Beszélgetés Csutak Gabival
Fotó: Szőcs Petra

Beszélgetés Csutak Gabival

Csendélet sárkánnyal címmel jelent meg nemrég Csutak Gabi első novelláskötete. Ennek kapcsán kérdeztük a szerzőt.

- A budapesti bemutató után, december 9-én szülővárosodba, Szatmárnémetibe is elhozod debütköteted. Milyen érzésekkel, gondolatokkal készülsz erre az alkalomra, hiszen valamelyest „haza is hozod” első könyved?

- Nagyon örülök, hogy lehetőségem lesz a szülővárosomban bemutatni a könyvet, hiszen több olyan novella is szerepel a kötetben, ami szatmári helyszínekhez köthető. Több szövegben is felbukkan például a kommunista időkben épült új városközpont betonrengetege és benne a korszak megalomán építészeti monstruma a közigazgatási palota.

Ez utóbbi megszemélyesített mágikus lényként, Óriásrobot néven jelenik meg a szövegekben, amelyhez különösen szoros kapcsolat fűzi az elbeszélőt. Ezen a helyszínen idézik fel a novellák a Ceaușescu látogatási alkalmával rendezett ünnepségeket és a ’89-es tüntetések euforikus hangulatát is. Más olyan helyszínek is felbukkannak a könyvben, amelyek gyerekkorom színtereihez köthetők, például a Szamos part vagy a tömbházak közötti játszóterek. Van tehát egy olyan rétege az írásoknak, ami a szatmári olvasók számára többletjelentéssel bírhat az által, hogy ráismerhetnek saját életük ismerős helyszíneire.

- A Litera.hu szerkesztőjeként dolgoztál, amikor tárcasorozat formájában már napvilágot látott néhány írásod a kötetben szereplők közül. Hogyan lett novellafüzér az elsőre még különálló vagy csak annak tűnő írásokból?

- Már az első novelláim, amelyek a marosvásárhelyi Látó folyóiratban jelentek meg, a diktatúra világát jelenítették meg egy gyerek perspektívájából. Amikor később havi rendszerességgel jelentek meg írásaim a litera.hu 2flekken rovatában, már tudatosan építkeztem, igyekeztem minél több oldalról körüljárni ezt a témát. Bár tárcasorozatról volt szó, én már a készülő könyv novelláiként tekintettem a szövegekre, és azzal az igényességgel írtam meg őket. A kötet létrejöttéhez vezető út következő fázisa az volt, amikor a JAK-füzetek (a József Attila Kör által kiadott könyvsorozat) szerkesztőivel Balajthy Ágnessel és Borsik Miklóssal közösen dolgoztunk. Ebben az időszakban számos új szöveg is keletkezett, miközben egyre feszesebbre szőttük a novellákban megjelenő ismétlődő motívumok hálóját, majd több variáció kipróbálása után döntöttünk a ciklus novelláinak végleges sorrendjéről.

- A történések egy gyermeki perspektívából vannak elmesélve, ám nem győzöd hangsúlyozni, hogy ezek nem visszaemlékezések és kár is azonosítani téged a novellákban feltűnő piros cipős kislánnyal, hiszen gyakorlatilag az bárki lehetne, aki a 80-as évek végén Romániájában gyerekeskedett.
Írásaid egyik legfőbb jellegzetessége, hogy reális és szürreális elemek keverednek bennük, de mégis hogyan találtad meg ilyen jól az egyensúlyt a valós és kitalált, néhol eltorzított, felnagyított elemek között?

- Írás közben folyamatosan arra törekedtem, hogy valahol középen egyensúlyozzak a reális dimenzió és a fantáziavilág között, és ez által az adott történelmi időszak valóságát felszínre hozó emlékfoszlányok valamint az álmok és mesék motívumai egyenrangú szövegalakító erőkként működjenek. Egy gyerek fejében eleve nem különülnek el a valós emlékek a képzelet világától, vagy a felnőttek által mesélt történetektől, melyek utólag gyakran saját élményként épülnek be az emlékezetébe. Úgy gondoltam, hogy ahhoz, hogy hitelesen jelenítsem meg azt, hogyan éli meg egy gyerek a világot, nem választhatom szét ezeket a rétegeket.

- A Vöröskörmű, aki többször is feltűnik a novelláidban, tulajdonképpen egy óvó néni, aki nem feltétlenül egy követendő pedagógus példájaként áll előttünk, hanem tipikusan az a nevelő, aki a gyerekek és szülők rémálma. A történéseket elmesélő kislány száját leragasztja, mert az sokat beszél. Hasonló élményben nekem is volt részem első osztályosként, amikor a tanító nénim a hátrakötözte a padban a kezeimet azért, mert szerinte sokat izegtem-mozogtam. Akkor még fel sem tűnt, hogy mennyire megalázó és drasztikus ez a fenyítési mód, csak édesanyám reakciójából éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel ezzel. Valós óvodai élményekből inspirálódtál?

- Nagyon fontos, amit a saját tapasztalatodról mondasz. Pontosan ennek a jelenségnek a megragadására törekedtem az óvodában játszódó novellák megírása során: egy gyerek, aki éppen ismerkedik a világgal, és igyekszik alkalmazkodni hozzá, természetesnek tekinti mindazt, amivel szembesül. Ha nincs összehasonlítási alapja, és nincs ott egy gondoskodó anyuka, aki figyelmezteti, sajnos akkor is elfogadja a felnőttek játékszabályait, amikor azok visszaélnek a hatalmukkal. Ha egy gyereket gyakran érnek ilyen jellegű atrocitások, lehet, hogy felnőttként is hajlamosabb lesz alávetni magát a hatalmaskodók akaratának. Többek között ennek a veszélyeire szerettem volna felhívni a figyelmet.
Szerintem az én generációm tagjai között nehezen lehetne olyan embert találni, akinek ne tudna ilyen jellegű tapasztalatokról beszámolni az óvodával vagy az iskolával kapcsolatban. Egy elnyomó rendszer törvényszerűen kitermeli a maga mini diktátorait, akik a saját kis közegükön belül gyakorolják az elnyomást. Természetesen én is több ilyennel találkoztam, belőlük építkezve született meg a Vöröskörmű figurája. Egyébként az a novella, amelyben a gyerekeket azzal büntetik, hogy leukoplaszttal leragasztják a szájukat, valóban saját óvodai élményem alapján született.

- Elsőkönyvesként valahol kézenfekvő, hogy saját életéből merítsen tartalmat, helyszínt az író. Esetedben – bár nincs konkrétan nevén nevezve – Szatmárnémeti, Kolozsvár, Bukarest, Budapest és Berlin elevenedik meg a cselekmények helyszínéül. Hogyan függnek össze ezek a városok a gyerekkoroddal, az életeddel?

- Kolozsváron jártam óvodába, majd az iskolát Szatmárnémetiben végeztem. Budapestre azután költöztem, hogy Kolozsváron elvégeztem a filozófia szakot. A marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaírás mesterszakán tett két éves kitérőt leszámítva azóta is itt élek. Bukarest és Berlin annak köszönhetően kerülnek a kötetbe, hogy ezekben a városokban volt alkalmam több hónapig tartózkodni, így valamivel árnyaltabban tudom látni őket, mint azokhoz a helyeket, ahol csupán turistaként jártam.
A könyv szempontjából Kolozsvár és Szatmárnémeti a legfontosabb helyszínek. Ezekben a világokban szűk, zárt helyiségek és a túlméretezett geometrikus terek váltják egymást a diktatúra megtapasztalásának két végletére utalva. Bukarest, Budapest és Berlin a kötet felnőtt perspektívából íródott történeteinek helyszínei, és a folyamatos keresés és bolyongás szintereiként működnek. Az elbeszélő városokhoz fűződő viszonyát mindhárom szövegben az otthonosság és idegenség együttes megtapasztalása határozzák meg.

- Marosvásárhelyen drámaíró szakon mesteriztél. Felmerült bennem a kérdés, hogy aki drámát írni tanult, az miért inkább novellákat ír? Úgy érzed, ez a forma az, amiben jobban ki tudod magad fejezni?

- A marosvásárhelyi drámaírás szak önismereti szempontból volt meghatározó számomra. Ráébredtem, hogy engem főként a kívülről szinte észlelhetetlen lelki és fizikai folyamatok valamit a realitástól elrugaszkodó pillanatok érdekelnek, és ezek megjelenítésére nem a szituációkból építkező dráma a legmegfelelőbb forma. Nem véletlen, hogy dámaírással való próbálkozásaim során a monológok mindig jobban sikerültek, mint a párbeszédek. Mindez megerősített abban, hogy a számomra aktuálisan a próza az a forma, amelyben az engem foglalkoztató kérdéseket a leghitelesebben tudom megfogalmazni. Ugyanakkor továbbra is érdekel a színház, de már csak a befogadói oldalról közelítek hozzá. Alkalmanként írni is szoktam azokról az előadásokról, amelyek különösen nagy hatással vannak rám.

- Említetted, hogy novelláidat sok esetben képzőművészeti élmények inspirálták. Milyen kapcsolat fűz a képzőművészethez?

- Mindegyik novellám valamilyen markáns képre épül, ami a képzeletemben megjelenik, majd ebből bomlik ki később a történet. Ezek a képek a legtöbb esetben nem köthetők konkrét művészeti alkotásokhoz, mégis tetten érhető bennük a képzőművészeti látásmód.
Ugyanakkor a Műút folyóirat Áttűnések című rovatában több olyan kisprózám is megjelent, amelyeket konkrét képzőművészeti alkotások inspiráltak. Néhány közülük a kötetben is szerepel. Ezek közé tartozik például A hídon túl című novella, amelyben a lakótelepi játszóterek világa jelenik meg. Ezt az írást részben gyerekkori emlékeim, részben pedig Szűcs Attila festményei inspirálták. A kísérteties játszóterek és a semmiben lebegő arctalan gyerek-figurák megjelenítése egyértelműen hatottak rám a szöveg megírásakor. Ladik Katalin performanszai és Országh Lili szürreális képei is hatással voltak egyes novelláimra, de ezek a hatások már nem olyan egyértelműek, nem biztos, hogy az olvasók számára is felismerhetők.
A könyv borítóján is egy képzőművészeti alkotás szerepel: Győrffy László groteszk kerámiaszobra egyfajta sárkány-variáció, ugyanakkor szelíd pasztellszínei a gyurmafigurák hangulatát idézik. Egyszerre harmonikus és hátborzongató, ami jól visszatükrözi a szövegek hangulatát.

- Címadó motívumod, a sárkány több ízben is feltűnik a novellákban, ám nem kap központi helyet, inkább csak megbújik a háttérben, sejtet és érzékeltet félelmetes, ismeretlen dolgokat. Volt valami, amitől kifejezetten féltél gyermekként?

- Gyerekként sok mindentől féltem: a furcsa árnyékoktól, a sötét szekrényektől, a „szúrós kék” szemű emberektől, meg attól, hogy egy napon levágják a kedvenc nyulamat. De nem ezek a konkrét félelmek viseltek meg igazán, hanem a szorongások, amelyeknek okaival nem voltam tisztában. Egy felnőttnek sem könnyű szembenéznie a szorongásaival, de valamennyire képes racionalizálni őket, például megfogalmazhatja magának, hogy a magánytól vagy a kiszolgáltatottságtól fél. Egy gyerek nem képes ilyen módon reflektálni önmagára, azért a kötet novelláiban az elbeszélő gyűjtőnévként használja a sárkány kifejezést mindazokra a szorongásélményekre, amelyeknek eredete homályban marad.

- Mennyit értettél meg gyermekként az akkori Ceaușescu diktatúrából? Maradtak konkrét élményeid is azokból az időkből? Például mire emlékszel a rendszerváltás zűrzavarából?

- Magam is meglepődtem, hogy már a legkorábbi emlékeimhez is mennyi minden tapad, ami közvetve vagy közvetlenül a diktatúra működésmódjaira utal. Az is megfigyelhető, hogy minél későbbi emlékekből kiindulva írtam meg a szövegeket annál markánsabb lett a Ceaușescu rendszer jelenléte. Igyekeztem feltérképezni, hogy milyen mértékben szüremkedik be az elnyomó rendszer világa egy átlagos gyerek mindennapjaiba. Ez nem jelenti azt, hogy már akkor képes lettem volna társadalmi összefüggéseket átlátni. A bőrömön tapasztaltam a diktatúrát, anélkül, hogy ismertem volna ezt a szót. Éppen ezért úgy alakítottam a szöveget, hogy inkább a leíráson, az élményekhez kapcsolódó fizikai érzeteken legyen a hangsúly, az elbeszélő nem reflektál tudatosan a történésekre. Így az olvasó mindig többet tud a történelmi háttérről, mint maga a főszereplő. 
1989-ben már 13 éves kiskamasz voltam. Érzékeltem, hogy valami nagy változás következik, de arról nem volt elképzelésem, hogy ez milyen hatással lehet az én életemre. Megbabonázva és elborzadva néztem a tévét, a frissen elfoglalt stúdióban könnyeiket törölgető embereket, majd a Ceaușescu házaspár kivégzését. Amikor Szatmár utcáin is elkezdték ünnepelni a forradalmat, én is a skandáló tömegben meneteltem. Ellentmondásos érzéseim voltak ezzel kapcsolatban, hiszen egyrészt hatással volt rám a körülöttem lévők lelkesedése, másrészt a rekedt hangon kiáltozó, szinte extatikus állapotban lévő emberek látványában volt valami riasztó. Amikor az új főtérre értünk egy szónok felszólított mindenkit, hogy egy percig csendben emlékezzünk a forradalom áldozataira. Közben a közigazgatási palota tornyából Ceaușescu könyveinek kitépett lapjait dobták ki az ablakokból, és csak a fényes oldalak zizegését lehetett hallani. Akkor érzékenyültem el egy pillanatra, amikor néhány méter távolságra megpillantottam a nővéremet.