Sigmond István Valaki csenget és A kútbamászó ember c. kötetéről

Sigmond István második novelláskötetének kiadására Papp Ferenctől kér lektori véleményezést a Kriterion Könyvkiadó. Papp Ferenc soraiból kiderül, a kötet nagy része – a tizenöt novellának mintegy fele – már megjelent korábban különböző folyóiratokban, érdemi kritikát így nem is fogalmaz meg lektori véleményezésében. A könyvről nem jelentek meg kritikák, a cenzúra a kötet megjelenése után bezúzatta a példányokat, csupán néhányat sikerül megmenteni. Erről így vall Sigond a Székelyföldben megjelent interjúban:

Nők az irodalomban – női irodalom (?) tematikával szervezték meg 2016 szeptember 15–17. között a X. Szárhegyi Írótábort – amelynek, kis borzonti kitérővel, újra a Gyergyói-medence egyik leghangulatosabb és legpatinásabb települése, Gyergyószárhegy adott otthont.

– Olvasom, ön a székely Villon. Villon költészetével vagy kalandos életpályájával érez rokonságot?

– Bár nem nekem kellene véleményt mondanom munkásságomról, de igazából egyikkel sem érzem rokoníthatónak magam. Ezeknek az összehasonlítgatásoknak sokkal több köze van a kritikusok gondolkodásmódjához, mint hozzám vagy a valósághoz. Ez is jó példa arra, hogy az emberek mennyire szeretnek kategóriákban gondolkodni. Ha elég sok kritikát olvas az ember, hamar rájön, hogy talán nincs és nem is volt soha olyan szerző, akit a kritikusok ne próbáltak volna egy másik szerzővel rokonítani vagy bármilyen más módon kapcsolatba hozni.

Nemcsak költőként, főszerkesztőként, illetve műfordítóként ismerhetik az olvasók, Arany Jánosról szóló esszésorozata akár középiskolai tananyag is lehetne – nem csak azt boncolgatja esszéiben, költő volt-e Arany János, de megismerhetjük magát az esendő embert is. Lövétei Lázár Lászlóval beszélgettünk költészetről, klasszikusokról, folyóirat-kultúráról.

– Mennyire helytálló a meglátásom, miszerint az ön költészete afféle téli költészet? Ebben hasonlítana kedvenc klasszikusához, Arany Jánoshoz. Mitől lesz valaki klasszikus, s mitől aktuális egy klasszikus?

– A verseimnek ezt az olvasatát, miszerint én téli költő volnék, még nem hallottam, ám legyen. Ha már klasszikusokról és télről van szó, akkor Tolsztoj általában télen írt, elég sokat, tudjuk, a Háború és békét tízszer írta át, s szegény Szofja, a felesége tízszer másolta le. Hogy mitől aktuális egy klasszikus? Ma még nem tudom megmondani. Miután az ember kezd őszülni, talán megérik arra, hogy klasszikusokkal kezdjen foglalkozni. Szerencsés esetben ez nem jár együtt azzal, hogy kortársakat már nem olvas. S mivel szerkesztő is volnék, nem is lenne jó, ha teljesen kidobnám az ablakon a kortárs irodalmat.