Items filtered by date: január 2019

Fekete Vincével a nemrég megjelent, Szárnyvonal című kötetéről, erdélyiségről, poétikai elvekről, hagyományról és újításról beszélgettünk.

– Új köteted, a Száryvonal címe többféleképpen is értelmezhető: leginkább egy földrajzi és érzelmi értelemben vett mellékágiságként. Jól sejtem, hogy a provincia-lét inkább lehetőség, mint béklyó?

– Ha lehetőségként éljük meg, akkor igen. Én a perifériáról jövök, rá kell csak nézni a térképre!, onnan hozom ezt a nyelvet, ezt a pozíciót, ezt a rálátást, érzékenységet, mindent. Ez a hely az én három- vagy (több)szögellési pontom, ha úgy tetszik, a „Bermuda-öt- vagy sokszögem” ez a személyesen megélt vidék, ahonnan éppúgy belátható és megélhető a lét teljessége, mint a világ bármely más pontjáról. Ez a személyes vidék benne volt már a korábbi köteteimben is, a 2010-ben megjelent Védett vidékben például, de a 2015-ös Vak visszhangban, és a Szélhárfa (2016) című haiku-kötetemben is.

Demeter Zsuzsa kritikus/irodalomtörténésszel a nemrég megjelent Sigmond István monográfiáról, korábbi munkáiról, a kritika természetéről beszélgettünk.

– Mi késztetett, hogy monográfiát írjál Sigmond Istvánról, hol „talált meg” a téma (azon túlmenően, hogy néhány évig szerkesztőségi kolléga voltál az érintettel)?

– Valóban szerkesztő-kollégák voltunk Sigmond Istvánnal 2007-től, de a szövegeit korábbról ismertem. Valamikor a kétezres évek elején kezembe került az Ugassak magának, Rezső? című novelláskötete. 1995-ben jelent meg a Dacia Könyvkiadónál, valahol antikváriumban bukkantam rá, a címe miatt vettem le a polcról. Ekkor találkoztam először azzal a hamisítatlan sigmondi groteszkkel, fekete humorral, amelyet a leginkább szeretek a prózájában. Az Ugassak magának... novelláiban még van humor, nem borítja el a szövegvilágot az a fajta kegyetlenség, ami későbbi szövegeit jellemzi, mai napig szívesen újraolvasom őket.