Székely Ferenc

Székely Ferenc

Beszélgetés Ferencz Imrével

A kászonaltízi születésű, Csíkszeredában élő Ferencz Imre költő, újságíró/szerkesztő nemrég múlt 70. esztendős. Ez is indokolta, hogy pályájáról, költészetről, újságírásról, életéről beszélgessünk.

– Először is, kérem, beszéljen a gyermekkori évekről!

– Kászon község Impér falujában születtem 1948. szeptember 28-án. Nagyanyám a tornác végén lévő padon ült, és mindenkinek újságolta: fiúgyermekünk született. Ha belegondolok, ezelőtt három évvel is még gyermek voltam, mert éltek a szüleim…  Édesanyám 2015-ben halt meg 89 évesen, édesapám pedig 2017-ben. Ő 98 éves volt. A nagyszüleim egyébként nemigen élték meg az én koromat, a hetvenet… Apám a Don-kanyarban harcolt, anyám a negyvenes években Budapesten szolgált, cseléd volt. Fényképek tanúskodtak erről az időről. Miután hazakerültek, 1945-ben összeházasodtak. A háború után jött az új világ, a kommunista propaganda, az osztályharc, a beszolgáltatás, a szegénység.

Interjú Kuti Mártával

Születésnapi beszélgetés a 75 éves Kuti Márta szerkesztővel, tipográfussal, publicistával.

- Egy vallomással kezdem: a napokban került kezembe 2010-ben megjelent Írásnyomok című kötete, amely közel hetven, jól megszerkesztett, fordulatokban gazdag, igényes nyelviséggel gondozott írást tartalmaz. Olyanok ezek, mint az őszi almák, amelyeket — mielőtt gyümölcskosárba tennénk - jól megválogatjuk, letöröljük, és vigyázunk, hogy szépen illeszkedjenek egymás mellé. Milyen szempont szerint válogatta fölöttébb érdekes, értékes anyagát?

- Kezdjem az elején. A filológiát Kolozsváron végeztem. Balogh Edgárnál, a neves publicistánál írtam államvizsga dolgozatomat publicisztikából az Erdélyi Helikonról. Ez meghatározta egész életemet, az irodalomhoz, a magyarsághoz, a transzilvanizmushoz való viszonyomat. A 89-es fordulat előtt mint az Igaz Szó korrektora majd kép- és tördelőszerkesztője az erdélyi irodalom legjelesebb alakjaival kerültem kapcsolatba, hisz kézirataikat gondoztam. Ott tanultam meg, hogy csak a minőség, a jól megszerkesztett írás érdemel nyomdafestéket. Különösen Jánosházy Györgytől meg Székely Jánostól tanultam sokat. Amikor elkezdtem publicisztikát és előszót írni, könyveket szerkeszteni, nyilván ezek a szempontok érvényesültek saját írásaimban is. Aztán amikor már összegyűlt, annyi anyag, hogy egy könyv lehetett belőle, kiválogattam a legjavát, s így megszületett az Írásnyomok. Akkor azt hittem, több könyvem nem lesz, de én is hagytam magam után írott nyomokat most már, akkor legyen a címe Írásnyomok.

Interjú Kozma Máriával

Beszélgetés a 70. évét nemrég töltő Kozma Mária íróval műhelytitokról, egy kis genderről, történelmi regényről, irodalompolitikáról, empátiáról.

– Hogyan kezdődött irodalmi pályája?

– Nem is tudom, hogy pályakezdésnek nevezhető-e, de mindenesetre az első írásom, ami nyomtatásban megjelent, a Pionír újságnak köszönhető harmadikos kisdiákként. Egyetemista voltam, amikor 1967-ben az első karcolatom megjelent az Utunkban, és éppen csak végeztem az egyetemmel, amikor megjelent a Forrás-sorozatban az első kötetem Festett káposztalepke címen.

Beszélgetés Burján-Gál Emillel

70 éves lett Burján-Gál Emil költő, szobrászművész, szakíró. A születésnap ürügyén gyermekkorról, társadalmi átalakulásokról, művészetről, mesterekről, megvalósított és beteljesítetlen álmokról, irodalomról és esztétikáról beszélgettünk.

– Mindjárt a háború után születtél Gyergyó­szentmiklóson, amikor Erdélyben még fortyogott a nagyfazék, bizonytalanság volt, szegénység, s Székelyföldön reggel is, este is szomorúan sütött a nap… Mesélj gyermekéveidről!

– Plebejus üknagyapám házában születtem, aki a napóleoni háborúk és a kiegyezés között élt hatvan évet. Fia egyéves volt, amikor a budai alagutat kezdték építeni, ő már nyolcvannégy esztendőt megélt, de lánya, apai nagyanyám, Kálmán Imre kortársa, 102 évig lehetett köztünk. Férje, Burján Tamás nagyapám Ady Endrével járhatott volna óvodába. Óvodáskoromból arra emlékszem, hogy szüleim, mikor mezőre mentek, leültettek a kicsi székre, előttem volt asztalnak a konyhaszék, rajta papír, olló, színes ceruza, azokkal eltöltöttem néhány órát hazatérésükig.

Beszélgetés Tar Károllyal

 – Újból beleolvastam a Viselkedjünk c., 1988-ban megjelent illemtankönyvébe. Szerintem annyira fontos ez a könyv –nemcsak fiatalok számára –, hogy most, a harmadik évezred elején tanítani kellene Európa magyar iskoláiban. Ön  mit gondol erről?

– Azt hiszem, e kiskönyv nyomán született Illemszótár című könyvemben megfogalmazott ajánlás maradandó megállapítása az érdekes. „Ez a könyv nem kívánja a szájbarágós pedagógia gyakorlata szerint szabályokba szorítani a helyes viselkedés mikéntjét. Különben is ezeket a szabályokat az eddigiekből okulva mindenkinek sajátmagának kell kialakítania. Az illemben csak a jól viselkedni kész egyén jóérzése az állandó. Jóérzésből pedig mindenkor a megfelelő viselkedési szabályok is kialakíthatók. A szótár ehhez nyújt segítséget, támpontot, példát és sok hasznos ismeretet. A kényelmeseknek és a megcsontosodott illeműeknek nem ajánljuk ezt a könyvet. Hiábavalóan ne költsék erre a pénzüket. A változó időben a változtatás egyben jobbítás. A viselkedéskultúrának is új alapokról indulva kell javítania nem éppen dicséretes emberi kapcsolatainkon.”

Beszélgetés Kocsis Istvánnal

– Sokat fogunk beszélgetni íróvá válásának rejtélyeiről, majd drámaírói és történetírói munkásságáról, de kezdjük előbb gyermek– és ifjúkorával!

– Édesapám, amikor én megszülettem, a Szatmár vármegyei Ombodon volt tanító. A feleségem, Mónika biztatására – aki többet törődik gyermekkorom emlékeinek feltárásával, mint én; ilyen a jó feleség – megpróbáltuk megtalálni Ombodon a szülőházamat vagy a szülőházam helyét. Nem sikerült. Remetemezőre költöztünk néhány hónapos koromban. Onnan már vannak emlékeim. Egy hatalmas viharra is emlékszem, amely az iskolaudvar minden fenyőfáját derékba törte. Emlékszem első „fillentésemre”: édesanyám karjában ülve az ablakon néztem ki, amikor bőgni kezdett egy borjú, és megkérdeztem, hogy mama kell-e neki, és nem arra emlékszem, mit válaszolt édesanyám, hanem arra, hogy hirtelen világosság árasztotta el az iskolaudvart, s ebben a világosságban megláthattam első bűnömet.

Beszélgetés Kapui Ágotával

– Erdélyben, sepsiszentgyörgyi pedagóguscsaládban született. Kérem, meséljen gyermekéveiről!

– Édesanyám szívbeteg volt, tehát a szüleim tudták, hogy nem lehet testvérem, ezért teljes lényükkel rám koncentráltak. Én voltam az egyke iskolapéldája, akinek mindent megadtak, amit a hatvanas-hetvenes években egy család egy gyermeknek megadhatott. Én voltam a figyelmük középpontja, szeretetük tárgya, mindenki az én kívánságomat leste. Nagyanyám mindig azt főzte, amit szerettem és az ebédem mellől még végzős diákkoromban sem hiányozhatott a szelet csokoládé.

Beszélgetés Hadnagy Józseffel

– Kolozsváron született, de Dicsőszentmártonban nőtt fel, ott érettségizett. Meséljen gyermekkoráról, ifjúságáról!

– A keresztényeket is ellátó kolozsvári zsidó kórházban születtem. 1953-ban a szüleim Dicsőszentmártonba költöztek. Pista öcsémet és engem az apai nagyszülőknél helyeztek el Kolozsváron, amíg édesapám és édesanyám megfelelő lakást találnak az évenként gyarapodó családnak. Nehezen alakuló-fejlődő gyerek voltam, idegennek éreztem magam a betűk és a számok absztrakt világában. Emlékszem, édesapám gombokkal tanított számolni, és én nem értettem, mire való ez a hókuszpókusz. Miért kapnak a gombok más-más nevet, mint az emberek?

Beszélgetés Pomogáts Bélával

Otthon – Erdélyben

– Budapesten született a két világégés között, nehéz gazdasági időszakban. Milyen volt a gyermekkora?

– Gyermekkorom viszonylag békés volt, szüleim értelmiségi emberek voltak, apám építészmérnök, anyám orvos. Budapest egyik külső negyedében, Pestújhelyen laktunk, ezt annak idején anyai nagyapám, aki neves ügyvéd volt, alapította, róla nevezték el a főutcát. A Balatonra jártunk nyaralni, ezek ma is szép emlékeim. De a háború végén minden összeomlott, apámat katonának hívták be, majd orosz fogságba került, és csak 1945 őszén tért haza.

Beszélgetés Pethő László Árpáddal

– Kezdjük egy pontosítással: sokáig Pethő László néven publikált, így maradt meg az erdélyi olvasók emlékezetében, mégis most Pethő László Árpád néven jelennek meg könyvei. Miért kellett nevet változtatnia?

– Nevet nem változtattam, csak elővettem második keresztnevemet, az Árpádot, mely születésem óta megvolt. T.i a Magyar Irószövetségben van még egy Pethő László, aki csak prózát ír, és a névazonosság miatt döntöttem így.

Subscribe to this RSS feed