Fehérek közt két európai
Fotó: Nőileg

Fehérek közt két európai

Közös nevező az irodalom, és sok a közös állomás. Marosvásárhelyen születtek, Székelyudvarhelyen nőttek fel, a Tamási Áron Gimnáziumban érettségiztek. Kolozsváron, a BBTE-n szereztek tanári oklevelet. Most Budapesten élnek, dolgoznak. Márciusban mindketten József Attila-díjat kaptak. Farkas Wellmann Endre költőt és Nagy Koppány Zsolt írót, műfordítót a halhatatlant (meg)idézve kérdeztük.

„Anyám szájából édes volt az étel,/ apám szájából szép volt az igaz.”

FWE: A név, a közös nevező (köztem, a díj és József Attila között), hála istennek nem utal közös sorsra, bár A Dunánál sorai arról a kozmikus hiányról beszélnek, ami az ember lelkéből kitörölhetetlen. Végtelenül szeretem a szüleimet, ők is engem, hiszen már több mint negyven éve elviselnek. Egy örökös lázadó mellett nehezebb szülőnek lenni, pláné úgy, hogy ennek a sajátos lázadásnak a logikája érdekeljen, és soha ne tántorítson el a gyermekedtől. Ahogy az idő telik, s amióta magam is apa vagyok, egyre jobban felértékelődnek ezek a természetes és természet adta kapcsolatok.

A test és a szellem táplálékai egyre nagyobb területről gyűlnek össze, és állaguk, ízük, tápértékük változó, de az otthonosság érzését valahogy ugyanott keresi mindig az ember: a szülei mellett. Sok mindenben nem vallunk azonos nézeteket az apámmal, de mégis az ő igazságai maradnak a legfontosabbak, hiszen ezek állandó referenciák az életemben, ismerős, stabilitást jelentő elvek, amelyekhez a saját döntéseimet, elképzeléseimet viszonyítani tudom. Vagy rövidebben: a szülők, a család tisztelete és szeretete alapérték az életemben.

NKZs: Marosvásárhelyen születtem, Maros megyéből költöztünk Udvarhelyre. Hírhedten büszke nép az udvarhelyi, de befogadott (ejszen). Édesanyám magyartanár, édesapám gyermekorvos: megbecsült tagjai immár az udvarhelyi társadalomnak. Remélem, többször van okuk büszkének lenni a gyermekeikre (húgom fuvolista), mint ahányszor szégyenkezniük kell miattuk. Ők adták az első könyveket a kezembe, és ők engedték meg, hogy akkor is olvassak, amikor más kölyök egészséges gyermekverekedés közben edződött az udvaron.

„Ifjuságom, e zöld vadont/szabadnak hittem és öröknek”

NKZs: Sok időt töltöttem nagyszüleimnél, ez nagy hatással volt rám. Nem csak azért, mert nagyapám, aki megjárta a második világháborút („honvéd” volt, azon belül pedig tüzértiszt) és az orosz fogságot, hihetetlen mesélőtehetséggel rendelkezett, és úgy tudott történetet mondani, hogy tátott szájjal hallgattam a kisszéken ülve, nagymamám pedig mindent tudott és tud a mai napig az emberről – hanem azért is, mert a szelíd domborzati viszonyokkal rendelkező Maros megyei táj mélyen belém égett. Ez a természetemet is befolyásolta. Udvarhely ezt egészséges mértékben hetykésítette, és így alakult ki a saját hangom, amit Kolozsvár, majd Budapest polírozott véglegesre. Gondtalan, szép gyermekkorom volt. Nyomasztóan vége van.

FWE: Ifjúságom, e zöld vadon szabad és örök marad. Ha kaptam valaha valamilyen rejtett használati utasítást a Fentiektől az életemhez, az ez volt: szabadnak lenni és fiatalnak. Ha ez nem is egyenlő az örökkévaló létezéssel, mindenképp bármilyen életfelfogást felülíróan közelebb visz hozzá, mint bármi más. Világéletemben lázadó voltam, az is maradok: nem vagyok hajlandó megvénülni sem, ahogyan képtelen voltam általában bármilyen normakövetésre. Azt gondolom, az embernek legyen saját értékrendje, amely őróla szól, a saját életéről, s amelynek szabályait nem a társadalom, az egyház, nem egyéb intézmények szabják, hanem saját maga, hiszen neki kell otthon lenni a saját életében. Nyilván, a fiatalsághoz és a szabadsághoz való ragaszkodás egyedül a biológiai öregedést nem tudja felülírni, de a döntés joga a mienk: a kereteket ismerjük, és ezen belül mit akarunk kezdeni saját életünkkel.

„Elhatároztam, hogy végképpen író leszek és szert teszek olyan polgári foglalkozásra is, amely szoros kapcsolatban áll az irodalommal”

NKZs: Írni nagyon korán kezdtem, és közölni is: 1987-ben, kilencévesen publikáltam először, a Brassói Lapokban, egy rövid verset. Írásaimat kisiskolás koromban a tanító nénim elküldte Fodor Sándor úrnak, aki értő és kedves kritikát fogalmazott meg róluk, és további írásra biztatott. Egyszer kiszámoltam, milyen hihetetlen mennyiségű, publikált betűt gépeltem már le eddig: milliós nagyságrendű tételről van szó. Hosszú regényeket és félperces novellákat egyaránt szeretek írni, egyszerre nyomaszt és dob fel az alkotás. A legtöbb könyvemet Udvarhelyen írtam, édesapám rendelőjében. Persze, van polgári foglalkozásom, (nem csak angol)tanárkodással, fordítással, újságírással és szerkesztéssel is keresem a kenyeret.

FWE: Irodalmár lettem, költő és tanár. A fentebb említett nonkonformizmusom okán szinte adva volt: bár nem erre a pályára készültem. A diákkoromban megjelent verseim, később köteteim valahogy előrevetítették mindezt. Időnként akartam költő lenni, időnként pedig nem, de az irodalom bűvöletéből nem tudtam sosem szabadulni. Lázadásként éltem meg az első perctől- ahogyan a mai napig is- a versírást, ma már lassan az olvasást is. Egy idő után pedig természetes volt, hogy olyan pályát fogok választani, ami ehhez a legközelebb áll. Tanítani nagyon nehéz, akárcsak tanulni, de hiszek abban, hogy mindkettőt kellő alázattal jól lehet csinálni.

„Mikor az uccán átment a kedves/ galambok ültek a verebekhez”

FWE: Mikor az uccán átment a kedves, még buzgón hittem a szerelemben. A galambokban, s a verebekben is; abban, hogy létezik, létezhet emberek közti viszony, szerelem, párkapcsolat abban a formában, ahogy ezt elképzelni szoktuk, vagy beszélünk róla. De egy ideje nagyon óvatos vagyok, bár úgy érzem, hogy közelebb kerültem ahhoz, hogy saját magamnak megfogalmazzam a szerelem és a párkapcsolatok lényegét. Van néhány közhely a témában, de ha komolyan vesszük, sokat segítenek: ne bízz meg senkiben, ne legyenek elvárásaid stb... Utóvégre: csak egymagad maradsz.

NKZs: Feleségemet Magyarországon ismertem meg (de/pedig csíki illetőségű!), aztán itt ragadtunk. Nem jobb, és nem is rosszabb itt, mert nincs „mi lett volna, ha?”, vagyis van, csak értelme nincsen. Két pompás gyermek (Zselyke és Marci – olyanok, mint két folyton nyüzsgő, ennivaló, de közben okos kismacska) teszi széppé és mindig felidézhetővé a napokat, és felelősségteljessé a bús férfi aggodalmaskodó homlokráncolását.


„Az idő lassan elszivárog,/ nem lógok a mesék tején,/ hörpintek valódi világot,/ habzó éggel a tetején.”

NKZs: Lassabban írok, lassabban vezetek, kevesebbet dohányzom, többet motyogok magamban, mint régen, és olykor meg-megállok. Szeretném azt hinni, hogy ez megfontoltság, hiszen időm lassan elszivárog. De bármennyire is földhözragadt a mindennapok nyűge, és riasztó a lét felsejlő vége, ott van az írás meg az olvasás (csodálkozom is olykor, mivel érdemeltem ki ezt az enyhet adó kegyet), habzó ég a valódi világ tetején, működő varázslat letört ágból faragott gyerekvarázspálca végén.

FWE: Az előbb elmondottak után, ha versben kellene fogalmaznom most, valami ilyesmit mondanék ... Ha az a kérdés, milyen felnőtt lettem, úgy nem tudok válaszolni rá ... A magas vérnyomásom és a cukorbajom ellenére is csak húszéves vagyok, s ez így is marad. Mindig is ugyanannyira realista voltam, mint földtől elrugaszkodott, ami azt jelenti, hogy ha muszáj, tudok kompromisszumokat kötni, öltönybe bújni, komolyan viselkedni a megbeszéléseken, fegyelmezetten dolgozni, meg ilyenek. Tudok felelősségteljesen dönteni is, ha kell, és felelősséget vállalni is. Épp annyira, amennyire ez szükséges. De mindig ott van bennem a lázadó, de az életet alázatosan szerető és az élet parancsait követő ifjú, aki húsz éve is voltam.

„S szivében néha elidőz/ a tigris meg a szelid őz”

FWE: A nagy hitvallások ideje nem most van, azt gondolom. Harmadik személyben sem lehet tán összefoglalni. De ott van, kétségtelenül mindkettő. Talán, ahogy mindenkiben. De egyre erősödik a tigris, és napról napra mérgesebb...

NKZs: De sajnos „ügyeskedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret”.


www.noileg.ro