„Nem mernék órarendeket ajánlani”

Beszélgetés Krebsz Jánossal a Magyar Elektronikus Könyvtárba nemrég fölkerült Órarend c. kisregénye kapcsán

– Kamaszhőseid ízig-vérig esendő és sérülékeny emberek, beleértve egyes szám első személyben beszélő Tégedet is. Felnőtté, emberré válásuk a körülmények ellenére vagy azok következtében történt meg?

– Nem tudom. A saját példámat ide tudtam tenni mint alapanyagot, s nyilván figyelek másokat, ők hogyan boldogulnak a saját stigmáikkal meg a világ berendezkedésével. Talán kilátszik az írásaimból, hogy tanulási folyamatnak tekintem az életet. Mintákat keresünk, igazodási pontokat, sikerkritériumokat egy folyamatosan átalakuló univerzumban.

Most az izgat, hogy a rendszerváltás személyes történetét meg tudnám-e írni ezzel a nekem testhezálló formával. 35 voltam, amikor itt megfordult minden, azóta eltelt több mint 20 év, tudatos, gondolkodó pályámnak fele esik ide, fele oda. A hasonlóság: mintha a társadalmunk a felnőtté válás keserveit élné át nagyon rossz eredménnyel.

– Ha Tőled függne, milyen “órarendet” állítanál össze utódaid számára, hogy elkerülhessék a Ti nemzedéketek buktatóit?

– Nem mernék recepteket, órarendeket, tanrendeket ajánlani sem a következő nemzedéknek. Három felnőtt gyermekem van. A nagyobb részét az eltelt évtizedeknek iskolában töltöttem, hol diákként, hol tanárként, és mindkét szerepben nagyon rühellettem a „szabályokat”, a tuti recepteket, a hibátlan elképzeléseket. Minden nemzedéknek magának kell megtermelnie a maga kenyerét. Technikailag képesek lennénk most éppen arra, hogy előre legyártsunk, és nagy raktárakat megtöltsünk kenyérrel, így gondoskodva az utódokról, de ez nem működik. Évente be kell vetni a földet.