Beszélgetés Tamás Dénessel

- Minden egész, ugyanakkor sosem teljes? Üres és teli egyszerre? Mit, mikor és miért ír Tamás Dénes?

- Igen jó ez a felütés. Mi lenne más az, ami egész, ugyanakkor sohasem teljes, üres és teli egyszerre, mint magának az írásnak a szituációja. Az írás mindig valamilyen részlegesnek a kibontakoztatása. Ami belénk vág, ami megérint, ami a képzeletünket beindítja. Lehet ez egy emberi mozdulat, egy gesztus, egy természeti látványelem. Tulajdonképpen szépíróként attól kezdve gondolok magamra, amikor a fejembe gondolatok helyett egyre inkább ilyen képszerű tartalmak, látványszerű sűrítmények kezdtek kavarogni, amelyek szinte kérték, hogy színre vigyem őket, hogy egy olyan szövegkörnyezetbe emeljem át, ahol érvényesülni tudnak a beléjük zárt termékeny ellentmondások.

Ennyiben azt is lehet mondani, hogy az irodalomba, viszonylag későn, a képek felől érkeztem meg. Ez azóta sokat módosult, más írói utak is felsejlettek előttem, ami azonban megmaradt, az az egésszé tevésnek a kényszere, annak a mozgásnak a végigkövetése, ami során eljut valami a saját foglalatáig, ahol az észlelt, a tudott átcsap a nem-tudottba, a tartalmazott a tartalmazóba, tudván azt, hogy az is csak valamilyen részleges állapot, és több benne a szólítás, mint a tényleges válasz.

- Hogyan látod a kortárs erdélyi irodalmat és benne a saját könyveid?

- Mivel irodalomkritikusként is tevékenykedem, természetesen van egy részleges rálátásom a kortárs erdélyi irodalomra. De úgy gondolom, igen nehéz manapság ezzel a kategóriával számolni. Az iskolák, az irodalmi áramlatok, a regionális kötöttségek utáni korszakban élünk, ahol legfeljebb önálló vagy kevésbé önálló alkotói műhelyekről lehet beszélni. Bár, egy kicsit humorosra fordítva a szót, azt gondolom, az erdélyi író onnan ismerszik meg, hogy ha az életben legalább egyszer is, de valami érvényeset akar mondani a saját erdélyiségéről. Vagy éppen annak a hiányáról. Mondjuk, számomra egyáltalán nem szimpatikus, ha valaki íróként többrendbelileg húzza le a bőrt a székelységről, ne adj isten a székely nyelvjárásról. Egyszerűen szólva, untat. Sőt, Bodor Ádám köpenyéből sem ártana végre kibújni. Másrészt, nem igazán szoktam magamat méregetni ehhez a közeghez. Akkor már inkább a mindenséghez. Ugyanakkor azt mondhatom, számomra elég színes ez az erdélyi paletta, sőt mostanában mintha egyre több friss hang, kezdeményezés jelenne meg. Főleg Kolozsvár felől fújnak az új szelek. Bár azért néhány ritka, különösebb szín azért nagyon tud hiányozni. Csak remélni tudom, hogy saját könyveimmel tovább színesíthetem az egészet.

- A zene központi elemnek tűnik az életedben, egyszerre inspirál, mégis annyira fontosnak tűnik, hogy az az érzése támadhat az olvasónak, ha nem is írásban, valamely más módon folyamatosan igyekeznél megragadni. Jól látszik ez?

- Igen, jól látszik. Zenéből vagyok – szoktam mondani. És meg is szoktam különböztetni azokat az embereket, akikre ráillik ez a megállapítás, azoktól, akikből hiányzik a zene iránti mély fogékonyság. A zene olyan nekem, mint a levegő, állandóan körülvesz. Ezért nagyon mélyen áthatja az írásmódomat is. A fülemmel is írok. A gondolat-, és a szövegritmust keresem, a felívelést és a lezárulást, az ütemességet, a visszatérésben, az ismétlésben megnyilvánuló jelentéserőt. És igen, nem csak a zenében van ott a ritmus, hanem a szaladásban, a biciklizésben, a sétában, a hegymászásban is, ezért ezek az állapotok mindig inspirálóak számomra, nem csoda, hogy folyamatosan keresem őket.

- Szeretsz ráeszmélni a részletekre, a környezetedre, elhelyezni magad és szövegeid a környező világban, de valójában hol érzed otthon vagy a legotthonosabban magad, nem csupán földrajzilag, hanem az irodalomban is?

- Az otthonra találás valóban egyfajta elhelyeződéssel kezdődik. A viszony keresésével és kiépítésével. Ebben nagyon is érdekelt vagyok. Az első esszékötetemnek ez is volt a tulajdonképpeni tétje. Otthonra találni valahol. Beleírni magam egy helybe. Úgy érzem sikerült ez valamennyire. Ugyanis a mai világ túlságosan áteresztővé vált, amiben már nem akarunk helyeket teremteni, csak fogyasztani akarjuk őket. De ezzel lassan-lassan felszámoljuk a helyek egyediségét, kisimítjuk a világot. Engem elsősorban az intim, ismerős tájékok izgatnak, amelyek csak idővel adják meg magukat nekünk. És ezen dolgozni kell, elsősorban elidőzni, türelmesnek lenni. Soha bele nem feledkezni teljesen. Mert az otthon, ahogy minden emberi viszony is, sohasem adottság csak, hanem ugyanannyira feladvány.
S otthon az irodalomban? Azt szoktam mondani, hogy én leginkább a Mészöly Miklós, Nádas Péter, Krasznahorkai László neveivel kipontozott háromszögben érzem otthon magam. Ott találom meg a saját mércéimet, eligazodási pontjaimat. Tehát egy későmodern közegben. Lehet az innen felfakadó látásmód nem annyira aktuális már, bár látva Nádas és Krasznahorkai új könyveinek frenetikus sikerét, jó kérdés, hogy hol keressük az éppen aktuálist. De az irodalom leginkább irodalmi műveket jelent nekem, az olvasás élményét, és az erről való írást. Ez kimeríthetetlen és folyamatosan megújuló tapasztalat.

- Szerencsére egyre sűrűbben találkozhatunk a neveddel folyóiratokban is, a közlések gyakorisága közelgő, mégfrissebb könyvtermést sejtet? Merre tovább?

- Igen, egy kicsit megszaladt a pennám az elmúlt években. Ugyanakkor a tavaly egy irodalmi ösztöndíjnak köszönhetően egy félévet csak írással tölthettem, ez is az egyik magyarázat a megszaporodó publikációkra. Könyvek pedig remélhetőleg érkezni fognak: leghamarabb egy kritikakötet a marosvásárhelyi Lector Kiadónál. Ez mellett két projekten dolgozom. Egy regényen, amely a középiskolás éveim bentlakás-történeteit dolgozza fel. Emlékezésregénynek, a kezdet regényének nevezem magamban, és ebből a regényből valóban sok részlet olvasható már a magyarországi és az erdélyi irodalmi lapokban. Másrészt egy ideje verseket is írok, rémegyszerű verseket, ahogyan nevezem őket, a versek poétikai minimalizmusa miatt. Ezek is lassan kötetté duzzadnak. Bár itt még van munka, amíg valóban könyv lehet a versekből.

- Szereted több műfajban is kipróbálni magad, mire számítsanak tőled az olvasók akár hosszabb távokon, milyen terveken dolgozol?

- Hát ez a többműfajiság engem lepett meg a legjobban. De úgy látszik, ahogy az évek számával egyre jobban finomodik a kín és az öröm bennem, az innen felfakadó állapotok, érzések maguktól keresik meg a legszabadabb, legképlékenyebb formát maguknak. Ugyanakkor azt is érzem, egy olyan keresés dolgozik bennem, ami nem szeret berendezkedni egy megadott keretbe, beszédmódba. Még akkor sem, ha tudom, valami nagyon jól megy nekem, s ezért érdemes lenne folytatni. Irtózom az ismétlésektől, a bevált fordulatoktól, s ezért előre menekülök, talán sokszor elsietetten is. Ha háromszor írok le egy ajtónyitást, azt szeretném, mind a három helyzet más és más hangsúlyt kapjon, más és másképpen szólaljon meg. Hogy ezt meddig lehet feszíteni, nem tudom. Amiben biztos vagyok, hogy amikor lezárulnak a fent említett munkák, el fogok menni egy jól megérdemelt alkotói válságra. Úgy érzem, többet nem szeretnék a saját élményeimből, élettörténetemből dolgozni. S hogy mi jön utána? Valami már rémlik. Talán egy egzisztencialista sci-fi.