Interjú Kuti Mártával

Születésnapi beszélgetés a 75 éves Kuti Márta szerkesztővel, tipográfussal, publicistával.

- Egy vallomással kezdem: a napokban került kezembe 2010-ben megjelent Írásnyomok című kötete, amely közel hetven, jól megszerkesztett, fordulatokban gazdag, igényes nyelviséggel gondozott írást tartalmaz. Olyanok ezek, mint az őszi almák, amelyeket — mielőtt gyümölcskosárba tennénk - jól megválogatjuk, letöröljük, és vigyázunk, hogy szépen illeszkedjenek egymás mellé. Milyen szempont szerint válogatta fölöttébb érdekes, értékes anyagát?

- Kezdjem az elején. A filológiát Kolozsváron végeztem. Balogh Edgárnál, a neves publicistánál írtam államvizsga dolgozatomat publicisztikából az Erdélyi Helikonról. Ez meghatározta egész életemet, az irodalomhoz, a magyarsághoz, a transzilvanizmushoz való viszonyomat. A 89-es fordulat előtt mint az Igaz Szó korrektora majd kép- és tördelőszerkesztője az erdélyi irodalom legjelesebb alakjaival kerültem kapcsolatba, hisz kézirataikat gondoztam. Ott tanultam meg, hogy csak a minőség, a jól megszerkesztett írás érdemel nyomdafestéket. Különösen Jánosházy Györgytől meg Székely Jánostól tanultam sokat. Amikor elkezdtem publicisztikát és előszót írni, könyveket szerkeszteni, nyilván ezek a szempontok érvényesültek saját írásaimban is. Aztán amikor már összegyűlt, annyi anyag, hogy egy könyv lehetett belőle, kiválogattam a legjavát, s így megszületett az Írásnyomok. Akkor azt hittem, több könyvem nem lesz, de én is hagytam magam után írott nyomokat most már, akkor legyen a címe Írásnyomok.

- A fenti kötet bevezetőjében olvasom: a jó író igényli a jó szerkesztőt. Fenntartja, hogy egy nagy író kötetét is meg kell szerkeszteni, a szöveget gondozni kell, a hibákat korrigálni kell? Melyik erdélyi nagy írónak szerkesztette, gondozta a kötetét, s mindig büszke arra, hogy részese lehetett könyve sikerének?

- A legbüszkébb a legutolsóra vagyok. 2018-ban jelent meg Báró Kemény Jánosné Augusta Paton Önéletrajzi emlékezések című írása a budapesti Szépmíves Kiadónál. Nemcsak nyelvi lektora voltam a könyvnek, de én ástam elő az évek óta a számítógépemben szunnyadó szöveget, és küldtem el Medgyessy Évának, a Várvédő szerkesztőjének, hogy beszélje meg az ott élő örökösökkel a kiadást. Bár én is találtam itt két kiadót is, Kovács Attila Zoltán, a Szépmíves vezetője azonnal lecsapott rá, alaposan utánajárt a szövegben felmerülő problémáknak, kiválóan megszerkesztette, s novemberben már meg is jelent a könyv gazdag képanyaggal. De hogy a kérdés első felére is válaszoljak: igen, a nagy, jeles íróknak is szükségük van és igénylik is a jó szerkesztőt. Ha Sütő Andrásra, Panek Zoltánra vagy Székely Jánosra gondolok csak, akiknek sűrűn jelent meg szövege az Igaz Szóban, mind megköszönték a munkámat, és igényelték, mert megbíztak szigorú szememben. Székely János dedikációként ezt írta Egy rögeszme genezise című könyvébe. „Kuti Mártának köszönettel sok vesződségéért a Protestánsokkal – és különben is. Székely János” Úgy vélem, ez elég bizonyíték. A megszerkesztetlen könyv csak egy halom betűszemét, amit ki tudja, miért adtak ki. Sajnos manapság sok van belőle.

- Mi a tipográfia, milyen szabályai vannak?

- A Wikipédia így határozza meg: " A tipográfia nyomtatott betűkkel foglalkozó szakma és művészeti ág, melynek célja olyan írásképet kialakítani a betűtípusok és betűcsaládok alkalmazásával, mely egyszerre esztétikus és célszerű. Modernebb megfogalmazásban: az információ megjelenítésének szabályrendszere. De ezek a szabályok a hagyományon és a mindenkori ízlésen alapulnak, ezért folyamatosan változnak kisebb-nagyobb mértékben." Az Írásnyomok c. kötetem végén, a Függelékben szerepel A tipográfia ábécéje melléklet. Összeállítottam egy kis szótárt, aminek segítségével az olvasó bepillanthat, miből is áll össze a tipográfia, a tördelőszerkesztő munkája. A fenti meghatározást kiegészíteném azzal, hogy, a nyomtatott sajtótermék, a könyv belső és külső grafikai képét, tetszetősségét, méretét, olvashatóságát a tördelő adja meg lehetőleg úgy, hogy harmonizáljon a szöveggel. A tipográfiának vannak szigorú szabályai, amelyek betartása mellett, szabad keze van az embernek, ha megfelelő módon tudja alkalmazni. Az elsődleges szempont könnyen olvasható, kézhez simuló könyvet adni az olvasó kezébe.

- Apropó szerkesztés, 2008-ig dolgozott a Mentor Kiadónál mint szerkesztő, tipográfus, korrektor, amikor első ízben jelent meg Erdélyben a teljes, a több mint harminckötetes Wass Albert-életműsorozat. Mire emlékszik azokból az évekből?

- Először csak A farkasvermet meg a Kard és kaszát adtuk ki, amelyek igen sikeresek voltak. Sorozat akkor lett belőle, amikor fiai felajánlották a Mentor Kiadónak az egész életművet. Az üzleti szempontok diktálták, hogy sorozat lett belőle. Így került Wass Albert piedesztálra, s lett az erdélyi irodalom és a Helikon nagy írójává. Holott igen kevés köze volt az Erdélyi Helikonhoz, az erdélyi írók parlamentjébe, ahogy a Helikon-találkozókat nevezték, az utolsók közt került be, lévén még igen fiatal. Ha jól tudom, egyetlen vécsi Helikon-összejövetelen vett részt, mert ahogy Augusta néni emlékiratából is kiderül, 1938-ban tartották az utolsó összejövetelt Vécsen. A fasizmus erősödésével Kemény János, aki pacifista, humanista ember volt, ezt nehezen viselte, s mivel akadtak írók, akik a korabeli politikai kurzus hívei lettek, nem kívánta a találkozást. Kolozsváron még összegyűltek vagy kétszer. Ehelyett zsidókat mentett, Zsidó Színházat alapított a kirekesztett zsidóságnak. Kovács György, a nagy színész neki köszönhette életét, és a háború után az ő hívására jött haza svájci emigrációjából a Székely Színházhoz. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy kiadtuk például Bözödi György Székely bánja című művét, Balázs Ferenc néhány művét, Molter Károly munkáinak egy részét, a Zord Idő antológiát, Bolyai Farkas drámáit, Berde Mária Vásárhelyről szóló regényét, a Szentségvivőket vagy Osvát Kálmán könyvritkaság-számba menő Erdélyi Lexikonát. Bennem ezek maradtak meg leginkább. De hát igen sokféle műfaj jelent meg a Mentornál. A próza, vers, dráma természetesen élőktől és klasszikusoktól, de képzőművészeti albumok jeles művészeinkről, természettudományos munkák, történelmi tárgyú művek is szép számban fellelhetők kiadványaink között.

- Magyar nyelv- és irodalomszakot végzett a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen, amikor, többek közt,Farkas Árpádnak, Magyari Lajosnak, Molnos Lajosnak, Rohonyi Zoltánnak volt az évfolyamtársa. Ez volt az ún. „zseni” évfolyam, ahogyan a nyelvészeti katedrán aposztrofálták. Milyen volt a hangulat akkor a magyar diákok körében, és egyáltalán Kolozsváron?

- Az első év az otthonról való elszakadás miatt, nehéz volt. De aztán ráéreztem a diákélet szépségeire, s beleszerettem Kolozsvárba. Az évfolyamunkon, mint a felsorolásból is kiderül, igen kiváló kollégáim voltak, akik akkoriban bontogatták írói, költői vénájukat. Persze, büszkék voltunk rájuk, és abajgattuk őket. Ott volt a Gaál Gábor irodalmi kör, amelyet Bodor Pál vezetett, s ahol felolvasták verseiket. Mindig parázs vita volt. Bennem két vers maradt meg abból a korból: Farkas Árpád Simogató és Király László Vadásztánc című verse. Különösen ez utóbbi remekmű, ezt a címet adta első, a Forrás-sorozatban megjelent kötetének is. Egyébként ő is évfolyamtárs volt, csak az orosz–magyar szakon.A színjátszó csoport megalakulása negyedéven még jobban összekovácsolta a társaságot, s az alsóbb éveseket is bevonzotta. Aztán, színházba, operába jártunk s kocsmába persze, ahol nagy dumapartik közben a világot akartuk megváltani. Utolsó éven keményítettek be, amikor Farkas Árpi és Király Laci lakásán, ahol együtt laktak elválaszthatatlan barátként, megjelent a szeku. Házkutatást tartottak. Mi, többiek, barátok, kollégák a körmünket rágva izgultunk értük, meg azért, hogy ki a következő. Megúsztuk. Az a hír járta, hogy Apáthi Géza, egy brassói kolléga volt a besúgó. Ő is írt verseket egyébként.

- Hova kapta kinevezését az egyetem elvégzésekor, azaz: a megbízatást, hogy szép magyar szóra tanítsa a kis nebulókat? Hogyan fogadta a közösség?

- A kinevezést Márkodba, egy Felső-Nyárád menti faluba kaptam. Én voltam az első egyetemet végzett tanár a falu életében. Rögtön a nyolcadik osztályt sózták a nyakamba. Osztályfőnök lettem. Sosem volt különösebb problémám sem a diákokkal, sem a szülőkkel. Jó osztályfőnökhöz illően végiglátogattam a családokat. Az órákat igyekeztem érdekessé, hangulatossá tenni. A humor fegyverét is bevetettem. Év végén, amikor annak rendje s módja szerint elballagtak diákjaim, és bulit is rendeztünk, odajöttek a szülők és megköszönték a három új tanár munkáját (a két másik kolleganőm pedagógiai főiskolát végzett), mert ilyen sokat még egy évben sem tanultak a gyerekeik.

- Márkodból 1968-ban Csíkszerdába került, amikor az újonnan megalakult megyék székhelyén beindultak a megyei lapok. Kérem, hogy meséljen a „hargitás” időszakról.

- Igen, 68 februárjában befejeződött a megyésítés, felszámolták az autonóm tartományt, márciusban, a tavaszi vakációban nagy merészen, nem egészen két év után, otthagytam a tanügyet, és elindultam Csíkba, a frissen megjelent Hargitához újságot írni. Sokan jöttek. Felvettek mindenkit próbaidőre. Ott volt Ferencz Zsuzsa barátnőm is, aki prózaíró volt. A vezetőséget Bukarestből, az Előrétől importálta gazdánk, a Megyei Pártbizottság. A főszerkesztő Albert Antal, helyettese Kolozsi Máron és vezető szerkesztő Hecser Zoltán volt. Pünkösdi királyság volt az ottlétünk. Járogattunk terepre, de érdemi munkát nem nagyon bíztak ránk, nőkre. Így aztán két hónap után a főnök közölte velünk, hogy nem tart igényt ránk. Ugyanis Albert elvtárs nem szerette a nő újságírókat, és igyekezett megszabadulni tőlük. Később aztán csak kénytelen volt alkalmazni nőket is, gondolom felsőbb utasításra...

- Még az év augusztusában került Marosvásárhelyre, az Igaz Szó című szépirodalmi laphoz. Miért hozta ezt a döntést?

Tulajdonképpen már július utolsó hetében kenyérbe estem az Igaz Szónál. Nem akartam visszamenni a tanügybe, mert ingázni nem lehetett, s azon kívül minden propaganda- munkát, a tyúkszámlálástól a falusi kultúrélet fellendítéséig, a tanároknak kellett elvégezni. Én tanárnak szegődtem, nem kultúr- vagy pártaktivistának. Tanítani nagyon szerettem. Így aztán kaptam az alkalmon, amikor Varró Ilona jelezte és biztatott is, hogy menjek be az Igaz Szóhoz, mert megüresedett a korrektori állás. Ilonát a Hargitától ismertem. Ő volt a korrektoruk Vásárhelyen, mert akkor még itt nyomták a lapot. Bementem hát, az Új Élet riportere, Szekernyés Laci kísértében, aki átadott Nagy Pálnak. Ő kifaggatott, ki fia-borja vagyok, s ki ajánlotta nekem, hogy ide jöjjek. Mondtam, hogy Varró Ilona. Közölte a káderezés eredményét Hajdu Győzővel, aki azt mondta, a tegnapra jöjjek. Hálás vagyok Ilonának, és persze Székely Jánosnak is, mert nyilván tőle tudta az üresedést, és úgy vélte, alkalmas vagyok erre a munkára.

- Milyen volt a hangulat az Igaz Szónál akkor, amikor a hírhedt Hajdu Győző vezette a lapot, s jórészt egy személynek az arcél-politikája érvényesült?

- Frissen bekerült taknyosként, se köpni se nyelni nem tudtam, hogy ilyen jeles emberek vesznek körül. Azt érzékeltem, hogy itt nincs amolyan egymás nyakába borulós hangulat, mindenki végzi a munkáját. Hogy Hajdu Győző személye meghatározó volt, az tény, de azért szeretném hangsúlyozni, hogy a mi vezetőnk és irányítónk a párt volt, s annak cenzúrája, azt pedig Hajdu Győző híven szolgálta. De azért arra is volt gondja, hogy a lapban igazi irodalom jelenjen meg. Én azt szoktam mondani, és vallom is annyi ott eltöltött évtized után, hogy az Igaz Szó a romániai magyar írók folyóirata volt. Különösen 68-tól. Akkor már hivatalosan H.GY. csak főszerkesztő-helyetttes volt, mert visszaminősítették. Valami konferencián szembe ment a hivatalos állásponttal, s így lett a leépítés a büntetése, hivatalosan Kovács György lett a főszerkesztő, aki csak a nevét adta, de a teendőket továbbra is Hajdu végezte.

- Volt-e a lapnál azokban az években valaki, aki szembe mert szállni HGY döntéseivel, s ha igen, milyen retorzió következett?

- H.Gy. nem volt diktátor, csak karrierista, ennek érdekében mindenre képes, de az szinte az elviselhetetlenségig. Híven szolgálta a rendszert. Ám értett a szerkesztéshez. Kiváló szimata volt bevonzani a laphoz a legjobb írókat, mint: Bajor Andor, Sütő Andás, Bözödi György, Fodor Sándor, Panek Zoltán, Lászlóffy Aladár és Csaba, Páskándi Géza, Király László, Szilágyi Domokos, Magyari Lajos, Kányádi Sándor, Kós Károly, Székely János stb. — csak így kapásból. Farkas Árpádot alkalmazta, Kiss Jenő majd utána Panek Zotán kolozsvári munkatársunk volt. Mind fontos műveiket adták a lapnak. Bár nem szerették Hajdut, tudták, hogy ő az afféle szükséges rossz, néha viták is kialakultak, de retorzióról nincs tudomásom. Én csak szerkesztőségi gyűléseken ültem együtt a szerkesztő kollégákkal, ott elég gyakran letolta a társaságot, különösen minket, nőket. Impotens banda voltunk, ha néha akadozott a munka. Sátánné és én a nyomdával való kapcsolattartásban ténykedtünk, s nehéz volt kiimátkozni tőlük, hogy idejében jelentessük meg a lapot. Mondhatni évekbe telt, míg rendszerré vált a pontos megjelenés. A késések miatt volt a legtöbb letolás. Hogy személyes nézeteltérése kivel volt, és mi, azt nem tudom. Nyilván egymás között intézték. Olyan volt, hogy a rovatvezetők kiálltak egy-egy írásért, volt, amikor sikerült kiharcolni a közlést, volt, hogy nem. De ezek a dolgok a szerkesztés velejárói voltak.

- Ön személyesen ismerte báró Kemény János írót, akit, az 1958-ban megalakult Művészet című képeslap főszerkesztője, Sütő András kiemelt a mészégetőktől és alkalmazott a színházi rovat vezetésére. Ez volt a későbbi Új Élet. 1971-ben ott volt a temetésén, amikor Marosvásárhelyről Marosvécsig kísérték, mert oda temették, s minden faluban szóltak a harangok; a megbecsülés, az összetartozás és a néma tüntetés harangjai. Hogyan emlékszik a temetésre közel ötven év távlatából?

- Életem egyik legfelemelőbb élménye volt. A Kultúrpalota előcsarnokában ravatalozták fel. Akkor a színház még ott működött, s talán ismert dolog, hogy ő alapította a Székely Színházat Tompa Miklóssal. Pontosabban anyagilag ő állt mögötte. Akkor még megvolt a birtok, s utolsó pénzét is az erdélyi kultúrára áldozta. Ma már őt tartják a magyar kultúra legnagyobb mecénásának. Persze, jelentős írói életműve is. Szóval a ravatalnál a legjelentősebb írók, színészek álltak őrséget. A közönség meg jött végeláthatatlan sorokban leróni a kegyeletét. A halottas kocsi után hatalmas buszkaraván követte Marosvécsig, ott a vécsiek sorfala mellett vitték fel a koporsót a kastély kertjébe, ahova már csak porhüvelye kerülhetett vissza nehézségek árán. Azt is ki kellett harcolnia az Írói Egyesületnek, hogy ott temethessék el, mert zárt intézet volt ugyebár. Később melléje került Augusta néni is, meg nagyobbik lánya, a népdalénekes Klió. Csodálatos két ember. Nagy megtiszteltetés, hogy mindkettőjüket ismerhettem, és Zsuzsa lánya a barátnőm volt.

- Nagy helikonista íróink voltak, egy részüket azonban, sajnos, elfelejtettük. Kire kellene jobban emlékeznünk, és virágot vinnünk sírjára minden évben, születése napján?

- Igen, jó lenne, ha nemcsak Wass Albertre fokuszálna a magyarság, hanem azokra az írókra, akik tevőlegesen is részt vettek abban, hogy megmaradjon az erdélyi irodalom, a magyar kultúra tájainkon. Elsősorban a nőírók, Berde Mária vagy Gulácsy Irén, Szentmihályiné Szabó Mária, akikről kevés szó esik. Az idén Berde Máriának, a Helikon ötletgazdájának kettős évfordulója van, születése és halála időpontja is kerek, Kackó, 1889. február 5. – Kolozsvár, 1949. február 20. Aztán nem beszélünk Kuncz Aladárról, vagy a vásárhelyi Molter Károlyról és Gagyi Lászlóról, Kemény Jánosnak nincs még emléktáblája sem Marosvásárhelyen. És sorolhatnám a hosszú névsort: Asztalos István, Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Endre Károly, Gyallay Domokos, Járosi Andor, Kacsó Sándor, Karácsony Benő, Kiss Jenő, Kós Károly, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Nagy Dániel, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Sipos Domokos, Szántó György, Szentimrei Jenő, Tabéry Géza, Tavaszy Sándor, Tompa László, Vita Zsigmond a legfontosabbak, s ők jórészt itthon is maradtak, és munkálkodtak az erdélyi kultúráért a nehéz időkben.

- Ön személyesen ismerte Molter Károlyt, városunk emblematikus alakját. Hogyan emlékszik rá?

- Igen ismertem, de akkor már rég nem volt aktív, és szellemileg is kezdett leépülni. Naponta sétált, gyakran találkoztam vele a Bolyai utcában hazafelé menet, de gyakran bejött a szerkesztőségbe is. Bement a „fiúk”, azaz a szerkesztők szobájába, akik udvariasan társalogtak vele, meghallgatták mindannyiszor többször elmesélt történeteit Kosztolányiról meg Móriczról. Jól ismerte őket, jártak Vásárhelyen, s a Molter-ház s a feleség, a csodálatos picike Zsófi néni volt minden idelátogató író vendéglátója.

- Jó pár évvel ez előtt a Népújság sorozatban közölte Kincsünk: a szó című érdekes, humorral fűszerezett, a magyar nyelv szókincsének gazdagságát, érdekességeit bemutató rövid nyelvi publicisztikai írásait. Mi sarkallta arra, hogy a szókincsről írjon?

- Történt, hogy 2006-ban sikerült megvásárolnom Pesten az Etimológiai szótárt (Tinta Kiadó). Nagyobb élvezettel böngésztem, mint akármilyen szépirodalmi alkotást. Régóta vágytam rá. Hihetetlenül érdekes olvasmány szavaink eredetéről, alakulásáról, életéről olvasni. Ezt népszerűsíteni kellene, gondoltam, mégpedig úgy, hogy élvezetes olvasmány legyen. És sikerült. 60 cikket írtam, aztán rájöttem, egy könyvecske kitelne belőle. Szabó Csaba, a kolozsvári Fehér Hollók sorozat szerkesztője aztán ki is adta a Világhírnév Kiadónál. Kolozsváron Egyed Emese költő, egyetemi tanár mutatta be, és nagy elismeréssel beszélt róla.– „Ritka manapság az olyan ember, aki a lexikonok világában nemcsak otthonosan, de kedvvel is barangol, de azoké még ritkább, akik a szófejtés nehézkes folyamatát olyan játékosan tárják a szóra szomjas hallgatóság elé, mint azt Kuti Márta teszi – mondta a népszerű költő és egyetemi oktató. Hozzátette: amennyiben tematikus könyvespolcon keresne helyet a kis kötetnek, Kosztolányi és a kolozsvári nyelvész-kutató Murádin László közé tenné a könyvet.” – idézte Szabó Csaba Egyed Emesét(Kincses szófejtés Kolozsváron és Marosvásárhelyen). Ez nagy megtiszteltetés volt. Nem mindennap emlegetik az ember nevét egy napon ilyen jeles írókkal.Aztán a vásárhelyi rádióba is beolvastam, és hosszú ideig ment a sorozat, ismétléssel is. A sógorom azt mondta, érdekesebb, mint egy krimi.

- 1973-ban az Aranykakasban, 1978-ban pedig a Maros vendéglőben ünnepelték meg az Igaz Szó születésnapját, amikor, kihasználva az alkalmat, számtalan magyar és román írótól kért autogramot - egy-egy damasztszalvétára. Hogyan történt, s mi lett a szalvétákkal?

- Az történt 1973-ban, a 20. évfordulón, hogy ott ült a népes társaság, a sok magyar és román író, művész, munkatárs Vásárhelyről, Kolozsvárról és Bukarestből az ünnepi asztalnál. A lap a Romániai Írószövetség irodalmi folyóirata volt, tehát az ünnepség költségeit is a szövetség állta, s elég sokan el is jöttek a vezetőségből is. Éjjel 1 órakor kipattant egy szikra az agyamból: autogramot kellene kérni mindenkitől. Papír nem lévén, a terítékem damasztszalvétáját fogtam, s odaadtam Balász Imre festőnek, aki mellettem ült. Imre fejlécet rajzolt, a pontos órát is odaírta. Volt, akit le is rajzolt. Engem is. De volt, aki kommentált. „Bözödi György is itt vala s hál’Istennek semmit se halla”- írta Gyurka bácsi a 25. évfordulósra. Deák Tamás, Székely János, Varró Ilona is írt rá. Legalább 40-50 név szerepel mindkettőn. Ugyanezt megismételtem 1978-ban, a 25. évfordulón. Aztán itthon eltettem. Meg is feledkeztem róluk. Rendezgetéskor előkerültek néhány éve. Elgondolkoztam: ez érték, ennyi író, művész, alkotó aláírása egy helyen biztos még egy nincs a világon, s nekem kettő is van. Arra az elhatározásra jutottam, hogy felajánlom a Petőfi Irodalmi Múzeumnak. Ők relikviaként kezelték, és igényt tartottak rá. Sőt, kértek, hogy mindenképpen adjam nekik. Még fizettek is érte. Na, persze egy jelképes összeget. Én is megnyugodtam, hogy nem lesz az enyészeté.

- Több könyve és összeállítása jelent meg az utóbbi években (Osvát Kálmán: Motívumok, 2000; 101 vers Marosvásárhelyről, 2005; Írásnyomok, 2010; Kincsünk a szó, 2013; Zord Idő (1919-1921) antológia, 1998; megszerkesztett, sajtó alá rendezett több mint 100 kötetet. Melyikre emlékszik a legszívesebben? Min dolgozik jelenleg; készül megírni emlékeit?

-Most állítottam össze és küldtem el a kiadónak harmadik kötetemet, Írók, relikviák, emlékek a címe. Az elmúlt kb. 10 év írásait, meg a 70-es-80-as években a szerkesztőségi életről készített rövid feljegyzéseimet tartalmazza. Úgy állítottam össze a könyvet, hogy némileg emlékeket is felidézzen, tehát emlékirat helyett is szolgáljon. Ami, aki fontos volt számomra, ott megtalálható. S bár sokan kapacitáltak, hogy írjak emlékiratot, az olyan nagy munka lenne, amihez már nincs erőm. Jelenleg folytatom tovább a Híres erdélyi magyarok sorozatomat a Népújságban. Aztán, ki tudja? Mindig akad egy-egy felkérés, amit nehezen tudok visszautasítani. Hogy melyik könyvemet szeretem a legjobban? Nehéz erre válaszolni. A Zord Idő antológia már a 70-es években elkészült, a Kriterionnál volt, de sose fért bele a kiadói tervbe, aztán kiadtuk a Mentornál, amelynek én is részvényese voltam. Nagy munka volt az összeállítása. Ott és akkor megszerettem a lap felelős szerkesztőjét, Osvát Kálmánt, az éles szemű publicistát. S mivel életében nem jelent meg soha egy reprezentatív könyve, úgy döntöttem, eljött az idő. Beültem a könyvtárba, és kibogarásztam a Zord Időn kívül más kiadott lapjait, készítettem egy válogatást, s a Románia felfedezése című útikönyvét, ami hihetetlenül érdekes adalék a mai romániai helyzet megértéséhez is egy kötetbe szerkesztettem. Ezért a könyvért megkaptam a MÚRE (Magyar Újságírók Romániai Egyesülete) Különdíját. Berde Mária Szentségvivők című regénye is mostohagyermeke volt a könyvkiadásnak, pedig az impériumváltás utáni világot, Marosvásárhely irodalmi, kulturális életét dolgozza fel, Osvát és lapjának története adta az alapot hozzá. Kulcsregény, aki ismeri a korabeli Vásárhely vezető értelmiségét, könnyen rájuk ismer. A kortársak közül többek között Egyed Emese néhány verseskötetét szerkesztettem. Az első a Madárcsontú versek (Mentor, Marosvásárhely, 1993), a reveláció erejével hatott rám. Végre igazi szép, engem megérintő verseket olvashattam. De mindet szerettem. A Három dió című, gyermekverseket (Mentor, Marosvásárhely, 1997) tartalmazó kötetét a kislányom annyira szerette, hogy néhány verset kívülről is megtanult. Balázs Ferenc szerelmes leveleskönyve, Mesék, amiket neked írtam (Mentor, 2007) szintén élmény volt, és nagyon szép kiadvány lett. Sorolhatnék még többet is, de az utolsó, amit a Mentornak szerkesztettem, a szívem egyik csücske, Jókai Mór Egy az Isten (Mentor, 2008) című regénye volt, amelyhez utószót is írtam. Első része Rómában történik, a második Torockóról és az unitáriusokról szól, arról, hogyan menekült meg a község 1849-ben a románok dúlásától. Jókait nagyon megérintette Torockó népe és az unitárius vallás. Mondom ezt a vallás- és lelkiismereti szabadság kihirdetésének 451-ik évében.

- Meséljen gyermekkori éveiről, szüleiről, a gyökerekről, amelyek a Nyárád menti Szentgericére vezetnek vissza. Milyen kapcsolatot ápol a faluval?

—A családom Szentgericéről származik apai és anyai ágon is. Gyerekkorom legszebb éve mégis Sárpatakhoz köt. 1949-ben édesapámat oda helyezték ki felcsernek az orvosi rendelőbe. Mi a rendelő udvarán laktunk. Maga volt a paradicsom. Volt egy nagyon kedves játszótársam, Varga Andriskó. Együtt hancúroztunk naphosszat. Ínséges idők voltak, mi mégis boldogok voltunk. Egyszer, amikor szóba került az iskola meg a vakáció, Andriskó feltette az életbevágó kérdést: „Édecsanyám, a vakácsiót meg lehet enni?” Aztán 1950-ben visszaköltöztünk a városba, nagy bánatomra. De apámat ide helyezték a Sanepidhez, nekem meg iskolába kellett mennem. 1961-ben leérettségiztem az Unirea–Egyesülés Középiskolában, utána jött az egyetemi felvételi, (annak is története van), amit sikeresen elvégeztem, s irány Márkod. Tehát Szentgericéről származik a család, édesanyám és édesapám is ott született, népes családból. Apámék tízen voltak testvérek, anyámék ötön. Korán elkerültek szolgálni, apám a szászokhoz, anyám a városba. A családnak otthon szüksége volt a pénzre a kisebb testvérek neveléséért. Mind elkerültek a faluból apám testvérei. Mára nincs különösebb kapcsolatom a faluval, mert egyetlen rokonom él ott csak, mind elmentek a faluból vagy kihaltak. Én már Vásárhelyen születtem és nőttem fel. Amíg élt nagyanyám, néha nála vakációztam meg édesanyám nővérénél. Ekkor ismertem meg a falut, életét, szokásait. Nekem a szülőfalu Szentgericét jelenti. No meg fiatal márkodi tanárként is módomban volt belülről látni a falut, s a különbséget, ami gyermekkortól élt bennem s a megélt valóság között.

- Fiatal diákként aktív tagja volt az egyetem filológia karán alakult diákszínjátszó csoportnak, akik 1965-ben előadták Bolyai Farkas A párisi per című szomorújátékát. Milyen darabban játszott még azokban az években, és sohasem foglalkoztatta az a gondolat, hogy felvételizzen a színire?

- Elsőéves koromban is működtek a színjátszók. Sok magyar szakos a színiről jött át a felsőbb évesek közül, mert onnan eltanácsolták első év után. Akkor épp Molière Tudós nők című vígjátékát próbálták. Én is eljártam a próbákra, súgó lettem, s másodszereposztásban megkaptam a női főszerepet. Az előadást Szabó József Odzsa, a magyar színház jónevű rendezője rendezte, akitől nagyon sokat tanultam a színházról, kortárs költészetről. Eljártam a városi színjátszókhoz is. Játsztam is, de már nem emlékszem a darab címére. Néha verset is mondtam, felolvastam, mert elsőéven, a beszédteszten kiderült, hogy ebben én vagyok a legjobb az évfolyamon. De az igazi nagy áttörés a Bolyai-darab bemutatása volt. Először is azért,mert ősbemutató volt. Soha nem játszták addig, s azóta sem. Márton János, a kolozsvári színház jeles színésze rendezte. Az akkor még diák Vass Tamás, a kitűnő grafikus tervezte a díszletet. Elnyertünk vele minden lehetséges díjat az egyetemi versenyeken, én személy szerint az alakításommal a tartományi és országos szakaszon is első díjat. Vásárhelyen is vendégszerepeltünk 1965 őszén a Stúdió-teremben. Mindkét előadásunknak nagy sikere volt. Tanáraim, Balogh Edgár, Jancsó Elemér biztattak, hogy a színpadon lenne a helyem... Fontolgattam is, még Kovács Györgyhöz is elmentem tanácsért. Végül arra jutottunk, hogy egy jó tanár munkája hasznosabb, mint egy másod-harmadrendű színészé. Végül mégis korrektor, szerkesztő, tipográfus és publicista lettem.

- Mondjon néhány szót családjáról!

Felneveltem egy elhagyott kislányt, fogadott gyermekem. Elvégezte a Károli Gáspár Református Egyetem tanító és óvónőképző szakát kitűnő eredménnyel. Szépen sikerült házasságából született két csodálatos fiúgyermeke, az én drága unokáim. És készül a munkára, mert az őszön lejár a gyermeknevelésije. Az Isten is erre a pályára teremtette. Láttam én ezt rajta már ötödikes korában. Remélem, sikerül elhelyezkednie az unitárius egyház tervbe vett bölcsődés napközijében. Ugyanis unitáriusok vagyunk mind, csak a vejem nem. Teréz anya mondta, ha egy életet megmentesz, már nem éltél hiába? Én megtettem, tiszta a lelkiismeretem, és büszke vagyok a lányomra.

- Milyen elismerésben és kitüntetésben részesült élete folyamán?

- Említettem már a diákszínjátszóknál elért sikereimet, meg a MÚRE különdíjat. Öt éven keresztül a kövesdombi unitárius egyháznál szerveztem a Csütörtöki társalgó című heti találkozókat, ahol gyakori vendég volt a Bölöni Domokos vezette Súrlott Grádics irodalmi kör is, meghívtam jeles embereket beszélgetésekre, meg aztán újságíróként publicisztikai írásaimban városunk s a magyar közösség érdekeiért emeltem szót. 2015-ben a Maros megyei EMKE tüntetett ki:„ Kuti Márta részére a magyar közösségért végzett munkája elismeréseként” – ahogy írja az üvegplaketten.