Beszélgetés Bodor Ádámmal
Fotó: konyvesblog.hu

Beszélgetés Bodor Ádámmal

Sinistra és Verhovina bennünk él, a természet pedig elpusztíthatatlan. Bodor Ádám íróval felhővonulásról, generációs „tombolásokról”, börtönévekről és arról is beszélgettünk, miért nem került annak idején Sepsiszentgyörgyre.

– Élete visszatérő motívumai a Madarasi Hargita és a Radnai-havasok, évente több hetet tölt e két helyszínen. Változtak-e az idők folyamán a hegyek?

– Szemlélet kérdése. Attól függ, mit keres ezeken a helyeken az ember: a saját emlékeit, önmagát, vagy átengedi magát egy érzelmi kapcsolatnak? Mert hogy igazából arról van szó. Kétségtelen, ezek a helyek is rengeteget változtak, bizonyos szempontból teljesen megváltozott az arcuk, nem úgy néznek ki, mint amiért annak idején először felkerestem őket. Ezt egyrészt tudomásul kell venni, ugyanakkor ha az ember visszatér egy helyre, az, amiért rendre visszatér, nem változik olyan mértékben, hogy elveszítse varázsát. Tisztázatlan dolgok ezek, most, hogy megkérdezte, el kell gondolkodnom, mi is hív vissza ugyanoda.

– A tizenéves ifjúnak biztosan mást mesélt a hegy, mint egy nyolcvanesztendős embernek. Jelentenek-e ma bármilyen inspirációs forrást? „Elvárja-e” tőlük, hogy újabb megírnivalókat gerjesszenek önben?

– Aligha. Azt hiszem, mindez megtörtént már ötven-hatvan évvel ezelőtt. Aki azt hiszi, hogy a természetet meg lehet változtatni, tönkre lehet tenni, téved. Sebeket lehet ejteni rajta, de azok begyógyulnak, és a természet időléptéke egészen más, mint az emberé. Amikor kiülök a hegyoldalba, és nézem a szirtek fölött elvonuló felhőket, az jut eszembe, hogy egymillió évvel ezelőtt is így nézhettek ki, és már régen nem lesz ember a földön, de a felhők akkor is így fognak itt elvonulni. A természet igazi varázsa számomra az, hogy ember nélkül, a maga entitásában tudom szemlélni és érezni.

– A „megtörtént” dimenziója egész írógenerációkra érvényesnek tűnik. Sokan vannak, akik 1989 előtt „kitombolták” magukat, sokat, szépet alkottak, azóta viszont legfeljebb szórványosan jelentkeznek. Mit gondol, miért történt ez így?

– Bizonyára nagyon sok függ a rutintól, attól is, hogy milyen szerepet játszik az írás az ember életében, hogy a külső körülmények mennyiben módosítják az írás értelmét és szándékát. Nehéz erre valóban igazat mondani…

– Írásai többségét ön is ebben a megelőző időszakban alkotta. Az azóta megjelent kötetei szerkesztése során rácsodálkozott korábbi írásaira, vagy ma is ugyanúgy írná meg ezeket a regényeket, novellákat?

– Biztosan nem, de igent sem mondanék, mert honnan is tudhatnám, hogyan vetném papírra most, amit egyszer már megírtam. Amúgy némi kettősséggel tekintek a korábbi írásaimra. Egyrészt annyira eltávolodtak és elraktározódtak, hogy kicsit talán el is idegenedtek, ezért aztán úgy tudom olvasni, mintha más írta volna őket. Tárgyilagosabban, és kicsit talán kritikusabban is. De nem bántom őket. Ahhoz sem ragaszkodom, hogy elém tárják a könyveimről megjelent kritikákat. Azt hiszem, az ember korával is összefügg, de egy idő után nem kezdi érdekelni könyvei utóélete. Ahogy öregszik az ember, a hiúsága is megfakul. Tragikus alkat, aki állandóan a kritikákon csüng, netán bosszankodik.

– Kevés utalás érezhető a gyermekkora, a teológián töltött évekre, a hittel való viszonyára. Csak úgy átsuhantak?

– Fontosnak tekintem a teológiai éveimet anélkül, hogy egyetlen pillanatig is lelkészi pályára készültem volna, vagy az egyházon belül kívántam volna tevékenykedni. Nagyon hasznos évek voltak, belekóstolhattam a kultúra egyik fontos szeletébe, ami nélkül furcsa lenne tisztán látni a világban. Nem annyira tudásfelhalmozás szempontjából, inkább az emberiség világhoz való viszonyulása tekintetében értettem meg nagyon sokat. Még előtte, tizenévesen, életem egyik legfogékonyabb korában éveket töltöttem a szamosújvári börtönben, és azt mondom, egyenesen örültem azoknak a hatásoknak, amelyek akkor és ott értek. Végig azt éreztem, hogy valami nagyon fontos történik velem, olyan dolgokat tudok meg, amihez más nem férhet hozzá. Tudtam, hogy sorsformáló értelemben alapvetően döntő esemény történik velem, és ez átsegített a nehézségeken. Ezeknek az éveknek az emléke nem csak a Börtön szagában lelhető fel, rengeteg más helyen is jelen van. Igazából az egész életszemléletemben.

– A Budapestre való kitelepedésében mi volt a legfontosabb mozgatórúgó? Mi fogyott el, vagy mi nyílt meg?

– A levegő fogyott el Kolozsváron. Megéreztem, hogy számomra rövidesen bezárulnak a publikációs lehetőségek, és akkor nagy baj lesz. Azzal együtt, hogy korábban szinte valamennyi írásom megjelenhetett. A bőrömet mentettem.

– A Budapest kínálta szabadság mégsem késztette írásra. Miért?

– Mert nincs mit kezdenem vele, művészi hozamát tekintve az a környezet közömbös nekem. Életem nagyobbik részét, ráadásul a legfogékonyabb évtizedeket Erdélyben töltöttem. Az én érzékenységem pedig elsősorban kelet-európai élményekre reagál: a vegyes etnikai és a varázslatos földrajzi tájra, a labilitásra és kiszolgáltatottságra, arra a virtuális erkölcsre, amely az egészet jellemzi. Ha Budapesten születek, itt töltöm az ifjúságomat, talán soha nem lesz belőlem író. Hiányoznak azok az érzelmi, erkölcsi kötődések, kötelékek, amelyek meghatározzák egy táj művészi látványát. Ha már valahol kialakult ez a kötelék, nem valószínű, hogy másutt is hasonló intenzitással képes megjelenni. Kicsit könnyűvérűség lenne talán, könnyed elmozdulás a prostitúció felé.

– A Kossuth-díj talán okafogyottá teszi a kérdést, de befogadta a magyarországi irodalmi kánon?

– Számomra mindmáig meglehetősen idegen közeg, nagyon nehéz oda betörni, burkokat áttörni, nem is nagyon igyekeztem ilyen irányba. Néhány íróval mindjárt az elején kialakult a baráti kapcsolatom, azok változatlanok maradtak. De az erdélyi íróközösségben sem nyüzsögtem túlságosan, nem hiányoztak az irodalmi rendezvények, nem is jártam ilyen helyekre. Az sem zavart, hogy emiatt sokáig elég ismeretlen maradtam.

– Az 1968-as megyésítés után jelentős erdélyi írók, költők jöttek Sepsiszentgyörgyre a frissen alakult Megyei Tükör című napilaphoz. Önben felmerült, hogy otthagyja Kolozsvárt?

– Persze, mivel igen bizonytalan anyagi körülmények között éltem, a hetvenes évek legelején jelentkeztem is Szentgyörgyön Dali Sándor főszerkesztőnél. A legnagyobb örömmel látna a csapatban, mondta, de a döntés nemcsak rajta múlik. Néhány percre átküldött a fiúkhoz, majd amikor újra jelentkezett, nem kertelt: az a helyzet, hogy engem – politikai börtönviseltségem miatt – sehol az országban nem lehet a sajtónál alkalmazni.

– Sokakat foglalkoztató kérdés, hogy hol játszódnak Bodor Ádám művei. A szövegben felbukkanó földrajzi területekre, helységekre, multikulturális világokra való utalások leginkább Ukrajna és Románia határvidékére, Máramaros környékére irányítanak. Miért éppen oda?

– Ez volt az a vidék, amelyik először megragadott a látványával, domborzatával, sejtelmes táji jellegzetességével. A Tisza forrásvidékének és felső folyásának ez a félmegyényi területe Románia etnikailag talán legszínesebb, legizgalmasabb tája. Az ottani román közösség kebeléből indultak a magyar király megbízásából Moldvába azok a román főemberek, akik aztán lefektették a későbbi fejedelemség alapjait. Kezdettől jelen volt a ruszin lakosság is, itt telepedtek meg a nyugatról bevándorló német ajkú cipszerek, itt áramlott be Galícia felől a zsidóság. A magyarság gyéren, szórványosan, inkább csak a városokban volt jelen. Ez a gyönyörű táj a nemzetiségi türelem földje volt. Máramarossziget utcáin még a hetvenes években is egyaránt lehetett hallani magyar, román, német, jiddis, ukrán szót. A nemzetiségi szembenállás, feszültség ismeretlen volt, amíg valakinek nem állt érdekében azt felszítani. A későbbiekben, amikor modellezni próbáltam írásaim helyszíneit, e táj döntő módon meghatározta az elbeszélés környezetét. Sinistrát ugyan hiába keresné a térképen, de Verhovina – felföldet jelent – a történelmi Máramaros északi fele, Ukrajna része, ma Kárpátaljaként ismerjük. Már írtam a regényt, amikor utánanéztem a név eredetének: ekkor megjelent egy motorkerékpár márkaneve és egy helységnév is a Kárpátokon túl, Bukovinában. Sinistra és Verhovina egészen közel van: bennünk él minden fenyegetésével.


ww.3szek.ro