Beszélgetés Bódi Attilával
Fotó: Bódi László

Beszélgetés Bódi Attilával

A budapesti és szatmárnémeti bemutató után, október végén a kolozsvári és nagykárolyi közönség is megismerkedhet Bódi Attilával, aki Lázadni veletek akartam című regényét hozza el az erdélyi olvasókhoz. Az elsőkönyves szerzővel a könyv születéséről, lázadásról, diktatúráról és emlékezésről beszélgettünk.

- Több éven át sikeres vállalkozóként élted a mindennapjaidat, majd az üzleti pörgésből egyszer csak úgy döntöttél, hogy a dolgozószoba csendjébe vonulva, íróasztal mögé ülsz és regényt írsz. Miképp alakult ez így?

- Kisgyermekként vendég szerettem volna lenni, majd tizennégy évesen író. Mindkettőről lebeszéltek, így lettem üzletember. Harminchat évesen aztán úgy döntöttem, hogy hagyok másnak is helyet érvényesülni az üzleti szférában. Pár év purgatórium következett, míg végül bátorságot merítettem, és írni kezdtem. Vendégségbe már nem szeretek járni.

- Az elsőkönyves szerzők útja nem mindig zökkenőmentes, hiszen azzal, hogy elkészül a mű végleges formája még egyáltalán nincs vége a történetnek. Inkább akkor kezdődik minden... Milyen tapasztalataid voltak ezen a téren? 

- Üzletemberként elég rutint szereztem a termékek, szolgáltatások piacra juttatásában. Mégis minden tudásom, tapasztalatom kevésnek bizonyult, amikor kiadót kerestem a könyvemnek. A könyv is egy termék, és a kiadók is üzleti vállalkozásként működnek, mondhatnám, a képlet ismert volt, de azon kaptam magam, hogy szorongok, mint egy kisdiák felelés előtt, vagy még inkább, mint aki a lelkét viszi vásárra. Annak előtte a lelkemet még nem bocsájtottam áruba. Márpedig a regény, pláne, ha önéletrajzi elemeket is tartalmaz, sokkal személyesebb, már-már belőlem egy rész. Irodalmi múlt nélküli szerzővel a kiadók nem, vagy csak nagyon nehezen állnak szóba. Részben mert a szerkesztők túlterheltek, részben mert a kéziratok száma a végtelenhez közelít. Sokszori próbálkozás után találtam egy kiadót, aki hajlandó volt elolvasni a kéziratot. Szerencsémre a szerkesztőnek tetszett, így megjelenhetett a könyv.
Ezek után szembesülnöm kellett az elsőkönyveseket sújtó sajátos kórral, nevezetesen a láthatatlansággal: senki nem ismer. Hogyan is várhatná el egy elsőkönyves, hogy a könyvesbolt polcairól pont az ő alkotását vegyék le? De, hála a kiadónak és az olvasók suttogó marketingjének, úgy tűnik, hogy kezd színem, formám lenni, egyre többen keresik a regényt.

- Lázadni több formában, és nem csak kamaszkorban lehet. A lázadás komolyabb formája valaminek a megváltoztatására, jobbá tételére irányul. Regényed főszereplői is lázadnak, államellenes tetteikkel hívják fel magukra a figyelmet, ám cselekedeteikben több van annál, mintsem csak gyerekcsínyekre gondoljuk. Te lázadó kamasz voltál? És ettől továbblépve, regényed címe Lázadni veletek akartam… miért csak akartál? Hordoz ez bármiféle mélyebb tartalmat is?

- Mindig nonkonformista fickó voltam, éspedig az utópia jegyében. Mondanám, hogy a lázadás számomra életforma, de igazság szerint mostanra sokat szelídültem. Mindig is volt küldetéstudatom, és újra és újra szerettem volna a világot megváltani, vagy legalább megváltoztatni. Na, nem messianisztikus elköteleződésről beszélek, inkább amolyan emberi léptékűről, felrázni a közösséget, védeni az állatok jogait, felpezsdíteni a kulturális életet, és ehhez hasonló csacskaságok. Amúgy meg lázadni jó! Talán még annyit hozzátennék, hogy a lázadás csak akkor érték, ha a régi rossz helyébe az egyetemes emberi értékek szerinti jobbat hozza, különben csak szarkavarás.

- Talán nem túlzás azt mondani, hogy Romániában nincs olyan tágabb értelemben vett közösség, melyet így vagy úgy, de ne érintett volna Ceaușescu diktatórikus rendszere. 1989-ben te is megtapasztaltad a rendszerváltás zűrzavarát. Ezekkel együtt és ezeken túl, van-e bármilyen személyes érintettséged, melyből a regény táplálkozik?

- Van egy Ceaușescu-érában megélt gyerekkorom, annak minden kulisszájával. Azt hiszem, ez elég személyes.

- Vajon megértheti az, aki sosem élt diktatúrában, hogy milyen is az? 

- Mint azt Aigner Laci barátom a könyvemről írt kritikájában nagyon találóan megfogalmazta: örök diktatúrában élünk. A diktatúrának számos formája van.
A gyermekek például a szüleik diktatúrájában élnek, de diktál a főnök, a hivatal, a bank, és talán a legkeményebb zsarnokaink mi magunk vagyunk.
Persze az állami diktatúra hordoz sajátos jegyeket, talán a leginkább említést érdemlő sajátossága, hogy a szabadság illúziójától is megfoszt. Márpedig mi emberek csak-csak elvagyunk ebben a szűkre szabott valóságban, de ha még a fájdalomcsillapítóként ható illúzióinkat is elveszik, mi marad nekünk?

- A budapesti Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg idén májusban a regényed. Volt esetleg olyan félelmed, hogy azt a rendszert, amiről írsz, a magyarországi olvasók kevésbé fogják érteni, hiszen abban a korszakban már ők is csak puha diktatúrában éltek? 

- Igen, volt. Nem tagadom, hogy ez a regény leginkább azoknak szól, akik megélték azt a kort. Reményeim szerint számukra ez nem csak egy regény, hanem amolyan „tetemre hívás”, de minimum alkalom az emlékezésre, és talán némi vigaszt is nyújt. Ami a magyarországi olvasókat illeti, kellemes meglepetés számomra, hogy értik, és értékelik, aminek nagyon örülök. És örülök, hogy „személyes érintettség” nélkül is élvezhető a regény. Az izgalmas történeten túl, ami a regény gerincét adja, próbáltam lazítani a szerkezetén, mesélve, bemutatva azt a világot. Ez is egy adalék lehet azoknak, akik kíváncsiak arra a korszakra.

- Nem ritka, hogy az írók gyerekkoruk helyszínét választják regényük helyszínévé. A te esetedben ez Szatmárnémeti… bár a regényben nincs konkrétan kimondva, de akik kicsit is ismerik a várost, hallhattak már a legendás Tabac vendéglőről vagy éppen a kommunista szocreál szürkeségét hordozó betonrengetegtől, az újközpontról, ami szintén feltűnik a könyvben. Evidens volt, hogy itt játszódjon a sztori?

- Egy kezdő írónak nagy segítség, ha saját életéből merít első munkáiban, nem annyira megerőltető, mint kitalálni egy teljesen új világot.

- NINCS PÉNZ FAGYIRA – ez az egyszerű, ám annál markánsabb mondat a regény kulcsmondatává vált. Akár a címe is lehetne a regénynek, hiszen rendkívül fontos helyet foglal el végig a történetben. Mesélj ennek a mondatnak a történetéről!

- Már kész volt a regény, a kéziratot leadtam a kiadónak, amikor hazalátogatott a testvérem a tengerentúlról. Meséltem, hogy regényt írok, és elmondtam, hogy miről szól. Ekkor megkérdezte, hogy nem láttam-e annak idején a lakásunk közelében az egyik ház falára nagy piros betűkkel felfestve, hogy NINCS PÉNZ FAGYIRA. Én nem emlékeztem semmi ilyesmire, de a mondat hallatán éreztem, hogy libabőrös leszek. Milyen egyszerű, triviális mondat, és mégis, egy diktatúrában fuldokló országban egy ilyen felirat egzisztenciális kiáltvánnyá válik. Még csak nem is a hiánygazdaságról szól, hisz akkor azt írták volna a falra, hogy nincs pénz kenyérre, hanem az élethez elengedhetetlen apró örömök hiányáról. Ahol ezek az apró örömök is hiányoznak, ott már tényleg érik a forradalom. A kéziratot visszakértem, és beleszőttem ezt az aranyfonalat.

- Milyen műfajba sorolnád a regényed? Olvastam már idézőjelesen megjelenni azt, hogy kalandregény, de azt is, hogy fejlődésregény… 

- A kalandregény amolyan marketingfogás, ami arra utal, hogy nem unalmas, van története, sőt izgalmas, fordulatos története van. Amúgy vitathatatlanul fejlődésregény, bár ha valaki vitatná, azt se bánom.

- A könyv utolsó részében, a temetői jelenetnél van egy olyan diskurzus két szereplő között, amiben egyikük arról beszél, hogy az emlékek jelen időben születnek és mindig újra és újraalkotjuk őket, néha önkényesen, máskor pedig tudattalanul is hozzájuk igazítjuk élethelyzetünkhöz, aktuális személyiségünkhöz. Esetedben is ez így történt? Felnőtt fejjel, úgy hogy nem élsz Szatmárnémetiben, már egy másfajta városra, egy másfajta közegre emlékszel?

- Kétség nem fér hozzá, hogy az elménk csudamód a jelenhez igazítja az emlékeinket, ilyeténképpen önkényesen megváltoztatja a múltat. Bizonyos események, érzések felerősödnek, mások feledésbe merülnek, aztán a rokonok egymást kiegészítve vagy éppen egymásnak ellentmondva próbálják rekonstruálni, hogy hogy is volt az, ami talán meg sem történt. Velem sincs ez másképpen, talán annyi a szerencsém, hogy ritka rossz memóriám van, és készséggel elhiszem a rokonaimnak a családi legendáriumot. Bár ha konkrét történetek, nevek, arcok a homályba is vesznek, azért az érzések nagyon megmaradtak. A mai napig pontosan, elevenen él bennem az érzés, ami miatt úgy döntöttem, hogy otthagyom szerelmetes városomat.