Interjú Kristó Tiborral
Fotó: www.iroszovetseg.ro

Interjú Kristó Tiborral

- Miként látod íróasztalod (laptopod?) mellől a mai (erdélyi) költészetet? Próbálsz-e lépést tartani az összmagyar irodalom többé-kevésbé kialakult irányvonalaival, vagy sajátosan megszabott öntörvényű utat követsz?

- Tehetségekben, s már-már befutott írókban, költőkben egyáltalán nem szűkölködik irodalmunk, függetlenül attól, hogy milyen irányvonalak mentén futják (be) pályájukat. Arról viszont, hogy jó ötven év múlva mennyien maradnak fenn a szűrőn, nem mernék „kezességet” vállalni…

- Mi jellemző Rád mint költőre: bőbeszédű, visszafogott, provinciális, titokzatos, stb? Egyáltalán illik-e Rád bármiféle „skatulya”?

- Ezen soha nem gondolkodtam, talán ez is hátrányomra írandó, ugyanis, ha ezen „idomok” szerint helyezkedtem volna, talán reményteljesebb lehetne megítélésem a poézis hatalmas mezején. S mert – ezennel ugyancsak egy költő szavait idézném, miszerint: „ Nem kerestem a nagy vadak kedvét / Gyűlölöm az oroszlánt, farkast, medvét / Kik méltósággal vannak tele…” stb. Talán visszafogottabb vagyok, s hogy mennyire provinciális, ennek megítélése nem rám tartozik.

- Fogadsz-e el tanácsokat a versírásban?

- E kérdés talán arra vonatkozik, hogy kik voltak azok, akik „egyengették” soraimat. Sorrenben mondanám: a szigorú Székely János, aki kegyetlenül „foglalkozott velem”, a nagystílű Lászlóffy Aladár, akinek kolozsvári, Szentegyház utcai, 35-ös számú lakásán igazából jól éreztem magam. A jó emlékezetű Majtényi Erik, aki komolyan vette próbálkozásaimat, biztatása reménnyel töltött el. A tragikus sorsú Szőcs Kálmán, akit szerintem jogtalanul támadtak az akkori Utunk hasábjain. Azokat sorolom ezennel, akiknek, s akiktől való levelezéseimet becsben tartom, és őrzöm is…

- Van-e olyan foglalatosság, amit a „költéshez” hasonló rajongással művelsz a mindennapi életben?

- Igen, van, számtalan. Múzeumi restaurátorként, igazi katarzis volt számomra – hetekig bűvölete alatt éltem –, ha sikerült ásatag cserepek sokaságából egy-egy korabeli tárgyat (amforák, fazekak, kancsók, s főként koraközépkori csempék) újjávarázsolni. Egyik legszebb időszaka volt ez életemnek. S aztán a barkácsolás, aminek kapcsán újabb mesterségeket is elsajátítottam, ezeket hegyaljai tanyám kiképzésében hasznosan értékesítettem. Kultúra szervezői tevékenységem (falumúzeum, képtár alapítása a Kászonokban, 3000 kötetes könyvtár létesítése, nemkülönben fúvós zenekar alapítása szülőfalumban) fel-felvillanyozott, esetenként optimistább verseket is eredményezett. A horgász szenvedélyemről, nem is merek nyilatkozni…

- Mennyire hat költői termékenységedre a közvetlen környezeted, (esetleg olvasóid visszajelzései)?

- Környezetemre adok, nagyon sokat is talán, jólesik, ha egy-egy jelenésem kapcsán ismerősök, olyanok is, akik nem „szakmabeliek”, felhívnak, s őszintén nyilatkoznak, tetszésüket, esetleges ellenvetésüket úgy fejezik ki, hogy az számomra is jóleső érzésekkel tölt el, ebben az egyébként is silány világunkban. 

(Az interjú teljes terjedelmében a KáféFőnixen olvasható. Kérdezett: B. Tomos Hajnal, Cseke Gábor)


Kristó Tibor:

Itass át engem…
Förtelmes születésnapi zsolozsma

mint hogyha poklok mélyén járnék
kísér a sátán mint az árnyék
próbálom hinni: nem én voltam
ki e testben megtébolyodtam

április szülte józan lényem
érzi: nem az volt küldetésem:
felhőt lesni felhőtlen égen
bolondkórt írnak lám a vényen

kikerülnek mint kerge birkát
széttéphetem immár azt az irkát
melybe róttam versfoszlányokat
nyavalyáim szülte sorokat

testemmel most már mit sem érek
elásta benne magát a féreg
ha maradt némi lelkülete
arra sem elég hogy kilehelje

Mindenhatóm itass át engem
végtelenséged közelről érzem
alélok mint kókadt tulipán
feledten egy ódon biblián