Interjú Fekete Vincével
Fotó: MMA

Interjú Fekete Vincével

Fekete Vincével a nemrég megjelent, Szárnyvonal című kötetéről, erdélyiségről, poétikai elvekről, hagyományról és újításról beszélgettünk.

– Új köteted, a Száryvonal címe többféleképpen is értelmezhető: leginkább egy földrajzi és érzelmi értelemben vett mellékágiságként. Jól sejtem, hogy a provincia-lét inkább lehetőség, mint béklyó?

– Ha lehetőségként éljük meg, akkor igen. Én a perifériáról jövök, rá kell csak nézni a térképre!, onnan hozom ezt a nyelvet, ezt a pozíciót, ezt a rálátást, érzékenységet, mindent. Ez a hely az én három- vagy (több)szögellési pontom, ha úgy tetszik, a „Bermuda-öt- vagy sokszögem” ez a személyesen megélt vidék, ahonnan éppúgy belátható és megélhető a lét teljessége, mint a világ bármely más pontjáról. Ez a személyes vidék benne volt már a korábbi köteteimben is, a 2010-ben megjelent Védett vidékben például, de a 2015-ös Vak visszhangban, és a Szélhárfa (2016) című haiku-kötetemben is.

A „védett vidék” pedig – ahogyan azt akkoriban is már említettem – az ember saját, különbejáratú világa, világlátása, világszemlélete; a szerelmei, az ő egyszeri és megismételhetetlen élete; amit ő valahonnan magával hozott, amiből ő áll, amiből sejtjeiben, génjeiben, minden ízében összetevődik; ami történt vele az élete folyamán; a tágabb tájaktól, helyektől, a helyszínektől, amelyeket belakott vagy be fog majd lakni, a szűkebb helyekig, helyszínekig, ahol jelenleg él. Ez a helyhez való viszony, ez a provincia-lét-vállalás nem is erkölcsi, hanem érzelmi viszony inkább, nem a valamikori szülőföld-szeretet-program kategorikus imperatívusza, hanem egyszerűen csak ilyen „mezei” identitás-, önazonosság-, önismeret-probléma csupán. Legalábbis azt gondolom, hogy így, ekként jelenik meg a verseimben.

– Egy mottó, illetve két név talányos, de megfejthető iniciáléi… Hogyan találtál rá, hogyan talált rád Szabó Lőrinc és Korzáti Erzsébet titkos szerelme?

– Szinte sorsszerű volt, mert igazából nem is én találtam rá, hanem Ő (vagy Ők) találtak meg engem. Ebben a végtelen és a véges közötti feszültségből fakadó nagy-nagy rémületben szinte kínálta magát ez a mélyen tragikus, szép és titkos viszony, aminek annyi nagyvers gyümölcse is lett Szabó Lőrincnél. Bűn, lelkiismeret, titok, terhelt és súlyos gyöngédség, feltárulkozás és elleplezés, otthonteremtés és ennek a kudarca, vállalás és elengedés – ezek voltak azok a „címszavak”, amelyek érdekeltek.

– A kötetnek van egy narratív értelemben vett logikai íve. Szándékod szerint verses regényként (is) olvasható a kötet?

– Igen, így van felépítve, mert lehet ugyan ugrándozva is, de lehetőleg elejétől a végéig kell olvasni, ugyanúgy, mint egy regényt. Így adja ki magát ez a narratív szerkezet, a tulajdonképpeni sztori, történet, aminek van eleje, közepe, vége. Van felfutása és van alászállása. Vannak tetőpontjai, kicsúcsosodásai és vannak völgyei, alászállásai, alámerülései. Kezdet és vég, felparázslás és kihunyás, fő- és mellékágság, egyszóval egy emberi viszony szépsége, gyötrelme és tragikuma. Öröm és fájdalom, egymásra találás és eltávolodás, egy érzelem ciklikussága, tavasza, nyara, ősze, tele. Ennek az évszakai. És a végén, amikor már úgy tűnik, hogy kész, nincsen semmi, nincs tovább, akkor a remény, hogy kezdődik minden elölről, a világ nem áll(hat) meg a sarkon, hanem megy tovább, s vele együtt az életek is… Még valameddig.

– Szűkebb hazád tája számos vers ihletője. Ezek a költemények egyszerre tárgyiasak és személyesek. E táj nélkül másféle költő volna Fekete Vince? Erdélyi költő Fekete Vince?

– Igen, abszolút. Ezekben a versekben (is) látszanak a hegyek, ahogy Esterházy Péter mondta volt az ötvenéves Kovács András Ferencről. Vagy Bodor Ádámról. És élhetnék a világ bármelyik részén, már ugyanúgy látszanának. Mert nem is külső, hanem belső tájakról, a lélek tájairól van szó igazából. Belső tájak ezek, amelyek itt vannak bennem, bennünk, legbelül…

– A Széljegyzetek I., II., III. is tagolja a kötetet, a nyitó- és záró vers keretbe fogja. A záró vers egyébként korábbi könyved szintén zárótétele. Hogyan építik újra egymás konnotációját ezek a versek az újrarendezés révén?

– A versek egy életművön belül is állandóan mozgásban vannak. Én szeretem ezt a fajta versmozgatást, hiszen újabb és újabb profilokat adhatnak így ki. Amikor az előző kötetem, a válogatott és új verseket tartalmazó Vak visszhang végére bekerült a Szárnyvonal néhány darabja, már akkor tudtam, hogy ezek a versek majd egy más, egy újabb kötet alkotóelemei lesznek hamarosan. De ott is megvolt a funkciójuk, azt gondolom. Szeretem az ilyen „ütközős” szerkesztésmódot, hogy mint a vagonok ütközői, benyúlnak a másik vagon felé, vagyis egymás felé, taszítva és vonva is ilyenformán egyik a másikat.

– E kötetben kevés rímes/kötött formájú darabbal találkozhatunk. Van néhány szonett, a zöme azonban szabadvers. Miként alakult ez így?

– A kötött formák itt az úgynevezett „lépcsőfordulók” egy – mondjuk – ötvenemeletes épületben. (Egyébként a kötetben, az első és az utolsó, az indító és a záró, dőltbetűs verset leszámítva, ötven vers található!) A felfelé haladásban ezek a versek a pihentetők, az előzmények összegzői és a további emeletek felé lökők, mintegy előremutatók, újabb motívumok megelőlegezői. Minden vers egyébként, ami a kötet első kétharmadában található, a verseskönyv végén levő Cété című hosszúvers irányába tart, mint egy prizma felé. Ez a több kisebb-rövidebb részből felépített vers magába gyűjti az addigi verselőzményeket, mintegy rekapitulálja az addig elhangzott főbb motívumokat rímes és rímtelen, kötött- és szabadverses formában; látomásban, meditációban, imában, monológban, vagyis egy igen sokszólamú szerkezetben gondolja újra az előzményeket, ha akarom az életet és az elmúlást, a véges és a végtelen szemszögéből.

– Apropó, szonett: az LXXV. Shakespeare-szonett fennkölt sorára hétköznapi (alantas) folytatást komponálva („Az vagy nekem, mint testnek a kenyér,/mint hungarocell huzatos háznak”) felvillantod, hogyan lehet szokatlan regiszterbe vonni be a hagyományt, új nyelvi energiákkal töltve fel azt. Hasonló eljárásokkal találkozunk még a kötet során, főként magyar klasszikusok újraértelemzésével. Mit jelent számodra a hagyomány?

– Egyfajta dialógus-lehetőséget, újraszituálás-lehetőséget, átörökítés-lehetőséget. Kísérletet arra, hogy megtaláljak valamiféle közös hangot a költészet-hagyomány legnemesebb képviselőivel, Berzsenyitől, Csokonaitól kezdve, Babitson, Kosztolányin, József Attilán, Juhász Gyulán, Szabó Lőrincen át egészen napjainkig, és az erdélyiekig, Szilágyi Domokosig és Kányádiig.

– A kötet fővonala (?) egy titkos szerelem, a különféle szárnyvonalakon számos téma megjelenik: betegség, végesség, a végtelenség igénye (a veszély igénye), nyugalom és nyugtalanság. Tudatos törekvés volt a talányosság, a többféle értelmezés lehetőségének megteremtése?

– Minden könyvnek titka van, és titka kell, hogy legyen. Minél többféle értelmezés lehetséges, annál jobb. Ez a többirányúság, többszólamúság, nagyon remélem, hogy nem csak a verseknek, hanem magának a kötetnek is a sajátja.

– Néhány hónap eltelt már a kötet megjelenése óta, túl vagy egy alapos magyarországi és erdélyi bemutató-turnén. Milyenek a visszajelzések? E könyved a Magvető Kiadónál jelent meg, élvezed e nagy kiadó által nyújtott „hátszelet”?

– A visszajelzések nagyon jók, mind az olvasók, mind a szakmabeliek részéről. Mondom ezt úgy, hogy két hónapja, november 5-én mutattuk be elsőként a budapesti Magvető Caféban. Majd év végéig vagy két tucat bemutatót tartottam Magyarországon és Erdélyben, beleértve a középiskolákat is. Hátszelet nem érzek, talán csak annyit – mivel egy tekintélyes kiadónál jelent meg, és Magyarországon –, hogy inkább felfigyelnek rá itt is, ott is.