Print this page
Beszélgetés Demeter Zsuzsával
Fotó: Dimény H. Árpád

Beszélgetés Demeter Zsuzsával

Demeter Zsuzsa kritikus/irodalomtörténésszel a nemrég megjelent Sigmond István monográfiáról, korábbi munkáiról, a kritika természetéről beszélgettünk.

– Mi késztetett, hogy monográfiát írjál Sigmond Istvánról, hol „talált meg” a téma (azon túlmenően, hogy néhány évig szerkesztőségi kolléga voltál az érintettel)?

– Valóban szerkesztő-kollégák voltunk Sigmond Istvánnal 2007-től, de a szövegeit korábbról ismertem. Valamikor a kétezres évek elején kezembe került az Ugassak magának, Rezső? című novelláskötete. 1995-ben jelent meg a Dacia Könyvkiadónál, valahol antikváriumban bukkantam rá, a címe miatt vettem le a polcról. Ekkor találkoztam először azzal a hamisítatlan sigmondi groteszkkel, fekete humorral, amelyet a leginkább szeretek a prózájában. Az Ugassak magának... novelláiban még van humor, nem borítja el a szövegvilágot az a fajta kegyetlenség, ami későbbi szövegeit jellemzi, mai napig szívesen újraolvasom őket.

Aztán utánanéztem a korábbi szövegeinek is – miután a Varjúszerenád megkapta az Irodalmi Jelen díját, a magyarországi kritika is felfedezte Sigmond István nevét, minden komolyabb irodalmi lap írt kritikát a könyvről, soha annyi interjú nem készült Sigmonddal, mint akkor. Ez volt a tizenötödik megjelent könyve, 1969-ben jelent meg az első novelláskötete. A kritikák jelentős része úgy beszélt a Varjúszerenádról, hogy nem vette figyelembe a korábbi írásokat, gyakorlatilag egy teljes életpálya fölött lépett át, hiszen a Varjúszerenád utáni Sigmond-kötetek lényegesen újat az addigi írói világhoz már nem tesznek hozzá. Ekkor gondoltam arra, jó lenne a Varjúszerenádról a korábbi szövegek függvényében írni, utánanézni, mi az oka Sigmond kései elismerésének. A monográfia váza egyébként 2009-ben készen volt, a Helikon közölte részletekben, Sigmond halála után a család rendelkezésemre bocsátotta Sigmond hagyatékát – levelek, kéziratok, lektori vélemények négy dobozban. Hirtelen más világításba került a sigmondi szövegvilág, a mellőzöttség, a későn jött kritikai elismerés rejtett okai is magyarázatra leltek a kéziratok olvasásakor. Egyszóval a hagyaték monográfiát követelt, én meg éltem a lehetőséggel, kár lett volna kihagyni.

– Egy 1960-es évek végétől kibontakozó életműről van szó, melyet a korabéli kritika egyenetlennek tart, szerzőjét pedig némiképp ellentmondásosnak. A hagyatékot is átvizsgálva milyen magyarázatokat találtál ennek okaira?

– Ha pusztán az esztétikai szempontokat vesszük figyelembe, s lényegében az utókort csak ez érdekli, hiszen csak a szövegek azok, amelyek megmaradnak, igazat kell adnom a korabeli kritikáknak. Sigmond szövegei valóban egyenetlenek, nemzedékéhez képest későn is indul (harminchárom éves, amikor első novelláskötete, az Árnyékot eszik a víz megjelenik), s bár Kántor Lajos ír könyvéhez előszót, s pályája során a gyerekkori jóbarát, Lászlóffy Aladár mindig mellette áll, segíti a könyvek megjelentetésében, a Szerelemesőt leszámítva ’89 előtt kevés pozitív kritikát kapott. Negatívat annál többet, de a mai kritikai életet figyelve lehet, eredményesebb egy író számára tíz negatív kritika, mint a teljes elhallgatás vagy a langymeleg ismertetés. Amellett, hogy nem tartozott az élvonalba – de ne felejtsük el, a hatvanas-hetvenes években olyan erős írógenerációk indultak, akik mellett a másodvonal sem leértékelendő –, ellentmondásosságának a másik oka, hogy igazodjam a te terminusodhoz, hogy egészen ’90-ig nem sikerült napi kapcsolatba kerülnie az irodalommal. Különutas szerző, aki színésznek készül, jogásznak tanul, kereskedelmi ügynökként dolgozik irodalmi pályája kezdetén, milliós tételben befőttes üvegeket árul nap mint nap, miközben éjszaka novellákat ír. Bőven elég egy írói meghasonláshoz, az irodalmi szerkesztőségekkel, kiadókkal a viszonya közel sem felhőtlen. Ebből az abszurd helyzetből a Kolozsvári Magyar Opera művészeti igazgatói, illetve a cenzori szerep kínál valamelyest kiutat, de tényleges kapcsolata az irodalommal csak az Utunkból Helikonná változott folyóirattal lesz 1990 januárjában, ekkor hívja a szerkesztőség tagjai közé Szilágyi István. Igaz, akkor sem szerkesztői, hanem felelős titkári funkcióba. Miközben minden vágya az írói érvényesülés, az irodalmi lapokhoz szegődés. Nem minden író számára jelent meghasonulást, ha nincs napi, közvetlen kapcsolata irodalmi szerkesztőségekkel, Sigmond esetében – legalábbis a hagyaték iratai szerint – az állandó negatív kritika s a folyamatos pályaszélről figyelés, a sorozatos kudarc nagyon sötét tónusú prózába torkollott. A hagyatékban található kritikákból, lektori véleményekből egyébként az is látni lehet, melyek azok a kritikusok, szerkesztők, akiknek elfogadta a véleményét, s kik azok, akikkel szembement (Lászlóffy Aladár vagy Kántor Lajos egyes kritikáit például elfogadta, Szőcs Istvánét vagy a Mózes Attiláét, amelyek kegyetlenebbek is voltak, kevésbé).

– Szinte megdöbbentő, hogy kritikusai, például Szőcs István és Mózes Attila milyen szókimondóan, nyersen, vitriolosan fogalmaznak olykor egy-egy Sigmond-mű kapcsán. Szerinted miért halt ki ez a fajta kritikai diskurzus az erdélyi magyar irodalomban, hogyan lehetne feltámasztani?

– Az Utunkban – de nem csak ott, hanem az Igaz Szóban vagy az Ifjúmunkásban is – valóban értő és a mai olvasók számára szokatlanul erős kritikák jelentek meg Sigmond könyveiről, meg szinte mindenkiről, akinek ebben az időszakban könyve jelenik meg. Erről a kritikusi iskoláról sokat írtak már, többek között Balázs Imre József (Újraolvasott Pezsgő-díjasok. Tanulmányok; szerk. Balázs Imre József; Korunk–Komp-Press, Kolozsvár, 2012), de Mózes Attila kritikai munkásságával külön is foglalkozik Antal Balázs a Lector Kiadónál nemsokára megjelenő Mózes-monográfiájában. De a kéziratok között találtam lektori véleményeket is, főként a Kriterion és a Dacia Könyvkiadó véleményezését. Nem tudom, ma milyen típusú véleményezések születnek egy-egy megjelenésre szánt könyvről, de gyanítom, például Páskándi Géza kiváló, többoldalas, sorról sorra haladó, a szöveget szétcincáló, igencsak alapos tanulmányaihoz nem mérhetőek. Nemcsak a kritikaírás mesterségét, hanem a könyvkiadói szakmát is megtanulhatjuk az Utunk és a Kriterion hagyatékát kutatva.
A kérdésed második felére sokféle válasz adható, az olvasási szokások megváltozásától a folyóirat-kultúrán belül végbement változásokig, a nyilvánosság megváltozásáig, jó kritikusok, no meg olvasók is kellenének hozzá persze, s még sorolhatnám. Sigmond hagyatékából az is kiderül, hogy az akkori írók nem voltak kevésbé önérzetesek és sértődékenyek, mint a maiak, ebben tehát nincs változás.

- A Kinde Annamáriáról írt költészeti kismonográfiádból jószerével hiányzik az életrajz, a bibliográfia, a könyvészeti adatolás, a Sigmond-monográfiában azonban bőven találunk mindebből is. Ezúttal másfajta olvasói (vagy kiadói) igényt kívántál kielégíteni, a tudományosság szempontjait elsődlegesnek tartva?

– A válasz ennél egyszerűbb: Kinde hagyatéka nem állt rendelkezésemre, míg a Sigmondé igen. Miután kiderült, hogy a Sigmond-könyv az MMA Közelképek írókról sorozatban fog megjelenni, egyértelmű volt, hogy az amúgy a Kinde-könyvhöz hasonló szerkezetű kéziratot ki kell bővíteni. De ez már részben amúgy is folyamatban volt, hiszen Sigmond halála után megkerestem a családot, szeretném megnézni a hagyatékban maradt leveleket, kéziratokat. Egyébként sok minden egyéb kutatni való maradt még így is Sigmond hagyatékában, számos drámája, hangjátéka maradt kiadatlan. A Kinde Annamária-monográfiában vagy olvasónaplóban elsősorban a kindei verses örökségről szerettem volna elmondani a saját olvasatomat. Ha már a kritikánál tartunk s a nyilvánosságformáknál, te is tudod, milyen fontos egy szöveg utóélete szempontjából ma már a jelenlét, a szövegek ún. marketingje. A kritikának nemcsak a jelen szövegeire, de egy-egy életműre is reflektálnia kellene: úgy gondolom, ha már ilyen tragikus hirtelenséggel lezárult ez a nagyon érzékeny, egészen kiváló költői életmű, az a minimum, ha foglalkozunk ezzel az örökséggel. Ezt tették egyébként Kinde kollégái is, akikkel a Várad folyóiratnál együtt dolgozott: elkészült Kinde síremléke, alapítottak egy fiatal költőknek járó Kinde-díjat, s készül Kinde Annamária összes művei.

– Nagy teret engedtél az eddig megjelent szórványos, olykor egymásnak ellentmondó kritikák szemlézésének. Ezeket „egybeolvasva”, kontextusba helyezve, miként látod Sigmond István legfőbb alkotói erősségeit és gyengéit?

– A Sigmond-életmű kritikai recepciója valóban izgalmas kérdés, átlagban két-három alaposabb kritika jelenik meg egy-egy könyvéről (kb. harminc 89-ig, ami nem elhanyagoldandó), ezek kritikai éle a 90-es évek után eltompul, de erről már beszéltünk fentebb. Nem is igazán a kritikák mondtak egymásnak ellent, mint inkább Sigmond írásainak a besorolása volt ellentmondásos. A realista, szentimentalista, abszurd, poszt-abszurd, szürreális, expresszív jelzők egyaránt megtalálhatók a különböző kritikákban. S ezek valahol mind igazak, de csak akkor, ha a sigmondi szövegvilágot a kezdetektől ismerjük. Azt az elismerést, amire vágyott, csak a Varjúszerenád című könyvével kapta meg, ebben nyilván szerepet játszott a könyv körüli marketing is, hiszen elnyerte vele az Irodalmi Jelen 20 ezer eurós fődíját. A magyarországi siker mindenképp innen datálódik, noha korábbi szövegeiről is írtak jeles magyarországi kritikusok (Ács Margittól Pécsi Györgyiig, Széles Klárától Bertha Zoltánig), ám ezeknek a kritikáknak inkább a szakmán belül volt hatása, kevésbé érték el az olvasókat. Ezért is nevezik egykönyves szerzőnek Sigmondot – valóban ez a legjobban kidolgozott regénye, de nem előzmény nélküli, az Egy panaszgyűjtő panaszai vagy A kútbamászó ember novellái már jelzik azt az abszurd vonalat, illetve a sigmondi prózanyelv irányát, amely a Varjúszerenádban sűrítetten megragadható. A pályája végén a Molekulák-sorozatban megszólaltatott, vers és próza határán egyensúlyozó prózaesszéi pedig egészen különleges színfoltjai a magyar irodalomnak. Mindezek mellett látnunk kell egyenetlenségeit, túlírtságát, a groteszk és abszurd elemek végletekig merevítése néhol valóban elidegenítő hatással vannak az olvasókra, manírossá válnak miatta szövegei. Különutassága ebben is megmutatkozik, olvasókkal szembeni kegyetlenségét kritikusai a kései elismertségnek, azaz a személyes kudarcnak tudják be, összemosva az életmű/magánember közti határt, s ezáltal mintegy felmentve a szerzőt. Sigmond prózája „ostrompróza”, mondja Lászlóffy Aladár – s ezzel csak egyet lehet érteni. S már csak ostromlandó olvasók kellenek.

– Hogyan fogadták monográfiádat a jogutódok, a családtagok, illetve milyen volt az együttműködés velük a munkafolyamat során?

– Minden kutató álma, hogy a család hagyatékában található kéziratokat cenzúrázás nélkül megkaphassa, s kedvére felhasználhassa. Sigmond felesége, Erika, illetve ma már Londonban élő lánya, Rita ilyen értelemben nyitottak voltak, a dobozokat előzetes szelekció nélkül bocsátották rendelkezésemre. Sigmond nővére, Júlia – Olaszországban él jelenleg – volt az, akivel rendszeresen leveleztem, ha Kolozsváron járt, személyesen is beszélgettünk. Rengeteget segített, a Sigmond család múltját nyilván ő ismerte leginkább, s ha jól érzékeltem a levelezésükből, nagyon szoros viszony fűzte öccséhez, élete minden nagyobb tragikus fordulópontjánál – s volt belőle pár – kitartott mellette.

– Mint említetted, kötet a Magyar Művészeti Akadémia Közelképek írókról c. sorozatában jelent meg, viszont egyelőre alig látható a piacon, könyvbemutatók se nagyon voltak. Vannak elképzelések a helyzet orvoslására?

– Erről nyilván a kiadót kellene megkérdezni. Mindenképp szeretném, ha a könyv Erdélybe is eljutna, s a nagyobb (?) könyvesüzletekben hozzá lehetne jutni.

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány