Beszélgetés Voloncs Attilával
Fotó: Ballagó Márton

Beszélgetés Voloncs Attilával

- Kezdjük a legfrissebb esemény apropóján: nemrég Debüt-díjat kaptál az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványtól. Mit jelent számodra ez a kitüntetés?

- Mint minden hasonló jellegű elismerés: bizalmat, biztatást. Valamit, amire utólag kell még rászolgálnom. Minden díjat igyekszem úgy kezelni, hogy nem a szóban forgó regényért kapom, hanem egyfajta ösztönzésként a későbbiekre nézve. És valljuk be, erre nagy szükségem van. Fokozottan önkritikus vagyok, úgy tetszik, hónapról hónapra erősebben, egy ilyen kitüntetés pedig hitet és önbizalmat ad, hogy a kételyeim ne legyenek bénítóak, hanem szem előtt tartva őket, de újra és újra le tudjak ülni az íráshoz.

- Regényed, a Virágok esztendeje, történelmi témájú: a Tanácsköztársaság időszakáról szól. Honnan jön a történelem iránti érdeklődés, illetve irodalmi műben való megragadásának szenvedélye?

- Az irodalom és a történelem iránti érdeklődésem nagyjából egy időben kezdődött, és sokáig utóbbi volt az erősebb. Aztán rájöttem, hogy kevésbé vagyok racionális gondolkodású, mint hittem, rengeteg olyan dolog érdekel, amiről a történelemkönyvek nem szólnak. Hogy a társadalom és a politika rendkívül izgalmas terepén kívül még sok olyan dolog létezik a világon, amely kérdéseket vet fel számomra. Így fordultam lassan az irodalom felé. Mindazonáltal a múlt szeretete megmaradt, innen az ötvözet, amely a regény alapját adja, a történelembe helyezett fikciót.

- Ha valakire, rád nagyon talál a „szemtelenül fiatalon…” szókapcsolat: tizenöt évesen kezdted el írni a Virágok esztendejét, tizennyolc éves korodra meg is jelent, s méltatóid szerint nem csupán ahhoz képest jó… Mi kellett ehhez (a tehetségen kívül): rengeteg olvasás, könyvtárazás?

- Meg nyugtalanság, elsősorban. Ma már azt gondolom, a regény írása nélkül végtelenül unalmas lett volna a kamaszkorom. Túl sok időm jutott volna magamra, azokra a kis, de eget rengetőnek tűnő problémákra, amiken az ember ebben az időszakban rágódik. És ahogy mondod, szükséges volt hozzá rengeteg olvasás és kutatás, de ezt szívesen csináltam, egészen másfajta szórakozás volt, mint amit addig bármi.

- Mennyire jegyezted el magad hosszú távon a történelemmel: következő könyved is ebből meríti témáját?

- Más korszakból ugyan, de igen. Viszont nem érzem véglegesnek és törvényszerűnek ezt a viszonyt, úgy gondolom, ha lesz rá lehetőségem, jelenben játszódó történetet is fogok írni. Tulajdonképpen amin most dolgozom, az is annak indult, de rájöttem, hogy néhány hosszan ecsetelhető okból talán előnyösebb a múltba helyezni a cselekményt. Egyszersmind persze nagyobb kihívás és veszély is, de ha van valami, ami nem hagy nyugodni, annak jobb, ha mielőbb a végére járok.

- Jelenleg a budapesti ELTE magyar-filozófia szakára jársz. Rengeteg szakmai inger ér, elmélyülsz az elméletekben, tanulod a fortélyokat. Másként írnád most már a Virágok esztendejét? Illetve: jelentkezik nálad a hályogkovács-szindróma?

- Természetesen másként írnám, ahogyan eléggé másként írok húsz évesen, mint amikor tizenöt voltam. De ennek nem csak a magyar szak az oka, egyszerűen máshogy látom a világot és nagyobbak az elvárásaim magammal szemben, ahogyan ez természetes is. A hályogkovács-szindróma is már korábban jelentkezett, borzalmas, túlstilizált és csekély esztétikai értékkel bíró szövegek sora lett az eredménye. Mostanában azon dolgozom, hogy az eredeti hangomhoz nyúljak vissza. Rá kellett jönnöm, hogy az őszinteség és a minden körülmények között etikus viszonyulás hasznosabb az írások minősége szempontjából, mint a máz, a külcsín és az elméleti felkészültségem fitogtatása. Egy jókora válság közepette meg kellett küzdenem bizonyos hatásokkal, meg kellett találnom a saját mondataimat. Bízom abban, hogy ez sikerült.