Trójai éjszaka
Csönd van.Gazdát cserélt
estére a szél.
Por száll alá a térre, mint
szürke szemfedél.
Fáradt nap után elhevert
a sok vitéz,
fű alá folyt literszám a
a hősi vér.
Én lennék egyedül
ébren,
őrült kísértet, bomló testek
felett ?
Én lennék kiáltó baglya
alvók szellemének,
csecsemőink földjéért pörölő
dúlt eszméletnek?
ELTÁJOLÓDVA
Leválni készülő levél a táj:
fele még zöld opál,
napra emlékező,
de túlnan már bronz-idő,
az emberi hátraarcot is
megelőző –
ücsörgök nyár és ősz között
mint öregedő levél ütőerén:
didergő modell
a szineit csapkodó festő előtt,
ki régi vásznat hasznosit,
napraforgó-sárgát fullaszt
érett barnába
és sárba márt
minden rózsálló délutánt.
Aztán megjön mint isteni törvény,
minden kalandra, kipirult mára
a józan éj,
mikor száradni nyugszanak a szinek
és pihen a lázas ész -
csak én didergek (még mindig)
csönd-sarokban,
mint ki levetette zöld tülljeit,
de nem találja helyét a bronzban.
MIÉRT?
Nem az a lényeg,
hány lóerővel,
vagy éppen milyen
szinű géppel
tűnsz el a végtelenben,
sem az, hogy a bálterem
melyik sarkából indult el
pillangó-lépted -
hanem a cél,
mely minden kulccsal
felér:
az itthon eldobottal
s a vágyakra idomulttal -
s aztán ha maradnál,
csontod az árnyas,
kis padot nyomná,
ne hidd, hogy
soha nem ugrik eléd,
s hulltodban legalább
kegyelmez a kérdés:
miért ?
- Sokan úgy tartják, hogy egy bizonyos kor után a születésnap nem számít ünnepnek, hiszen nem örülhetünk annak, hogy elröppentek az ifjúság színpompás évei és óhatatlan bekopogtak életünkbe a „nem szeretem”-napok. Neked mi a véleményed erről?
– Ugyanaz: nekem sem számít ünnepnek. Egyrészt azért, mert az évek múlására emlékeztetnek, másrészt, de most ne nevess, mert ez az élet olyan rövid, hogy én személy szerint nem sok értelmét látom annak, hogy egyáltalán megszülessünk. Hiszen annyi tervem van még, melynek megvalósítására már így 80 felé nem sok időm maradt. Azért remélem, a 100-at még megérem. Jókai ilyen korban, látván azt, hogy nem hal meg, azt kezdte hinni, hogy ő lesz az első ember, aki örökké fog élni. Ehhez képest az én 100 évem már igazán semmiség.
végig ő vizsgált
fekete köpenyében
nem az orvos
szálkás ujjával
pengette gerincem:
laza húr
már mélyen a tudat
tengerszintje alatt
meglepett bűzös lehelete
sokáig fojtogatott
testem körül sűrű
buborékok szálltak fel
végül elment
megunt vagy
csak pihenőt tart
nem tudom
tintaszin kézjegyét
itt hagyta torkomon
én-arcomat
egy kifakult papiron
volt-szavamat régen
becsukott könyvben
ébresztem hangomat
idő-visszajátszásban
és egyszerre mindet
összerakva: lét-puzzle
lépteim jegyzem
(távolodó visszhangok
versbe hullása)