A Hídverő

Beszélgetés Elek Tibor irodalomtörténésszel

A közelmúltben az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány Hídverő-díjjal tüntette ki Elek Tibor irodalomtörténész-kritikust, a Bárka folyóirat főszerkesztőjét. A díjat olyan Magyarországon élő irodalomtörténészeknek adja a kuratórium, akik sokat tesznek az erdélyi irodalom népszerűsítéséért, recepciójáért.

– Mit jelent Önnek a Hídverő-díj?

– Nagy-nagy megtiszteltetést, mivel az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványtól kaptam, mivel jeles erdélyi irodalmárok szakmai kuratóriuma ítélte oda, mivel olyan kitűnő, idősebb magyarországi irodalomtörténész pályatársaim után kaptam meg, akik közül többeket (például Görömbei Andrást, Ilia Mihályt, Márkus Bélát, Bertha Zoltánt) mesteremként és barátomként is tisztelhetek, mivel olyan  kitűnő erdélyi irodalmár méltatta a tevékenységemet a díjátadáskor, mint Gálfalvi György és természetesen örömöt is, hiszen olyan munkálkodásért kaptam, amiért soha nem gondoltam, hogy egyszer majd jutalom jár.

– Munkáiban következetesen végigvitt koncepciója szerint egyetlen magyar irodalom van – határoktól függetlenül. Kérem, fejtse ki álláspontját!

– Egyszerű ez nagyon. Véleményem szerint egy magyar nemzet van, s a magyar kulturális nemzet, olyan különböző világszemléletű, felekezetű, pártállású, akár állampolgárságú emberek sokasága, akiket a közös nyelv, a közös történelmi és kulturális hagyományrendszer köt össze. Ha egy magyar nemzet van, akkor annak a magyar nyelven született magyar irodalma is egy. Jóllehet különböző tájegységekben és országokban születik, alkotásmódbeli, stílusbeli, ideológiai, politikai stb. szempontok alapján megosztott, ilyen értelemben nem egységes, de alapját és lényegét tekintve összetartozó. Egy. Nemzeti kultúránk, így irodalmunk is, úgy, ahogy van, egészében a miénk, sem származási, sem földrajzi, sem pedig világnézeti alapon nem taszítható ki abból egyetlen értékteremtő alkotója sem. Írtam is erről már egy hosszabb tanulmányt egyszer Darabokra szaggattatott magyar irodalom (?) címmel, ami épp itt, Erdélyben, a Székelyföld folyóirat 2007. júniusi számában jelent meg.

– Ön nem állt be egyetlen irodalmi szekértáborba sem, krédója szerint nincsenek egymást kizáró értékek, csak párhuzamos értékek. Mit jelent ez a konkrét (kritikusi és lapszerkesztői) munka során?

– Ez részben a fentiekből is következik. Ha a magyar irodalom egészét próbáljuk nézni, akkor véleményem szerint a különböző mai írói beszédmódok között nem lehet értékhierarchiát felállítani, az egyiket valamiféle irodalmi fejlődésvonal élére állítani, a másikat pedig kitagadni az értékes irodalom fogalmából is. Nem egyetlen kánon létezik, épp ezért a saját kritikusi és szerkesztő gyakorlatomban igyekszem minél több és különbözőbb értéket megismerni és az olvasók felé közvetíteni. Az irodalmi műveket nem egymás ellenében írják, miért olvasnám én vagy bárki más egymás ellenében azokat. A Magatartások és formák. Magyar irodalom Erdélyben tegnap és ma címmel a csíkszeredai Pallasz Akadémia Kiadónál 2008-ban megjelent tanulmány– és beszélgetéskötetemben számomra magától értetődő módon van jelen Székely János, Sütő András, Szilágyi István, Mózes Attila, Szőcs Géza , Markó Béla, Ferenczes István, Orbán János Dénes, hogy csak néhány példát említsek meg a kötet hősei közül. Az általam szerkesztett Bárka című folyóirat programját pedig már több mint tíz évvel ezelőtt valahogy így fogalmaztam meg:  „A szerkesztők az egyetemes magyar kultúrában gondolkodnak, és arra törekszenek, hogy a Bárka nyitott, befogadókész legyen minden érték iránt, tekintet nélkül a korra, nemre, származásra és lakhelyre, az uralkodó és háttérbe szorított kánonokhoz, a különböző művészeti irányzatokhoz, csoportokhoz való tartozásra. Tudatos kánontörés a céljuk, irodalmi és művészeti vizeink keresztül– kasul hajózása, egy olyan termékeny eklektika létrehozása a Bárkában, amely a különböző szemlélet-és beszédmódok, formaelvek szerint létrejött alkotásokat szükségszerűen dialóguskényszerbe hozza, talán a szerzőknek sem ellenére, de mindenképpen az olvasó örömére.”  S ehhez következetesen tartjuk is magunkat azóta is, így természetes például, hogy a Magyarország határain kívül születő magyar irodalmak elismert alkotói éppúgy otthonra leltek a hasábjain, mint a még kevéssé ismert, de tehetséges fiatalok.

– Mi köti Önt Erdélyhez, ez erdélyi irodalomhoz?

– A szerelem. Ismételten rácsodálkozom az erdélyi tájak szépségeire, akkor jutott eszembe, hogy, ha Erdély nő lenne, akkor azt mondhatnám, hogy szerelmes vagyok bele, immár évtizedek óta és múlhatatlanul. Az Erdélyben születő irodalom pedig ma is éppolyan gazdag, sokszínű és jelentős értékeket teremtő, mint a korábbi évtizedekben, évszázadokban volt. Ráadásul legjobb alkotói úgy vannak ma is szinkronban a magyar irodalom egészében jelenlévő kortársi törekvésekkel, hogy közben a maguk írói világának szuverenitását, sajátosságát is megőrzik és felmutatják. Vétek lenne nem olvasni, nem foglalkozni velük.