Beszélgetés Ferencz Imrével
Fotó: Ádám Gyula

Beszélgetés Ferencz Imrével

A kászonaltízi születésű, Csíkszeredában élő Ferencz Imre költő, újságíró/szerkesztő nemrég múlt 70. esztendős. Ez is indokolta, hogy pályájáról, költészetről, újságírásról, életéről beszélgessünk.

– Először is, kérem, beszéljen a gyermekkori évekről!

– Kászon község Impér falujában születtem 1948. szeptember 28-án. Nagyanyám a tornác végén lévő padon ült, és mindenkinek újságolta: fiúgyermekünk született. Ha belegondolok, ezelőtt három évvel is még gyermek voltam, mert éltek a szüleim…  Édesanyám 2015-ben halt meg 89 évesen, édesapám pedig 2017-ben. Ő 98 éves volt. A nagyszüleim egyébként nemigen élték meg az én koromat, a hetvenet… Apám a Don-kanyarban harcolt, anyám a negyvenes években Budapesten szolgált, cseléd volt. Fényképek tanúskodtak erről az időről. Miután hazakerültek, 1945-ben összeházasodtak. A háború után jött az új világ, a kommunista propaganda, az osztályharc, a beszolgáltatás, a szegénység.

Nem volt sok föld, így a szüleim nem kerültek kuláklistára, de nem volt könnyű az élet, jött az adószedő, foglaltak, vitték az ágyról a terítőt, amit megfoghattak. Születésem évében lőtte le Máthé György (Jeges) Okos Dénest, a sztálinista párttitkár-néptanácselnököt, akinek a temetését a falubeliek többnyire távolról nézték. Később, 1955-ben hétévesen ott voltam Kalányos temetésén, akit Jeges lőtt le Kászonújfaluban, egy tyúkpajtából, amikor ez az üldözöttet felfedezte. Hősnek kijáró díszlövések dördültek el a sírnál, még most is látom és hallom…
Sok-sok történetet hallottam gyermekkoromban a Boldizsár és Okos családok közötti viszályról, bosszúállásról, gyilkosságokról. A férfiak világháborús élményeiket mesélték a fonóban, a kapuk előtti padokon… A lakodalmakban többnyire katonadalok, énekek hangzottak el. Rádió nem volt, újság sem járt. Engem is, mint a többi gyermeket, korán befogtak az erdei és mezei munkába. Hanem az egyéni gazdálkodásnak hamar vége szakadt, jött a kollektivizálás, és a hetedik osztály után ki líceumba, ki szakiskolába ment…
Én a pár évvel korábban létesült csíkszentmártoni líceumba felvételiztem. Józsi sógor bá így szólt apámnak: „Neked ez többé nem kaszál!” Apám felhercsent: „Dehogynem!” Így beszéltek, így vitatkoztak, holott már aláírták a belépési nyilatkozatot. Hanem a hagyományos paraszti világ meghatározó maradt a számomra, a föld, a falu azóta is szívügyem, mint költő Bözödi György utódjának érzem magamat…

– Érdekelte tehát a falu, a föld, a megmaradás…

– A rendszerváltás után aggasztott és ma is aggaszt, hogy a kollektív felbomlása után egy elavult birtokszerkezettel nem tudtak mit kezdeni… Jött a nosztalgia-gazdálkodás, ezt követte a kiábrándulás. Ekkor jött a területalapú támogatás, és ezután a föld már többnyire huncutságot termett… Vannak, akik azóta is halásznak a zavarosban. Múlt és jövő keveredik, minden kétes, számtalan visszaélés történt, szemét erjed a szőnyeg alatt. Egy-egy településen elrettentő szociális állapotok uralkodnak. Azt írtam egyik versemben: „Nem birtokba tenni, / hanem földbe / aki a rendszerváltást megérte”… A dolgokat nem tették sínre, talpfákon botladozunk. A síneket elsinkófálták! Vagy maradtak a sínek, de elhordták alóluk a talpfákat… A fiatalság elhúz nyugatra. Most mintha önként mennének málenkíj robotra az emberek a megélhetésért, s még jó, ha keresetüket hazahozzák, hogy fenntartsák a családot.

– Mikor lépte át a falu határát, s meddig jutott?

– Már iskolás gyermek voltam, amikor Kászonból kimozdulhattam. Kézdivásárhely volt az első város, amit megcsodáltam, amit később „megörökítettem” egy versben. A másik irányban lévő Csíkszentmárton is városkának tűnt, hisz valamikor járásszékhely volt, és ott már aszfalt volt, amikor először ott jártam egy hetivásár alkalmával. A családi levelesládában a régi iratokon a csíkszentmártoni járásbiróság és jegyzőség pecsétjei voltak láthatók. Szóval nagy élmény volt a közeli világ megismerése is. Viszont felnőttként később a nagyvilágba is kijutottam, részt vettem hajókiránduláson a Fekete-tengerem, jártam Moszkvában, Kijevben, Leningrádban… A rendszerváltás után jártam Olaszországban, Ausztriában, Spanyolországban, és persze Magyarországon…
Sokszor elmentem a Nyerges-tetői negyvennyolcas emlékmű mellett, és elolvastam a kőbe vésett feliratot. A temetőt az ágkeresztekkel később fedeztem fel. Bizonyára valakik figyelték akkoriban, hogy ki köti össze az ágakat piros-fehér-zöld szalaggal. A hely akkor tabu volt, nem lehetett megemlékezések színhelye. Az ágkeresztes temetőt ma már kopjafás temető váltotta fel. A rendszerváltás után mint újságíró éveken át tudósítottam az itt megtartott ünnepségekről. Nos, Nyergestetőről én is írtam verset, amely már Forrás-kötetemben is szerepelt, és az Ágoston Vilmos által szerkesztett Kimaradt szó antológiában is. Ez a vers a válogatott verseim között is ott lesz…

– Hogyan kezdődött a versírás?

– Verspróbálkozásaimra, középiskolás koromban, Székely Jánostól kaptam biztatást. Lázár László (Lazics) közölt tőlem az Ifjúmunkásban, Szőcs Kálmán a Vörös Zászlóban, és az Utunkban is jelentek meg verseim… Valahol a második és a harmadik Forrás-nemzedék között feszengtem, szorultam fába, mint a szú… Késettséget, lemaradottságot éreztem akkoriban. Kászonból Csíkszentmártonon át jutottam el Csíkszeredáig, s mert tanulmányaimat látogatás nélküli tagozaton végeztem, fiatalon nem kerül(het)tem olyan körbe, amely fontos egy kezdő versfaragó számára…

– Hol járt középiskolába?

– 1962-ben végeztem a hetediket szülőfalumban, és azon ősszel szekérrel vittek át a Nyergesen Csíkszentmártonba. Voltunk néhányan, tele volt a szekérderék ágyneművel. Tusnádfürdőtől Csíkszentkirályig többnyire falusi társaság gyűlt össze. Akkor a fiúk bentlakása egy nagy terem volt, a valamikori járásbíróság börtöne. A földszinten volt egy mosdó, a vizet az udvaron lévő kútból mertük. Szóval kezdetleges körülmények között zajlott az élet, és megvolt a hierarchia a nagyobb és a kisebb diákok között. Elég gazdag volt a község könyvtára, a kötelező házi olvasmányok mellett hozzá lehetett jutni a világirodalom nagyjaihoz is. Akkor és ott olvastam Nerudát és Aragont, böngésztem az Igaz Szót, a Korunkat, és olvasgattam K. Jakab Antal szellemes válaszait az Utunkban. Ekkor már bennem is mocorgott valami írhatnékság…

– Mi következett érettségi után?

– Érettségi után következett a pályaválasztás. Jelentkeztem a marosvásárhelyi egészségügyi technikum gyógyszerészeti szakára. Az elgondolás inkább a szülők felől jött: két év hamar eltelik, s máris otthon, fehér köpenyben úriember lehetek a helyi patikában, nem kell ganét hányni… Szerencsémre a technikumba nem vettek fel, ezért két év múlva a kászoni patika ajtaja felett nem nekem szólt a csengő.

– Mihez kezdett ezután?

– A sikertelen felvételi után ősszel a hargitafürdői kaolinbányához alkalmaztak. A nővérem a helyi iskolában tanított, és közbenjárt ez ügyben… Ott laktam a hajdani kaszárnyában, amelyet munkásszállássá alakítottak, de családok is voltak benne. Akkor a feleségem családja is abban az épületben lakott. Ma az épület szálloda, az Ózon nevet viseli. Kezdetben ún. pontatornak osztottak be, később a laboratórium fizikai részlegén dolgoztam. Három hónap múlva pénztáros lettem, de rövidesen jött a katonai behívó, és júniusban elvittek Slatinára.

– Milyen volt a katonai élet, s a pályára állás?

– Nagyjából olyan, mint a másoké. Kissé megnyúlt a prágai tavasz miatt; később szereltünk le. Szeptembertől december végéig embertelen körülmények között tartottak zsúfoltságban és nyomorban. Mikor eljött a leszerelés napja, az újtusnádi vasútállomáson szálltam le a vonatról, kemény télben, nyári gúnyában. Szaporán szedtem a lábam a szülőfalum irányába, keresztül a Nyergesen. De hamar meguntam az otthoni életet, s elindultam munkahelyet keresni. Ekkor Csíkszereda már megyeszékhely volt. Egyik ismerősömtől hallottam, hogy embert keresnek a városi pénzügyi hivatalba, mert egy nő szülési szabadságra ment. Albérletet kerestem, harmadmagammal laktunk egy szobában, majd felvételiztem a marosvásárhelyi pedagógiai főiskola látogatásnélküli szakára. Sikerült a felvételim, és ősszel már vissza is tértem Hargitafürdőre – de már a tanügybe… Itt alapítottam családot 1970-ben.

– Ekkor már közeledtek a „hargitás” évek…?

– 1972 őszétől lettem újságíró a Hargitánál. Eleinte Hargitafürdőről ingáztam be, de tél derekán beköltözünk Csíksomlyóra, Mária lábához, albérletbe. Feleségem a városban kapott állást; a tanügyet felcserélte tisztviselői munkakörre. Azon a tavaszon Somlyóról beköltözünk a városba; egyik kollégám nagyobb lakást kapott, s mi mehettünk a helyébe. Megfogtuk az Isten lábát! Adtak egy gázpalackot, mert a gáz még nem volt bevezetve. Sikeresnek éreztem magam, ment a munka, de közben következtek a vizsgaidőszakok Marosvásárhelyen, a főiskolán, amely a látogatás nélkülin nem három, hanem négy év volt. Közben 1974-ben a Hargita napilapból hetilap lett, s néhány embert leépítettek, köztük engem is. Ez jó alkalom volt arra, hogy a szerkesztőséget megtisztítsák azoktól, akik korábban valamiért feketelistára kerültek. Teljesen felszámolták a művelődési rovatot, bár voltak ott könyves költők is, mint Miklós László, Ferenczes István. Őket is menesztették. Alakult egy bizottság, és két hétig hívogattak, hogy helyezzenek el valahová. Türelmetlenek voltak, küldözgettek ide-oda. Engem először a kötöttárugyárhoz irányítottak tanulmányi felelősnek, de ott volt már valaki a poszton, zavarba jöttek, igyekeztek tenni róla, hogy pár napi téblábolás után önként elhúzzak… Így lettem beszerző a megyei szőlészeti- és borértékesítő vállalatnál, ahol az előző években valakik börtönbe kerültek. Ott valóban volt egy betöltetlen állás. Három hónapig voltam beszerző: Brassóból szűrőpapírt hoztam, Bukarestből dugót és esszenciákat. A vállalatnak ehhez nem volt járműve; vasúti poggyászon, bonyolult körülmények között juttattam el Csíkszeredába az anyagot. Az állomásra tehertaxival vittem ki, és én voltam a rakodómunkás is. Eközben a vállalat igazgatója egy fekete Volgával száguldozott… Amikor beadtam felmondásomat, utolsó nap elküldött Marosvásárhelyre, hogy a cukorgyártól vételezzek egy tonna cukrot, és ott helyezzem el megőrzésre. Mindez teljesen felesleges művelet volt, kitolás…

– Mi következett ezután?

– Ősszel elmentem a tanügybe, Csíkszentmártonba, a magyartanárt helyettesítettem, akit behívtak katonának. Volt tanáraimmal lettem kolléga. Később Csíkszentkirályon tanítottam. Hanem 1976 őszén ismét napilap lett a Hargita és Albert Antal főszerkesztő visszahívott.

– Tehát másodszor a Hargitánál…

– Igen. Visszamentem a laphoz, mert előnyt jelentett a státus, én kérdeztem meg azokat, akik a kirúgott újságíróba kezdték volt belétörölni lábukat. Verseket írtam és kiadásra készítettem első könyvem, amit Csiki László szerkesztett. Közben elvégeztem a pedagógiai főiskolát, de azt mondták: ez nem elég az újságíráshoz, egyetem kell! Beiratkoztam a bukaresti egyetem hungarológia szakára. Jártam vizsgázni, de fizetés nélküli szabadságot kellett kérnem. Eközben mások, munkaidőben végezték a pártegyetemen az újságíróit. Elhatároztam, hogy oda is felvételizek, és félbehagyom az állami egyetemet… Biztos voltam, hogy felvesznek, mert nem érettségivel jelentkeztem, hanem főiskolai diplomát tettem a dossziéba… Mit ad Isten, nem vettek fel, mondván, hogy a következő jelentkezéskor készüljek fel jobban… Mondtam nekik, ne nézzenek hülyének, mondják meg tisztán, ha az összetétel miatt nincs hely… Akkor az állami egyetemre, amit félbeszakítottam, küldtem egy orvosi igazolást, és a következő alkalommal ismét felvételiztem az újságírói szakra… Történt, hogy visszaírtak az államira, és a pártegyetemre is felvettek… Volt annyi ambícióm, hogy mind a két egyetemet párhuzamosan végeztem. Ez a ’80-as évek elején volt.

– Szerette Bukarestet?

– Bukarest belefért az életembe, jó hatással volt a vidékiségemre. Amikor az államin vizsgáztam, Lazicsnál laktam. Ezt később versben is megörökítettem.

– Kivel találkozott még Bukarestben, amire ma is emlékszik?

– Megismerkedtem más lapoknál dolgozó kollégákkal, jöttem-mentem, kiállításokat néztem meg, szerkesztőségekben jártam… Voltam Szemlér Ferenc lakásán, ahol Piroska néni, az özvegye beengedett a költő dolgozószobájába. Ott jegyzeteltem, mert az ő költészetéről írtam államvizsga dolgozatot. Miután mind a két egyetemet elvégeztem, pár év múlva visszatapsoltak egy kétéves egyetem-utáni valamire, úgynevezett postuniversitarra. Ismét vizsgázni kellett, dolgozatot írni. Akkor a pártegyetemen az egyik tanár azt rebesgette: elvtársak, itt két év múlva egy új Európa lesz! Gorbacsovot és Grósz Károlyt emlegette… De mielőtt ez bekövetkezett volna, 1986 decembere végén elküldtek Szovjetunióba, a testvéri Novgorod tartományba. Emlékezetes utazás volt; már érezni lehetett a glasznoszty és a peresztrojka friss szelét… ’89 után írtam is néhány verset az akkor szerzett élményeimről…

– Jött tehát a 89-es változás. Hogyan kezdődött az írott sajtó demokratizálódása?

– A rendszerváltás után az első dolog az volt, hogy nyilvánosságot kellett adni az embereknek a lapban. Ha nem jelent meg valakinek a véleménye, mindjárt üvöltött: megint cenzúra van, takarodjanak a kommunisták, és adják át helyüket az új idők tehetséges dalnokainak… Megírtam, szívesen átadom írógépemet és székemet is az első jelentkezőnek. Vártam, de senki sem jött. Csak távolról csaholtak néhányan… Publicisztikát írtam az élet alakulásáról, a változásról, az emberekről, a kollektív gazdaságok felbomlását követő földtörvény alkalmazásáról stb… Amit fontosnak tartottam, napi-heti rendszerességgel megírtam, nem hiányzott a lírai hangvétel sem, és ezekből az írásokból az évek során könyvek lettek. Ezek dokumentálják a korszakot – de engem is…

– Volt, kedve verset írni ezekben a „prózai” időkben?

– Igen, megint kezdtem verseket is írni, amiket elküldtem Bogdán Lacinak, az akkor még megjelenő A Héthez. 1995-ben megjelent második verseskönyvem, a Gyalogszekér… Bogdán írt hozzá ajánlást; a könyv egyébként az akkor indult csíkszeredai Státus kiadó első kötete volt. Ez a könyv inkább vigasz volt, mint öröm, a kedvező recenziók biztatást jelentettek, s az elkövetkező években részben behoztam a lemaradást, illetve utolértem magam… Ez azt jelentette, hogy vállalni tudtam a magam világát, megírtam azt, ami fáj, és azt, ami kikívánkozott belőlem… György Attila az Erdélyi Naplóban recenzálta: „A Gyalogszekér nem nagy és látványos könyv: egyszerűen csak szép, kívül-belül, amit jólesik kézbe venni, olvasni és érezni: verset olvasunk. Verseket, amelyek nem akarnak többnek látszani önmaguknál, nincsenek cicomázva, és olyan őszinték, amilyen csak ünnepeken, pohár bor mellett lehet az ember.”

– Mi történik, ha az újságíró mellett lemarad a költő?

– Ha az újságíró mögött nagyon lemarad a költő, ezt a távolságot nehéz behozni. Elhűlnek, eltávolodnak egymástól. Előfordul, hogy az újságpapír „elapasztja” a költői vénát, vagyis a költő felszívódik… Arra volt példa, hogy mindkét foglalkozást eredményesen űzte valaki. Az én esetemben bizonyságot nyert, hogy 2008-ban, amikor hatvanévesen visszavonultam, a versírás előtérbe került. Az eltelt tíz év alatt több verseskönyvem jelent meg, beleszámítva a gyermekvers-köteteket is. Végül is későre értem be – ha egyáltalán beértem –, de az biztos, még nem estem le a fáról… Az én belső világom és a külső világ találkozása talán mostanra volt időzítve, idősebb koromban váltam termékennyé, amikor papírforma szerint, már kimentem „garanciából”. Az ember, ha nem maradt egyéb hátra, az öregségről, és az elmúlásról énekel… Persze, az is eszébe jut a költőnek, hogy termékenysége akkor következett be, amikor a vers piacán nagy a kínálat és kicsi a kereslet. Van a csíkszeredai parkban egy házikó, egy vitrin – oda teszik be a feleslegessé vált könyveket. Láttam ott Kosztolányit, Dsidát, Radnótit, Csehovot stb. Arrébb felesleges ruhadarabokat akasztanak fel két fenyőfa között, a szegényeknek. Szabédi – ő is előfordul néha a kidobott könyvek szerzői közt – írta: másodkézből kaptunk Istent és hóvirágot. Ez most fokozottan igaz… Csupa turkáló itt minden, két bank és két gyógyszertár között, néhány lejért felöltözhetsz úriembernek… Percemberek jönnek-mennek a téren, választópolgárok. Valami nincs rendjén, mondja bennem az idejétmúlt, ósdi paraszti bölcselkedés. Valami nincs a rendjén, mondom én , amikor látom, kik mennek a fel mennybe, s látom, hogy kerti törpék hiszik magukat óriásoknak… Hazalátogat a rabló, film készült róla, sztár lett, próféta… A szülőföld keblére öleli, csodálja, felborult az értékrend…

– Önt foglalkoztatja az idő múlása?

– Mindig foglalkoztatott. Ideje az ifjúságnak, ideje az öregségnek, és ideje az elmúlásnak is. Hetvenedik életévem kapcsán több verset írtam – valahogy fennakadtam a hetvenen. De verssel „köszöntöttem fel” magam 40., 50., 62. és 66. életévemben is. Most úgy látszik, hogy a hetven év hozza számomra az ún. időzített sikert, ami azzal tetőződik, hogy kiadják válogatott verseimet a Székely Könyvtárban. Ez számomra a legtöbb, amit elérhetek: beválasztanak a száztagú székely zenekarba…

– Milyen elismerésben részesült?

– Szakmai elismerést kaptam publicisztikai tevékenységemért, nívódíjat a MÚRE-től, és életműdíjat, aztán Székelyföld és Gál Sándor-díjat. Szeptember 18-án vettem át a magyar állami kitüntetést, a Magyar Arany Érdemkeresztet. Számomra az is kitüntetés, ha recenziót közöl könyveimről egy irodalmi lap. Ha egyáltalán észrevesznek! De ha nincs személyes kapcsolatod, ne számíts rá! Előfordul, hogy még elutasító válaszra sem méltat a szerkesztő, ha verset merészeltél küldeni neki.

– Tíz éve nyugdíjas. Mivel foglalkozik szabadidejében?

– Az írás mellett mindig is érdekelt a szobrászat, műkedvelőként időnként faragtam, faragok. A líceumban Marthy István osztályfőnököm a Szervátiuszokról beszélt, reprodukciókat mutatott fel. Ez nagy hatással volt rám, és elkezdtem faragni. Eljutottam oda, hogy elküldött rajzaim alapján átigazoltak volna a marosvásárhelyi Művészeti Líceumba, de a távolság miatt erre végül is nem került sor. Egyébként a versírás és a szobrászat valahol a mélyben közel állnak egymáshoz – példák igazolják. Megfogalmazásomban: a vers nyelvből faragott-formált szobor. Számomra azok a versek nyújtanak maradandó élményt, amelyek szoborként rajzolódnak ki előttem. A versírásnak és a szobrászkodásnak köze van egymáshoz, de maradjunk inkább annál, hogy nekem mindkettőhöz közöm van. Persze nálam a vers áll előtérben. Hatvanadik születésnapomra rendeztem egy kiállítást a csíkszeredai Golden Gallery-ben. Úgy emlékszem, ez volt ott az utolsó kiállítás, mert később más rendeltetést kapott a helyiség. Az idén, a hetvenedik születésnapomra is szándékomban áll egy kiállítást összehozni. Egyébként Michelangelo írta versben: „Nincs a világnak olyan szobra / melyet ne rejtene minden márványkocka / önnön feleslegébe”… Természetesen elmondhatjuk, hogy nincs olyan nyelv, amely ne rejtené magában a meg nem született költő meg nem írt versét. Engem gyakran ihletett versírásra a képzőművészet. Már a Forrás-könyvemben megidézem Henry Moort, a Gyalogszekérben Giacomettit. Verset írtam Nagy István, Márton Ferenc, Nagy Imre festők emlékére. A kortársak közül Gaál Andráshoz, Márton Árpádhoz, Antal Imréhez, Nagy Ödönhöz intéztem verset… Újságíróként gyakran beszéltem művészekkel vagy kiállításokat nyitottam meg.

– Mi a költői hitvallása?

– Azt írta József Attila: Költő vagyok, mit érdekelne engem a költészet maga? Azt írta később Orbán Ottó: Költő vagyok, mi érdekelhetne engem más, ha nem a költészet maga? Egymásnak ellentmondó költői hitvallások és definíciók vannak és ezek jól megférnek egymás mellett, mint ahogy száz meg ezer vers is megfér, csak legyen mindenik hiteles … Király László szerint: a vér nem válik vízzé, csak verssé…Egy holland költő szerint a vers a megalvadt idő. Weöres Sándor azt írta: Vers csorog a papíromra,/ mintha orrom vére folyna… Jó verseket szeretnék írni, anélkül, hogy gazdagítanám a hitvallásokat, a versről, költészetről szóló definíciókat. Nemrég olvastam Kunderától: „A líra birodalma olyan világ, ahol bármilyen állítás igazzá válik. A költő tegnap ezt mondotta: hiábavaló az élet, mint a sírás, ma viszont ekképpen szól: az élet vidám, mint a nevetés, és mindkét alkalommal igaza volt…” Minden költőnek van valamilyen véleménye a költészetről, és ezek érdekesek, sokszor meglepőek, viszont érdekesebb az, amit a versek mondanak a költőről. A versek kifejezik a költő hitvallását is…

– Hogyan összegezné az eddigi életútját, újságírói-költői pályafutását?

– Röviden, versben így: ,,Araszoltam én fától fáig, / Kászonimpértől Szeredáig, / s egy-két könyvem ha napfényt látott, / nem hatotta meg Kántor–Lángot…” Bővebben, prózában így: Kanyargós volt az út, és voltak megtorpanások is. Másodszor voltam újságíró, amikor 1979-ben megjelent az első verseskönyvecském a Forrás sorozatban, viszont a nyomasztó nyolcvanas években nem írtam, a második verseskönyvem, a Gyalogszekér, tizenöt év múlva, 1995-ben látott napvilágot. A rendszerváltás után, ha nem is táltosodtam meg, de termékeny lettem, sorjáztak a publicisztikai, és vereses könyveim… 1997-ben jelent meg a Történetek a fogságból (hatvan vallomás, oral history), 1998-ban a Vadvessző (jegyzetek), 2002-ben a Járomtánc (versek), 2003-ban a Gyufa a zsebben (jegyzetek) és az Utánrendelés elődöktől (publicisztika), 2004-ben Tenyerem, hazám (versek), 2005-ben a Történelmi lóárverés (humoros írások), 2006-ban a Madár a fényben (publicisztika ), 2008-ban a Búcsúrepülés (jegyzetek, riportok)… 2012-ben három könyv: Madárkirakat (gyermekversek), Pakli (versek), Derék tél (gyermekversek), aztán 2015-ben a Táncoló kövek, 2016-ban a Játékidő, és 2017-ben a Félbemaradt tüzek (versek)… Az idén , ezekben a napokban jött ki a nyomdából az Özönvíztől vízözönig (gyermekversek ), és most várom a válogatott verseim megjelenését a Székely Könyvtár sorozatban… S ami még fontos, hogy van két sikeres lányunk, akik itthon, a szülőföldjükön igyekeznek helytállni.
Hogy mit tervezek hetven után? A lírai költő nem tervez, csak remél… Reméli, hogy az ihlet, a múzsa nem hagyja cserben még egy darabig…