésem szerint a nemzetfennmaradás alapvető, nem megkerülhető feltétele a nagycsalád. A kiscsalád halálos csapda, amely önmagában is „megvalósítja” Ady Endre jóslatát: „És mi nem leszünk majd szétszórva / Árvult, de mégis győzedelmes fajta: / Minket korszakok tűz-dühe nem edzett / S fölolvaszt a világ kohója / S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.” (A szétszóródás előtt)

A fennmaradás szempontjából az egykerendszer egyenlő a biztos halállal. Ez olyan probléma, amit alapvető szemléletváltás nélkül sem megoldani, sem túlélni nem lehet. „Aki kifelé néz, álmodik. Aki befelé néz, fölébred”, írta Carl Gustav Jung. Ez az igazság a magyar nemzetre is kiterjeszthető. A magyar egyelőre kifelé néz, gazdagságról, pénzről, szép kocsikról, jólétről, hírnévről álmodik, milliók nélkülözése, százezrek kitántorodása sem ébreszti föl képtelen, jövőpusztító kábulatából. Ha nem embereli meg magát, és nem tanul meg befelé nézni, ez a halálba zuhintó álom lesz a végzete. Nem tudok olyan nemzetről, amelyet egy másik nemzet pusztított el saját hozzájárulása nélkül.

– Családjával több helyen, többek között Kolozsváron, Dicsőszentmártonban is megfordultak. Mi késztette Önöket a vándorlásra?

– 1953-ban a szüleim Kolozsvárról Dicsőszentmártonba költöztek. Édesapám kilenc hónap katonáskodás után (a román-szerb határon) ott talált állást mint cipész. Így esett, hogy Kolozsváron születtem, és Dicsőszentmárton szülötte lettem.

– Valahol azt olvastam, hogy a családja farkaslaki gyökerű. Ön mennyire kötődött/kötődik Tamási Áron szülőfalujához?

– Apaági üknagyapám, aki a családi hagyomány szerint részt vett az 1848-as szabadságharcban, Farkaslakán született. Onnan vetette a sors egy Kolozsvártól kb. 14 kilométerre eső faluba, Fejérdre. Ez a gyökér és Tamási Áron sokszor eszembe juttatja Farkaslakát. És egy kedves emlék is: 1976 szeptemberében, útban Csíkszeredába édesapámmal és öccsével, Zsigmond nagybátyámmal, eszünkbe jutott az 1848-as hős, leparkoltuk a kocsit valahol a farkaslaki temető környékén, és tettük egy sétát a sírkövek között. Kíváncsiak voltunk, találunk-e Hadnagy feliratú sírköveket. Megállapítottuk, hogy üknagyapám származása nem lehet mese, hiszen a fél temető tele volt Hadnagyokkal. Kb. huszonöt-harminc évvel később Bölöni Domokossal is bejártuk a temetőt, és én értetlenkedve ismételgettem, hogy a Hadnagy feliratú sírkövek nagy része eltűnt. Akkor pattant ki Bölöni Domokos fejéből ez a feledhetetlen mondat: „Hja, a halottak is fogyatkoznak Erdélyben.”

– Kissé meglepett, hogy annak idején egyetemi hallgatóként közgazdaságot tanult, majd programozóként is kereste a kenyerét. Mi vezette Önt az irodalmi pályára? Mikor fedezte fel a tehetségét?

– Életprogramomban nem szerepelt az írás. Azonban Marosvásárhelyen a mindenható véletlen összehozott néhány emberrel, akik nemcsak olvastak, írtak is: Bögözi Attilával, Lokodi Imrével, Markó Bélával, Nemess Lászlóval, Somogyi Veres Károllyal, Vitus K. Györggyel és másokkal − ekkor kezdtem el „szemezni” a szépirodalom legszeszélyesebb asszonyával, a verssel. Nem sok esélyt adtam magamnak, de ezek az emberek biztattak. Később megismertem Bölöni Domokost, Dusa Lajost, és nekik sem volt szívük lebeszélni róla.  Sőt, „tippeket” adtak, hogy miképpen hódíthatom meg. Olykor úgy éreztem, egészen és visszavonhatatlanul az enyém, máskor hideg, üres, érdektelen tekintettel bámult reám, mint egy kőszobor, mintha minden idők legtehetségtelenebb rigmusfaragója volnék.

– 1989-ben került Magyarországra. Mi volt az utolsó csepp a pohárban, ami miatt elhagyta az országot?

– Harminckilencedik évemet tapostam, amikor szememről fölszállt az önámítás és mindenféle más ámítás utolsó ködfoszlánya is, és egyszerre láttam hátra és előre. A hátam mögött a kisebbségi kiszolgáltatottságot, elöl a szabadság kapuját láttam. Emlékezetem szerint (most milyen nagy hasznát venném egy naplónak!) valamikor 1989 tavaszán kezdett el érlelődni bennem az összes lehetséges kockázattal számoló elhatározás, hogy átszököm Magyarországra. Pár évvel ezelőtt a lányaimtól, fiamtól, két vejemtől különös szülinapi ajándékot kaptam. Megköszönték, hogy szökni mertem…

– Hogyan jellemezné néhány szóban a váltás utáni néhány évet? Versbe is foglalta korábban?

– Előbb eufória, azután végtelen csalódás. Magyarországot szó szerint szétkapkodták. Ilyen az emberi kapzsiság: több föld kell neki, mint amit be tud járni. Inkább belehal, mintsem beérje az emberszabású kevesebbel. Amíg Magyarország úgy-ahogy kimászott a kapzsiság ásta gazdasági gödörből, külföldön kellett munkát vállalnom. Túl voltam már a negyvenen, szóba se álltak velem a munkaadók.

– Miért éppen Debrecenben telepedett le? Mit kapott attól a várostól?

– A határon átszöktettem egy debreceni telefonszámot is: a fejemben. Németországban élő húgomtól kaptam. Ennek a telefonszámnak a tulajdonosa segített munkához alig három héttel az ideérkezésem után. Sajnos, két év sem telt bele, és a céget szándékosan tönkretették. Feleségem is viszonylag gyorsan jutott álláshoz, természetesen (így megy ez manapság) jóindulatú kapcsolatok révén. A két lány férje és a fiam felesége is debreceni, és Debrecenben laknak.  Szerencsés körülmény. Gyakran találkozhatunk. Sok jóindulatú emberrel áldott meg Debrecen, munkatársakkal, irodalmi barátokkal (pl. Bertha Zoltán, Dusa Lajos, László Ákos, Vincze László, utóbbi kettő szintén erdélyi), de van itt is rossz ember. Vannak, tán többen, mint feltételezem, olyan magyarok itt, akik románoknak tekintenek bennünket. Nemrég valamelyik reggel cetlit ragasztottak a kocsim szélvédőjére ezzel a felirattal: MENJ HAZA!.

– Ha hinni lehet az általam olvasottaknak, jelenleg pályázatokat ír egy nagy cégnek, és naponta ingázik Debrecen és Nagyvárad között. Mesélne egy kicsit bővebben erről? Nagyváradon is dolgozik?

– A pályázatkészítés nem egyemberes munka. Pontosan fogalmazva: angol és román nyelvű kiírások értelmezésében és az ajánlatok elkészítésében működöm közre egy kiemelt jelentőségű cégnél. Magyarország első ötszáz cége közé tartozik, úgy tudom.

– Mikor jut ideje a költészetre?

– Általában este vagy hétvégeken. De ezeken az időkön belül is csak az ihletett idő számít.

– Hogyan születik meg egy-egy vers? Ha jön az ihlet, azonnal lejegyzi a gondolatait?

– Ha van ihlet, hamar elkészül a vers. Sok versem készen, befejezetten buggyan a lapra. Alig vagy semmit sem kell csiszolnom rajtuk. Vannak olyan verseim is, amelyeknek többször is neki kellett futnom, mert elszakadt a fonál. Ezek a versírás pokoli pillanatai. Tudod, hogy ott van, de nem találod… Várnod kell, amíg ott belül összenőnek a fonálvégek. Ilyenkor mennyei manna egy baráti komment.

– Van kedvenc költője, esetleg írója?

– Örök kedvenceim, ábécésorrendben: Arany János, Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály. Ha utánuk senki nem írt volna semmit, a magyar költészetnek akkor sem kellene szégyenkeznie. Szerencsére írtak, és megleptek bennünket a magyar költészet új csodáival.

– Ha például egy táviratban össze kellene foglalni, megfogalmazná, hogy milyen stílus jellemzi a költészetét?

– Saját asszociációs „adatbázist” használok. Ha a verseimet vagy azok jobbik részét fölismerik mint olyanokat, amelyeket csak és csakis én írhattam, akkor van saját stílusom. Ezen túl teljesen mindegy, milyen jelzőt biggyesztenek eléjük. Kányádi Sándorral és azokkal tartok, akik szerint kétfajta vers van: jó és rossz. A versek legyenek jók, és ha tetszenek is az olvasónak, az hab a tortán.

– Eddig hány kötete jelent meg? Mikorra várható a legújabb?

– Hat kötetem jelent meg: Égő fák, Szürkéntúli fények, Mint szép mesék kalóza, Hajnaltól hajnalig, Labirintus, Kő és Tükör között. Nem tudom, mikor szánom el magam a hetedik kötetre. Szeretném, ha az legalább valamicskével jobb lenne, mint az előző. Nem szerencsés dolog hátrafelé menni.

– Mi az ars poeticája?

– A költészet végső forrása mindaz, ami megmagyarázhatatlan, érthetetlen az életben. Maga az élet unalmas próza. Általában kevés benne a mások érdeklődését is igazán rabul ejtő epizód. Kezdd el mesélni bárkinek egy napodat, és egy-két óra alatt ásítani fog. Az élet regény, aminek a kezdetére nem emlékszünk, és tudjuk a végét. Tartalma másolás. Másoljuk egymás életét. És saját magunkat is egyik napról a másikra. Rutinlények vagyunk. Velünk született képességek, tanult minták, nem túl széles skálájú lehetőségek és kényszerek írják a regény fejezeteit az emlékezet falára. Azt szeretnénk hinni, hogy saját életünket éljük. Valamennyire igen. De lényegében: nem. Azt hiszem, kevés ember ismételné meg „szóról szóra” saját életét. Érthető, hiszen visszatekintve hány másfajta, jobb, szerencsésebb, boldogabb életet tudnánk elképzelni! A költészet tárgya a megmagyarázhatatlan, az érthetetlen, aminek tartalma végtelen, mert nincs kezdete és vége, és mélysége is kifürkészhetetlen. Kifejezésére pedig csak évszázadok óta kopó szavak véges halmaza áll rendelkezésre. Valahogy életet kell lehelni beléjük. Ez minden költő dolga. Nem könnyű feladat. József Attila így ír erről a Megfáradt ember című költeményében: „Tizenöt éve írok költeményt, / és most, amikor költő lennék végre, / csak állok itt a vasgyár szegletén, / s nincsen szavam a holdvilágos égre.”Örök kedvenc íróm Lev Tolsztoj. Tőle tudom, hogy mennyi föld nem kell az embernek.

– Hol van Önnek az otthon?

– Ott Erdélyben a gyökerem, itt hullatom levelem. Hiányzik Erdély, hiányoznak a dombok, hegyek.


szovegkovacs.blog.hu