Beszélgetés Fülöp Györggyel

A nagykárolyi születésű Fülöp György orvos-költőt kérdeztük verseiről, ars poeticájáról és arról, hogy szerinte van-e létjogosultsága napjainkban a versírásnak.

- Csehov és Bulgakov is orvos volt, a magyar irodalom leghíresebb orvos-író figurájaként pedig Csáth Gézát tartjuk számon. Esetedben is a gyógyítás a költészet mellé társult. Hogyan kapcsolódik össze ez a hivatás a líra szeretetével?

- Azt gondolom, hogy nincs ilyen jellegű hivatás, csak többé-kevésbé tévelygő emberek vannak. Számomra teljesen lényegtelen, hogy ki milyen kényszerek mentén tölti el a napjait. Ebben a tekintetben egy lényeges kérdés van, hogy az ember mire gondol közben. Az én esetemben az, hogy orvosként dolgozom, semmilyen kölcsönhatásba nem léphet azzal, amiről verset szeretnék olvasni vagy írni. Jóval korábban kezdetem el a versek felé fordulni, az orvoslás csak olyasmi lett, mint amikor a költő követi a múzsáját a poklon át a Paradicsomba. Beleszerettem egy lányba, ő az orvosin akart továbbtanulni, én pedig követtem.

- Idén tavasszal látott napvilágot A tenger ablakai c. versesköteted a Kriterion Kiadó gondozásában. Ez az első versesköteted, de ahogy tudom, a versek már jó húsz éve gyülekeztek a tarsolyodban. Mióta írsz és miért pont most érezted fontosnak, hogy a nagyközönség elé tárd a gondolataidat?

- Tizenöt-tizenhat éves koromban kezdtem el verseket írni, de azok tényleg csak a kezdetek voltak, szinte nem is emlékszem rájuk. Aztán éveken át olyan örömben, elégedettségben éltem és írtam verseket, hogy meg se fordult a fejemben egy verseskötet lehetősége. Sokáig úgy éreztem, hogy mivel teljesen más jellegű verseket írok, mint amilyeneket mostanság olvasni lehet, ne is foglalkozzak ilyesmivel. Néhány éve azonban bizonyos kíváncsiság arra hajtott, hogy próbálkozzak itt-ott. Pár rossz tapasztalatot követően Balázs Imre József segítségével megjelent ez a kötet, hálás vagyok neki.

- Hogyan fogadták környezetedben lírai ambícióidat?

- Ha azt mondom, hogy kíváncsian, az igaz. A szüleimnek, a barátaimnak semmi közelebbi közük nem volt a költészethez. Én lelkesedtem, ők pedig soha nem mondták azt, hogy nincs igazam a lelkesedésben. Ezen kívül sajnos velük is ugyanaz a gond, mint az összes többi emberrel: ők sem tudják, hogy egy jó verssor „az aranygyűrűnél többet ér”.

- Azt olvastam rólad, hogy Kovács Ákos, az egykori Bonanza Banzai énekese, dalszövegírója volt rád különösen nagy hatással, az ő munkássága inspirált sok esetben. Mesélj erről!

- Ha most sarkítani akarnék, azt mondhatnám, hogy azt sem tudtam, hogy a beszédünk szavakból áll. Úgy éltem, mint egy árnyék, akinek semmi köze nincs a leglényegesebb vonásához, a szavaihoz. Ez kb. 25 éve, a rendszerváltás környékén történt, szavanként állítottam meg a magnófelvételt, kiírtam a sorokat, azt éreztem, hogy valami nagyon fontos dolog történik. Előtte bármit hallottam, minden elavultnak vagy bugyutának tűnt, - a versek az iskolában, a zenekarok a tévében - viszont ez friss volt, mintha épp annak a világnak a csúcsán történne ahol én is élek és ahová el akarok jutni. Ha most így végignézek a lehetőségeken, azt kell mondjam, hogy abban a sebezhető korban nem is lehetet volna hasznosabb valakit meghallani, olyat aki az embert valamelyest megvédhette a cinizmustól, attól ami életünk vagy akár művészetünk legnagyobb problémája.

- A versírást sokan erőteljes stressz élményként élik meg, míg másoknál egyszerűen csak felszínre törnek a gondolatok minden előzmény nélkül és papír után kiáltanak. A te verseid hogyan, milyen állapotban születnek?

- Lehet, hogy van valami közük lelkiállapotokhoz, azonban igyekszem felülemelkedni az olyan gondokon, „amik nem állnak jól” a versnek. Ahogy a zenében sem a fazekakat ütik egymásnak, ugyanúgy a költészet is csak akkor megfelelő, ha átlép ezen a „mai kocsmán”. Nagyjából mindig ugyanabban a lelkiállapotban vagyok, életem egyik legnagyobb vívmányának tartom, hogy úgy tudom nézni az életemet mintha nem is az enyém volna, mert igazából nem tudom kié. De ettől sosem jutok el valamiféle elkeseredésig, egyszerűen a várakozás állapotában vagyok, mondogatom magamban a verseket, és amikor úgy érzem, hogy elkészült valami akkor elégedettséget érzek.

- Ha választanod kellene egy verset debütkötetedből azért, hogy az olvasók jobban megismerjenek, esetleg felfigyeljenek rád, melyik lenne az? Mely költeményedről érzed azt, hogy akár első olvasatra is a legtöbbet elmondja rólad, költői hitvallásodról?

- A Fellini című vers jut eszembe legelőször, de minden vers szinte ugyanolyan közel áll hozzám. Úgy is fel lehet fogni ezt a kötetet, mint egyetlen hosszú költeményt. Azt hiszem, hogy a Fellini c. vers azért jut mégis gyakrabban eszembe, mert talán ez az a vers, amely a leginkább elérzékenyít. Az élettel és a többi emberrel való tragikus, de azért mégis szép és otthonos közösségről szól – meglátásom szerint.
Próbálkoztál prózaírással is már vagy úgy érzed, hogy a lírai formában tudod a legjobban átadni érzéseidet, gondolataidat?
Lényegében nem próbálkoztam prózaírással, nem is szeretnék. Pontosan nem tudom megfogalmazni, de úgy érzem, hogy nem helyes hosszan elnyújtani a mondandót. Mintha a próza a világot szaporítaná, a jó költészet pedig valami lényegesebbet.

- Van egy felvetés, amivel gyakran találkozhatnak manapság a költők, ha interjúra, beszélgetésre kerül sor. Van a XXI. században szerinted még létjogosultsága és egyáltalán feladata a versnek?

- Az én szempontomból a XXI század létjogosultsága jóval kérdésesebb, mint a költészet. Ebből kiindulva csak azt lehet mondani, hogy aki nem igyekszik a szavait költészetté emelni, az tévúton jár. A vers feladata mindenkor ugyanaz volt: az ember hazatalálása, még akkor is, ha nem biztos, hogy van hová.

- Hogyan tovább? Lesz második versesköteted is?

- Már megvan. Az a címe, hogy A nagy töredék, de hogy mikor fog megjelenni, még nem tudom…