Print this page
Interjú Szávai Gézával

Interjú Szávai Gézával

- Mit adtak neked a küsmődi gyermekévek, ami egész életedben végig kísér?

- Én természeti embernek születtem egy székelyföldi apró településre, a Hargita megyei Küsmődre. Amikor egyetemi hallgatóként az akkor éppen divatos könyveket olvastam a „primitívekről”, finomabban szólva a természeti népekről, azt mondtam, mit tehetnék, tuti, hogy én is primitív vagyok. Tizennégy éves koromig olyan természet-közeliségben, ha tetszik: természeti közösségben éltem, hogy onnan úgy tereltek be a székelykeresztúri gimnáziumba, mint egy ridegtartásban élő borjút a legelőről. De mindmáig óriási szerencsének érzem, hogy „természeti (primitív?!) emberként” nőhettem fel.

A természet szereplői nem – na jó: ritkán – rinyálnak. Mindig teszik, amit lehet. Na, és jelentékeny útravaló a humorérzék, a derű kultúrája. Nekem idősebb koromra (most még csak hatvannyolc esztendős fiatalember vagyok) feltehetően egyetlen bejegyzés marad a gyerekkori hiányérzet rubrikában: ebben a környezetben nem kaphattam meg a lehetőséget a matematikai képességek kiélésére. Ez később sosem pótolható igazán. Zongorázni is négy éves korban kellene elkezdeni. Ha van zongora, és ha akad, aki a hangszerhez ültessen, tanítson… Mégis, ebben a kis faluban tapasztaltam meg életre szólóan a tanulás és a tanítás valóban határtalan tágasságának élményét! Kicsi a falu, csak alsó tagozatos az iskolája, az is osztatlan. Ez azt jelenti, hogy csupán két tanító van, egyik egy „osztályban” (inkább egy teremben!) tanítja – együtt! – az elsősöket és harmadikosokat. A másik tanerő, szintén egyetlen teremben, összevonva tanítja a másodikosokat és negyedikeseket. Egy érdeklődő gyerek tehát másodikos korára gyakorlatilag már „átroboghatott” a negyedikes tananyagon is. Fantasztikus élmény volt. Hogy nem korlátozzák az intellektusodat, hanem… Csak az egyetem utáni egyéves újságíróképzésben éreztem az egyszerre céltudatos és ugyanakkor szabadságot kínáló „oktatásnak és okulásnak” azt az élményszerű tágasságát, amit kisgyerekkoromban Küsmődön. Megeshet, hogy az én első látásra hátrányosnak tűnő gyerekkori helyzetem (valahol a „világ végén”) lámcsak, végül előnyösnek minősül. Az unokáim Waldorf-iskolába jártak, nekik mondtam: én a legjobb Waldorfban tanultam Küsmődön...

- Mikor kezdtél el az írás iránt érdeklődni, illetve mi sarkallt erre?

- Minden gyerek magán tapasztalja, és látja (kisebb) társain a megszólalás, a beszélni tanulás erőlködő mutatványait. Nem semmi, amikor kicsi gyerekként kézzel-lábbal beszélünk. Hatalmas és megható a testi-lelki-szellemi erőfeszítés, amivel ki akarjuk fejezni, meg akarjuk értetni magunkat – és mi is meg akarunk érteni másokat. Én az írás – írni tudás – utáni vágyakozást is ide sorolom. A kisgyerek amikor rajzol, általában azt mondja: ír! Kisgyerekkorban még a látást is tanuljuk: nyúlnánk a Holdért, de meg kell tanulnunk, hogy nem érhetjük el… Minden eszközt használni akarunk, manapság a rajz mellé társul a mobiltelefon, vele a fényképezés stb. Én sajátságos úton találkoztam az írással: társult hozzá a FONTOSSÁG fogalma. Azt rögzítjük írásban, ami fontos. Az írás fizikai aktusa sem volt mindig könnyed művelet. Mózes még kőlapokra véste a parancsolatokat, ahol én felnőttem, ott néhány generációval ezelőtt fába, kőbe rótták a jeleket, a nyelvben azóta is „rójuk a sorokat”. Szövegek sírkőre, faragott kapura vésődtek. Szóval: ebben a hagyományban FIRKÁLNI csak a hóba, porba lehet… Minden gyerekben működik ez az ösztön, amiről beszélek. És a különbségtétel szükségessége is jelentkezik benne. Mindenki ír (az életével!) legalább egy regényt. Megalkotja („élőben”!) a saját életét! Néhányan tovább megyünk. Leírjuk, papírra véssük (!) fontosnak tartott történeteinket. Én hatodik osztályos koromban vetettem papírra a szeretet utáni vágyamat, szüleimmel való viaskodásom történetét, aztán a füzetet eldugtam. Megfeledkeztem róla. Harminc éves lehettem, amikor apám – évtizedek után is kellő tapintattal – elém rakta. Ez első elbeszélésem szó szerint olvasható a Ragyog az ég, akár az aszfalt című könyvemben (2014). Szóval mindannyian írjuk az életünket, néhányan (írók) le is írunk életeket – lényegi különbséget (írói nagyképűségre okot) nem igazán látok. Az igazi különbség szerintem itt húzódik: sem a megélt (emberi) életünket, sem a (gyakran: kitalált) regényeinket, ne firkáljuk könnyedén… A fontos emberi történeteket, mintha vésnénk. Ha úgy tetszik: a kollektív tudatba, közös emlékezetre méltónak ítélve.

- Mik azok az üzenetei és motívumai könyveidnek, amelyek egy mai erdélyi iskolás számára is irányadó lehet?

- Szeretném, ha Székely Jeruzsálem című könyvemet minden magyar iskolás a kezébe vehetné. Mert nem nő fel úgy az ember gyereke sem Erdélyben, sem a világ bármelyik szögletében, hogy ne tenné fel magának a kérdést: ki vagyok én. Ennek a könyvnek az alcíme: Esszéregény az identitásról. Az esszéregény megjelölés azt jelenti, hogy a könyvben semmi nem kitaláció, minden sora igaz. Ez a mű szakít azzal a „panaszelvű” hagyománnyal, amelyben még én is felnőttem. Amely szerint nem ért meg minket a világ, nem méltányolja tragikus, igazságtalan fordulatokban bővelkedő történelmünket. Én azt mondtam: ha nem ért minket a világ, akkor az a feladatom, hogy megértessem magunkat a világgal! És elkezdtem írni a mi emberi történetünket, úgy ahogyan egy ötesztendős gyerek találkozik a világgal és benne a saját történetével. Márpedig ez a nézőpont közös – tehát megérthető, átélhető! – a földkerekség bármelyik embere számára. Azt hittem, az igen „kényes” témák miatt szükség lesz legalább harminc esztendőre, amíg a könyv felszívódik a közösségi tudatba. De mintha gyorsulna a folyamat, több nyelven megjelent, magyar nyelven a hatodik kiadásnál tartunk. És ami meglepő, újabban az európai identitással kapcsolatos, nagyon őszinte megközelítések miatt vált ki egyre fokozódó érdeklődést a könyv.

- Honnan jött az ötlet, hogy Kárpát-medence-szerte rendhagyó irodalomórákat tarts?

- A rendszerváltozások legnagyobb vesztesei a gyerekek voltak. Megszűntek intézményeik, azóta is fájdalmasan torlódnak a hiányok, elmulasztott lehetőségek. Hiába, a gyerek nem „szavazó”, nem figyel rá a politika! Némi (eredménytelen!) panaszkodás után a rendelkezésemre álló felületeken, napilapban, folyóiratban indítottam rovatokat a gyermeki kreativitásnak. Három évtizede ismételgetem: tegyük élményünkké a gyereket, hiszen valóban fantasztikusak – és tanulságosak – a világra „ráébredő” elme megnyilatkozásai. Előfordult, hogy több évig ki sem mozdultam, teljesen bezárkóztam egy-egy készülő regénybe, de ha iskolákba, gyerek-találkozókra hívtak, arra mindig szakítottam időt.

- Mi a menete egy ilyen rendhagyó irodalomórának?

- Óráról órára változik, de a lényeg, hogy megértsük, az ember életében olykor három perc is sorsdöntő fontosságú lehet. Akkor hát ezt a negyvenöt percet tegyük kölcsönösen emlékezetessé. És készüljünk életünk sorsdöntő „három perceire”! Mert nem könnyű gyereknek lenni. A kis EMBER-ből (!) fiatalember, majd felnőtt ember lesz. Tehát, ami a felnőtté, az – távlataiban mindenképpen! – a tied is. Szeretném, ha felnőttként majd végigolvasnád a Székely Jeruzsálemet. A Bibliába is beleolvasol már gyerekként!... És mindig felolvasok féloldalnyi-oldalnyi részletet a Székely Jeruzsálem gyerekvilágot idéző fejezeteiből. Tökéletesen értik. Az önazonosságra ébredés, de főként az ÖNÉRTÉKELÉS a gyerekkor talán legnagyobb problémája. Egyik gyerekkönyvem címe (a gyerekkel) kérdezve állítja: Én ne lennék eszes gyerek? Bizony, mind azok vagytok valamiképpen! Harminc éve kitartóan kérdezem: eszes gyerekek vagytok, szerintetek hazudni szabad? És harminc éve érvelek, hogy a vidám, cseles füllentés, hazugság intellektuális fegyver. Ha reménytelen helyzetben az egri vitéz sajnálkozva kiáll a már nem tartható vár falára, és azt kiáltja a törököknek, hogy meneküljenek, mert itt benn újfajta puskák garmadáit kovácsolták, ő pedig nem szeretne egy egész török ármádiát fáradságosan eltemetni… és a török megfutamodik, nos akkor ez a hazugság egy várat, egy közösséget eredményesen védő fegyver.

- Melyek azok az erdélyi városok, ahol ilyen rendhagyó irodalomórákat tartottál már, és hol érezted magad a legjobban?

- Nagyon sok iskolában, könyvtárban voltam, Budapestiektől kezdve a legtávolabbi, legkisebb falvakig (ahol soha nem járt író!), és nem akadt hely, ahol ne éreztem volna jól magamat a gyerekekkel. Kisebb falvakban eljöttek a szülők, nagymamák. Fel tudtam mutatni nekik is a GYERMEKVILÁG TRILÓGIA – felnőttek számára készült – köteteit. A hazugság forradalma a fikciótudat születését (minden művészet alapfeltételét!) járja körül. Amikor a négy éves kisgyerek csíkos törülközőt dob egy székre, és azt mondja rá nevetve: zebra! – akkor hazudik?? Hát innen indultunk… A többször kiadott Láss csodát (a rajzban gondolkodó gyermek) kötetemet (a trilógia harmadik darabjával, a nyelv születést vizsgáló, Ribizlikávé-val) régóta használják a magyarországi pedagógusképzésben. De segítenek ez a trilógia a szülőknek is: intellektuális élményünkké tenni a gyermekeinket!
Kérdésedre visszatérve, én inkább egy kényelmetlen jelenségről beszélnék, minden köntörfalazás nélkül. Iskola és élő irodalom (író) kapcsolatáról. A helyét kereső mai irodalom a szabadságával élve gyakran fogalmaz (nyelvileg) szabadosan. Tanár kollegák elmondják: már a kortárs irodalmi lapok megrendelése (és ajánlása) is igen kockázatos. Hiszen tele vannak „polgárpukkasztó szövegekkel”, amelyektől ők – egyelőre – megkímélnék a gyerekeket. És kockázatosnak érzik polgárt pukkasztani akaró írót meghívni az iskolákba. Inkább nem hívnak írót (senkit). Tévés riporter minap kérdezett rám egyik gyerekrendezvényünk után: miként egyeztetem össze, hogy gyerekeknek is írok, ugyanakkor olyan regényem is van, mint a MAKÁMASZÚTRA. Amire azt felelem, hogy a gyerekekkel, az iskolákban szóba sem kerül a felnőtteknek íródott regény. Felnőttként majd elolvashatja ezt a könyvet is, akinek felkelti a kíváncsiságát. Mivel ismerik az álláspontomat, engem „már nem félnek meghívni” az iskolák. Én pedig fontosnak érzem itt (is) emlékeztetni: az iskolákban leendő (!) polgárokat nevelnek. Ezeket a leendő polgárokat tudással, jóérzéssel meg más effélével próbálják éppen „feltölteni.” Itt nem illik a vendégnek celebkedve, harsányan „polgár-pukkasztani”, hiszen ezek a tanulók még nem is „polgárok”… A nagy prédikátor Bornemisza Péter szövegeit is válogatva tesszük a gyerekek elé. Ami engem illet, fiatal koromban, ifjú apaként felmerült a tudatomban egy szókapcsolat: lépcsőzetes irodalom. Gyermekirodalmi ténykedésem során később ezt szerettem volna megvalósítani. Kisgyerekkortól a kamaszkorig (lépcsőzetesen) ellátni olvasnivalóval a gyereket. A Burgum Bélus, Piroska és a farkas-tól a megjelenés előtt álló Égi elefántok-ig… (Kérdezett: Szatmári Bence).


A beszélgetés teljes terjedelmében a kolozsvári Magyar Közoktatás c. lapban olvasható. 

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány