Beszélgetés Szabó T. Annával
Fotó: Gecse Noémi

Beszélgetés Szabó T. Annával

Tizenöt évet élt Kolozsváron egy nagy nyelvész unokájaként Szabó T. Anna, utána Szombathelyre költöztek szüleivel. Bár szüleinek döntéséhez nem sok köze volt, mégis sokáig lelkifurdalása volt emiatt. Ma már úgy érzi, a kiköltözés jót tett neki: itthon ugyanis mindig „kisanna” volt, Szabó T. Attila unokája, míg Magyarországon senki lehetett. „Senkinek lenni pedig jó, ha valaki akar lenni az ember.” Szabó T. Anna pedig, amióta az eszét tudja, költő akart lenni. A költő pedig rövid idő után írótársat is kapott maga mellé: Szabó T. Anna és Dragomán György immár 23 éve házasok. Alkotói kapcsolatról, női költészetről, anyaságról is beszélgettünk.

– Költő. Az emberek nagy többsége még mindig egy szakállas, bajszos férfit képzel maga elé, ha meghallja ezt a szót. De itt beszélgetünk most Szabó T. Annával, aki költő, költőnő a maga valóságában. Te is találkozol még ezzel a sztereotípiával?

– Érdekes, mert amikor nem találkozom vele, akkor én hozom elő. Még azt hozzá kell tennem, hogy általában halott is a jó költő, ezt is hozzá szokták tenni. Érdekes módon a gyerekek ismerik a legjobban a kortárs irodalmat, az olyan iskolákban, ahol a tanítónénik hoznak kortárs irodalmat, vagy ahol a szülők vesznek könyvet, ott mindig azt látom, hogy a gyerekeknek felragyog a szeme, és ismerik a kortárs költészetet, ami nagyon jó érzés. Azt hiszem, hogy egy mai gyerek nem gondolja ma már, hogy a kortárs költészet nem létezik. Aztán egyre kevésbé tanulják. Annyi tananyag van magyarból, hogy nem jutnak el a kortársakig. De szerencsére vannak olyan antológiák, mint például a Szívlapát, amelyek kortárs költőket mutatnak be gimnazistáknak. Egészen fiatalok is vannak benne, és nagyon sok nő is.

Irodalmi díjaknál talán sokszor látszik még, hogy a férfiak vannak túlsúlyban. Inkább az életpálya a nehéz nekünk: megoldani azt, hogy az ember teljes erőből a munkájára tudjon koncentrálni, hogy ahhoz megteremtse az időt, az nehezebb talán nőként, de semmi más különbséget nem látok. Az irodalom környékén rengeteg nő működik, a könyvtárosoktól az irodalomszervezőkön át a szerkesztőkig, most már pozícióban is, lapszerkesztők például. Szép nyugodtan tevékenykednek ők, nem harcosak. Nekem ez a szövetségről, az egyenlőségről szól. Az élők és a holtak, a férfiak és a nők, mindig ezt a mérleg-játékot kell játszani. Nálunk a családban két író egymás mellett él, és ez nagyon szép. Ez is egy harc, de egy nagyon szép küzdelem. Nemcsak egymással küzdünk, hanem egymásért is, egymás mellett. Engem úgy szokott hívni a férjem, hogy harcostársam.

– Nyelvész családba születtél bele. Mit adott ez a környezet? Meghatározta azt, hogy te később költő lettél?

– Igen, nagyon erősen. Nemcsak nagyapám, Szabó T. Attila, aki az öreg király volt számomra, hanem nagymamám is, meg a szüleim mindketten sokat olvastak nekem, mondtak verseket fejből. Édesanyám könyvtárából lopkodtam a könyveket, amik még nem voltak nekem valók. De nagyapám alakja egyrészt csodálatos, másrészt, megvallom, hogy egy icipicit nyomasztó is. Mert egy nagy ember unokájának lenni nagyon nagy felelősség is. Én szándékosan nem vettem fel a férjem nevét, mert a Szabó T. nevet akarom továbbvinni. Édesapám is rengeteget dolgozott fordítóként, szerkesztőként. A család valóban nagyon meghatározza az embert, és nagyon nagy segítség visszagondolni arra, hogy kik között lehetek, és kik között vagyok. De azt a fajta munkafegyelmet, amit nagyapám naponta gyakorolt, az én munkámban sokkal nehezebb megvalósítani, mert a költészet sokkal csapongóbb, sokkal kiszolgáltatottabb neki az ember. Lehet erőltetni, kell is egy kicsit, de az a ritka pillanat, amit én álomintenzitásnak hívok, ritkán jön el. Nagy verset írni nagyon nehéz. Készülni kell rá egész életünkben, és ha sikerül, akkor örülni kell neki. Gyakorolni a szakmát szükséges. Prózaíróként könnyebb az életem, a prózát lehet akarni. Talán regényt nem annyira lehet akarni, mert az egy hosszútávfutás. De én rövidtávfutó vagyok. Nagyapám hosszútávfutó volt, édesapám is. Az egy egészen másik pálya. Igyekszem megtanulni én is.

– Tehát a verset nem lehet akarni, hanem a versnek kell akarni megszületni?

– Tökéletes. Igen. Weöres Sándor ugyanezt mondta, hogy nem ismerem a célomat, a célom ismer engem, és hát persze. Ezen sokat gondolkodtam. Ady ugye azt mondta, hogy én voltam úr, a vers csak cifra szolga, Babits pedig azt, hogy nem az énekes szüli a dalt, hanem a dal szüli énekesét. És igen, én úgy gondolom, hogy a dal szüli énekesét. És várni kell, és figyelni kell, és mint a vadász, úgy kell koncentráltan figyelni, s ehhez meg kell teremteni az időt. Ez egészen más, mint a tudományos munka, azt is mondhatnám, picit ki is zárja egymást. Áprily például erdőben sétálva nagyon sokat írt. A költő ilyen sétáló lény. De örömömre szolgál, hogy azért mást is tudok csinálni, a műfordítás például egyáltalán nem sétáló munka, azt akarni kell, és most már több mint száz műfordítás van mögöttem, hosszabb és rövidebb. Az például nagyon nagy fegyelmet követel. Jó, hogy kiegyensúlyozódhat kicsit a várakozás, álmodozás és a fegyelem.

– Gyerekkorod Kolozsvárából mire emlékszel? Mit adott neked az a város?

– Mindig mondtam, hogy megírom, megírom, és most összeraktam az új kötetemet, aminek az a címe, hogy Határ. Ebben sincs minden benne, de azt vettem észre, hogy rakom össze a szövegeket, és azt látom, hogy Kolozsvár, Kolozsvár, Kolozsvár. Nagyon sokszor szerepel benne Kolozsvár és a gyerekkorom. Pedig én azt hittem, hogy nem is írtam egyáltalán Kolozsvárról. Dehogynem: folyóiratokban, itt-ott, versekben is. Az embert meghatározza a gyerekkora, tizenöt évet éltem Kolozsváron, ennél többet éltem már Magyarországon. Nagyon érdekes, hogy miképpen teremti meg az ember az otthonát egy másik emberben, aki szintén erdélyi.

– Arra mennyire emlékszel, hogy milyen volt az elköltözés?

– Engem meg akartak kímélni a szüleim, úgyhogy én nagyon későn tudtam meg az egészet. Nagyon meghatározó év volt a család számára az 1987-es. Egyrészt rendkívül sötét idők jártak akkor, rendkívül őrület volt, már az éhezéssel is súlyosbított őrület, az iskola tönkretétele zajlott. Másrészt, ami engem nagyon megrázott és meghatározott, az nagyapám halála volt, a nyelvész nagyapám 1987 májusában halt meg. Az ő temetése egy egészen felkavaró élmény volt. Nem csak azért, mert a halálakor jöttem rá, hogy nem csak csodálom nagyapámat, hanem nagyon szeretem is. A temetésének néhány órája egy tüntetés volt, egy néma tüntetés: a Farkas utcai templomtól a házsongárdi sírig sűrű tömegben kísérték nagyapámat utolsó útjára a magyarok. Azért ott valami eltört bennem: nagyapám – az égtartóember, ahogy Sütő András nevezte – kiesett a család tengelyéből, és ilyen szempontból már nem volt akkora trauma a családnak, hogy mi elmegyünk. Édesapámnak is ilyen szempontból picit könnyebb volt, hogy nem kell az édesapját otthagynia. Nekem viszont picit nehéz volt beilleszkedni, bár akkor nagyon szívesen fogadtak Szombathelyen. De én nem akartam elmenni. Bár nem bántam meg. Én Kolozsváron a kis Anna voltam, a nagyapám unokája. Magyarországon senki voltam, és senkinek lenni jó, ha valaki akar lenni az ember, és nem valakinek a valakije. Nagyon izgalmas volt felépíteni nulláról magamat. Nagyon nagy szerencsém volt, mert az Eötvös Collegiumba kerültem, utána az ELTE-re, és hogy megismertem a férjemet, gyakorlatilag együtt nőttünk fel. Ez Kolozsváron nem történt volna meg. Úgyhogy én hálás vagyok ezért. Furcsa ezt kimondani, hogy nekem jót tett, mert ma is erős még bennem a lelkifurdalás. Utána a 16-17 éves korom nagyon szép volt: szoktam mondani, hogy egyszerre jött a szabadság és a szerelem. Egész Európa megváltozott, a berlini fal leomlott... Ezt szerelmes kamaszként megélni nagyon szép dolog. Az én gyerekeim ezt fordítva élik meg, mert most egész Európa zárul befele. De akkor az nagyon nagy eufória volt: egyszercsak minden kinyílt, minden átjárható és szabad volt. Legalábbis az illúzió megvolt.

– S az olyan egyértelmű volt, hogy Szombathelyen egy kolozsvári és egy vásárhelyi fiatal egymásra talál?

– Egyértelmű volt, igen. Nem is lehetett elképzelni, hogy valaki olyannal éljek, olyan emberbe legyek szerelmes, aki nem tudja, hogy mit jelentett az, annak a súlya, amit átéltünk. Mi Orwellről beszélgettünk először, leültünk, és Orwellről kezdtünk beszélgetni, szabadságról, ember és Isten viszonyáról. Nagyon érdekes volt, ez a legszebb kamaszkori emlékeim közé tartozik.

– Hogy működik ez az alkotói kapcsolat? Ez ma is így működik, hogy ha írsz valamit, ma is a férjed látja először?

– Tulajdonképpen néhány műfordítást leszámítva sokszor úgy adom le, hogy meg sem mutatom. A gyerekeimnek szoktam megmutatni, ők mindig látják. Ők ilyen terheket levesznek már Gyuri válláról. Általában felolvasom nekik, ha gyerekkönyvet fordítok. A műhely most már nem kétszemélyes, hanem négy. Egyébként én ezt megszoktam otthon: édesapám is megmutatott mindent nekem, ami írt. Volt, hogy nyolcévesen megbántódott édesapám, mert nem tetszett nekem, amit írt, holott csak nem értettem. Én megtanultam helyén kezelni a gyerekek kritikáit, de gyerekkönyvek esetében tényleg fontos volt, mit mondanak.

– És a férj kritikája?

– Egymást úgy kritizáljuk, hogy most már tudjuk, mi az elérendő cél. Tudjuk, hogy mit tud a másik. Persze mindig érheti az embert meglepetés. Azt soha nem tudjuk, hogy a másik mit fog írni, miről fog írni, de azt, hogy mi a legjobb szint, amit nyújtani tud, azt tudjuk, és mind a ketten ahhoz mérjük. Azt hiszem, saját magunknak vagyunk a legerősebb kritikusai, a másik ebben csak megerősítheti az embert. Ha az ember félve ad oda valamit, hogy hú, ez még nincs kész, nem egészen jó, akkor általában tényleg úgy is van. Most már csak elég azt mondani, hogy hát, ezt még ne add le, hogy itt még hiányzik valami, ez nem egészen világos. Most már azok a nagy veszekedések vagy viták, amelyek korábban voltak, nem annyira jellemzők, mert mind a ketten tudjuk, hogy mi az, amit el szeretnénk érni, és lehet, hogy nagyon fájdalmas, amit mond az ember, de már nem sértődünk meg. Ez nem biztos, hogy mindig így lesz. Ha én nagyobb prózát fogok írni, elképzelhető, hogy keményebb vitáink lesznek. De egyelőre élvezzük, hogy nagyjából egyensúlyban van a kritika és a dicséret, és így jó.

– „Úgy éreztem, nem leszek azonos magammal, ha nem szülhetek”. Ezt a mondatot nemrég olvastam tőled. Miért és hogyan volt ennyire fontos az anyaság megélése, illetve egy ideig a meg nem élése?

– Eléggé friss hipotézisem, hogy nemcsak egy ösztönös dolog volt ez bennem, hogy anya szeretnék lenni, hanem ugyanaz indított az anyaság vad sóvárgása felé, mint a költészet felé, mégpedig a mulandóság legyőzése. A halálfélelem – mondhatjuk így. Édesapám mesélte, hogy amikor az anyai nagyanyám temetéséről hazajöttek, én megkérdeztem, hogy „édesapa, te is meg fogsz halni?”. Ő gondolkodott, s mint biológus azt mondta, hogy igen, de nem egészen. „Továbbmegyek benned, és folytatódok, és én addig élni fogok, ameddig te és ti éltek.” Ez a válasz részt vállalt abban, hogy én annyira anya akartam lenni, hogy a teremtésnek a részese lehessek. Úgyhogy ez is benne lehetett. De nagyon jó dolog, hogy lehettek gyerekeim, mert ez nem volt evidens. Azért is írtam meg, hogy végre megszabadulhassak ettől a súlytól. 29 éves voltam, nem voltam nagyon fiatal már. De volt ennek is értelme, mert a házasságunknak viszont azt hiszem, jót tett, hogy olyan sokat voltunk kettesben. Azt hiszem, az is teljes élet lett volna, ha nem lesznek gyerekeim, de nekem hihetetlen nagy öröm, hogy egyszercsak négyesben dolgozunk valamin. Egyébként a verseimnek is jót tett. Több kötetet írtam arról, hogy milyen anyának lenni. Fájdalom is, félelem is, mert ugye az ember szorong, aggódik.

– Hogy érzed, minek van nagyobb ereje, egy versnek vagy egy történetnek?

– Egy „nagy” versnek, azaz jó versnek szerintem nagy ereje van, de a meseterápia is nagyon érdekel, használták a novelláimat biblioterápiára, úgyhogy mindkettőnek van ereje. Én a versre hajlok, mert alapvetően költőnek tartom magam, de remélem, hogy minél több olyan történetet tudok a későbbiekben írni, ami felhasználható meseterapikus célokra. Babitsnak nem sikerült a költőből elismert prózaíróvá lenni, de Kosztolányinak igen, az például nagyon szép lenne. De egy nagy regényíró – ezt két értelemben mondom, hogy egyrészt nagy regényeket ír, másrészt az én kedvenc íróm, mert ha a legkedvesebb írómat meg kell nevezni, akkor szerénytelenül és boldogan Dragomán György nevét mondom – ott van előttem. Az elég nehéz, hogy tudom, hogy mi a mérce. De azért megpróbálom. (Szász Cs. Emese)


Az interjú teljes terjedelmében a www.liget.ro oldalon olvasható