Bálint Tamás

Bálint Tamás

Beszélgetés Adorjáni Pannával

- Ha jól tudom, Kolozsvárt, az ottani irodalmi életet cserélted tanulmányaid miatt a budapestire. Mit látsz másképp? Mit találtál meg itt és ott, hol vagy otthon? Pár szóban meséld el, hogyan alakult idáig az életed, amely a jelen pillanathoz vezetett.

- Két vagy talán három nagyon nehéz kérdést teszel fel, nem is tudom, hogy tudok-e érdemben válaszolni. Azt hiszem, az én generációm alapproblémája az, hogy el lehet menni. Tudom, hogy első hallásra bután hangzik, ha valaki amiatt panaszkodik, hogy kinyílott a világ, és szabadon lehet benne mászkálni, és lehet, hogy valójában ez first world problem. De mindenesetre úgy érzem, hogy ez a nyitás eredményez egyfajta belső kényszert is: úgy érzem, hogy el kell mennem, hogy megkeressem a számomra legmegfelelőbb helyet, ahol a legtöbbet tudok tanulni. És itt szigorúan szakmai dolgokról beszélek. Úgy látom, hogy a magamfajták leginkább szakmai okokból, tanulási célból mennek el. Ezek egyszerű döntések, és a felnőtté váláshoz is kapcsolódnak. Elmész, és mivel rá vagy kényszerülve, megtanulsz a saját lábadon megállni. Ha tetszik, én is ezért jöttem el Pestre. Az otthon viszont mindig Kolozsvár, és Románia, és nincs olyan nap, amikor ne hiányozna. És bár nagyon nehéz – főleg szakmai okok miatt – egyszerűen csak fogni magam és hazamenni, állandóan gondolkodom azon, hogy hogyan tudnék valahogy mégis visszatalálni oda. Dióhéjban ez történt: felnőttem, tanulásra vágyom mindenféle szempontból, és ezért mászkálok a világban. 

- Ugyanez a kettősség feltűnhet a rád kiváncsiaknak az irodalom vs. színház vonatkozásában. Miben különbözik a rövidpróza a dramaturgiától? Melyik a munka és melyik a szórakozás?

- Nem teszek a kettő között ilyenfajta különbséget, és nehéz is volna választani közülük. Szeretem ezt a szabadságot, hogy több mindenben kipróbálhatom magam, és nem kell azonnal megházasodni egyik vagy másik műfajjal. Mindenféleképpen a színházból felkészültebb vagyok, sokkal mélyebb és komolyabb tudásom van róla, ami egyrészt nagy szabadságot ad, mert behatóan ismerem a nyelvét és tájait, másrészt megnehezíti a dolgomat, mert nagyon kritikus és szigorú vagyok úgy másokkal, mint magammal az alkotói munkában. De ami itt könnyű, az nehéz a novellaírásban. Olyan, mintha vak volnék, aki tapogatózik és érzésre próbálja eltalálni, hogy mi működik. Ennek néha nagyon jó eredményei vannak, máskor teljesen aggasztóak. Ez valószínűleg azért is van, mert fiatal és tapasztalatlan vagyok, és ezért sokat hibázom, sokszor írok rosszat. A szakmai tudatlanságomat azzal kompenzálom, hogy a szövegeimet a színházi gondolkodásom szerint írom. Nagyon fontos például, hogy hangjuk legyen és terük. Hangzó és egyszeri hallásra működő szövegek ezek, és ilyen szempontból nagyon színháziak. Másrészt nagyon személyes szövegek, amelyek a valóság és fikció határát piszkálgatják, és ez a paradoxon a színház alapfeltétele. Szeretem is őket én magam felolvasni, magamból előhívni. 

- Van-e különbség a két irodalom között (úgy a földrajzi, mint a "műfaji" vonatkozásban)? Hol jobb alkotni, mi inspirál, kik hatnak rád?

- Nem ismerem elég behatóan egyik irodalmi közeget sem ahhoz, hogy erre jól tudjak válaszolni. Az bizonyos, hogy a romániai magyar irodalom piciny még a kicsi magyarországi irodalomhoz képest is. Amit kvázi outsiderként érzek, az a zártság és a belterjesség, és ebben nincs különbség a kettő között. Az inspiráció pedig nem mindig helyhez kötött és nem föltétlenül irodalmi, sőt akár a művészeten kívülről is jöhet. Az utóbbi időben például nagyon nagy hatással volt rám egy kolozsvári független előadás, a Parallel, illetve a mesteri dolgozatomhoz végzett posztfeminista színházelméleti kutatásaim. Alkotni pedig a konyhában jó egy tea vagy egy üveg víz mellett, meg néha a vonaton hazafele. 

- Hol találtál több társra, hasonló gondokodásra? Kinek a segítségére, tanácsára hallgatsz, kikre figyelsz?

Nem tudok és nem is szeretnék különbségeket megfogalmazni vagy választani, mert azt gondolom, hogy nem is így működik az ember. A való életben sokkal spontánabbak és tudattalanabbak vagyunk annak a kiválasztásában, hogy kikkel szeretnénk magunkat körülvenni. Könnyen megtörténhet az például, hogy egy teljesen más kulturából érkező emberrel nagyon hasonló gondolataink vannak, és az is, hogy valakivel, aki elméletileg hozzám nagyon közel állna, sehogy sem tudom megtalálni a szót. Ami pedig a segítséget, tanácsot és figyelést illeti, én igyekszem nyitottnak lenni és befogadni azoknak a véleményét is, akik tőlem nagyon különbözően gondolkodnak a vilgáról, irodalomról, művészetről. De alapvetően az írás magányos és nagyon személyes dolog, és egyre inkább az a tapasztalatom, hogy fontosabb az, hogy befele figyeljek, mint az, hogy külső mintákat keressek, és lényegesebb az önazonosság, mint a szakma leigazolása. Ezért a munkában leginkább a saját fejem után megyek, és megbocsátom magamnak, ha hibázom vagy ha nem sikerül. 

- Nemrégiben megjelentél a fiatal generációt bemutató Mozdonytűz című antológiában, mely úgy hírében, mint tartalmában nagyot szólt, kiválóan sikerült színrelépés. Erről az együttműködésről, közös bemutatkozásról megtudhatunk többet?

- 2012 őszén a gyergyószárhegyi írótalálkozón mutatkozott be a pályakezdő írókat bemutató Rajzás, majd ez a csapat 2013. februárjában a Székelyföld folyóiratban együtt publikált. Ebből a kezdeményezésből nőtte ki magát az antológia, amelyben aztán egy kibővített csapat kapott helyet, olyan alkotók, akik jelenleg fiatalnak és izgalmasnak számítanak. Megtiszteltetés ebben benne lenni, hiszen egyrészt nagyon jó társaság gyűlt össze, akikkel egy borító alatt lenni nagy buli, másrészt fontos visszajelzés, hogy rendben van az, amit csinálok.

- Min dolgozol jelenleg és a közeljövő tervei hogyan néznek ki, mire számíthatunk tőled? Az önálló kötet érik már?

- Nemrég fejeztem be a mesteri dolgozatomat, amelyben posztfeminista szemszögből olvasok újra négy 20. századi magyarországi előadást. Az elmúlt hónapokban leginkább ennek a megírásával foglalkoztam, és ezért az irodalom kissé háttérbe szorult. Mostanában nagyon izgat a drámaírás is, és bár mindig dolgozom éppen valamin, erről többet még nem mondhatok. A kötetet még hordozom a szívem alatt, mint egy lassú kisbabát, és várom, hogy mikor szeretne kibújni. Nem sietek, azt szeretném, hogy jó legyen és izgalmas, és ehhez még egy kis idő fog kelleni. Meg egyébként is, olyan rövideket írok!

- Mit tartasz fontosnak tudni rólad, a prózavilágodról?

- Inkább arra lennék kíváncsi, hogy aki olvasott tőlem szövegeket, mi lát azokban. Vagyis valahogy a legfontosabb az, ha elolvasnak, ha valaki időt szán rád, és ennél jobban már csak az tesz boldogabbá, ha utána meg is írja vagy el is mondja, hogy mit gondolt róla, akkor is, ha nagyon utálta. Én a magam részéről igyekszem jókat és nem túl hosszúakat írni. Olyan szövegeket, amikhez közvetlen utat tud magának az olvasó találni, és amelyekben otthon lehet. Én is ilyet szeretek olvasni: személyest, meztelent, pimaszt, kegyetlent. 

- Mely írásod tartod a legjellemzőbbnek magadra? 

- Ilyen nincs, mert sokat változom, annyi minden történik, és egyik napról szeretek belé és ki a szövegeimbe és -ből. Mostanában sokszor visszatértem egy régebbi szöveghez, ami 2013 májusában jelent meg a Székelyföldben, úgyhogy legyen ez. 

Balázs Imre József és Boka László estjéről

A székelyudvarhelyi G. Caféban május 21-én, szerda este Murányi Sándor Olivér látta vendégül Balázs Imre Józsefet és Boka Lászlót. A két irodalomkritikus és - történész legfrissebb kötetei kerültek bemutatásra.
Az Egyszólamú kánon? című Boka-kötetet Balázs Imre József méltatta párhuzamot vonva a szerző legelső könyvével, annak felosztásával (szkeptikus praxis vs. praktikus szkepszis) és nagyobb lélegzetvételű tanulmányaival.

Borsodi L. László a Parton

Május 14-én, szerdán este 18 órai kezdéssel mutatta be a székelykeresztúrról érkező Zsidó Ferenc a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban a csíkszeredai költő, Borsodi L. László Parton című prózaverskötetét. Szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt, szintén egy szerdai délután, szintén a könyvtár látvány és hangzóanyag részlegén ugyanez volt a felállás a Feljegyzések a földről című korábbi Borsodi kötet kapcsán, erre a párhuzamra pedig Zsidó Ferenc is rájátszott, végig párhuzamot vonva a két esemény, a két könyv között, nekem pedig már csak az akkori beszámoló első mondatát kellett szó szerint idéznem.

Visszidensek Székelyudvarhelyen

A címben szereplő szót május 9-én tanultam Ferdinandy Györgytől és Csender Leventétől székelyudvarhelyen a G. Caféban, ahol az említett szerzők irodalmi estje került megrendezésre, Emigránsok címmel. A fellépőket Lőrincz György, az EMIA elnöke és az est házigazdája, valamint Szakács István Péter mutatták be.

Újra slam Udvarhelyen

A G.feszt zárónapján, május 4-én délután megint a slam került terítékre ismerős és új arcokkal egyaránt. Noha a fél termet elfoglalta a színpad, a közönség érezhetően kisebb volt a korábban megszokottaknál, de ez betudható a koradélutáni kezdésnek is.

Látó-feszt a G-ben

Szerdán, április utolsó napján a székelyudvarhelyi G.feszt keretében, amely már harmadszor kerül megrendezésre az udvarhelyi G. Caféban, a szokásos módon harmadszor lépett fel a Látó szerkesztősége. Lapbemutatót, valamint saját alkotásaikból való izelítőt is adtak a szép számmal egybegyűlt közönségnek. Egy pozitív trend is kezd kirajzolódni, ugyanis már van akkora merítés a Látó-estekből, hogy kijelenthetjük, a vendégek egyre rutinosabban kezelik az egyre több és egyre kiváncsibb székelyudvarhelyi olvasót.

Beszélgetés Dimény H. Árpáddal

Dimény H. Árpád költő, újságíró, Csernátonban él, a környék kultúrájáért tesz, szervez, valamint - túlzás nélkül - kitűnően ír. Mindenekelőtt azonban azt érdemes az olvasók tudomására hozni, hogy noha a közelmúlt óta találkozhatunk gyakrabban az írásaival erdélyi és magyarországi lapokban, valójában az ezredforduló környékén volt már néhány sikeres irodalmi „akciója”.

Az E-MIL árkosi táboráról

Rendhagyó módon az Erdélyi Magyar Írók Ligájának XII. írótábora a szokásos szeptemberi időpont helyett kissé megkésve, idén tavasszal ugyan, de annál sikeresebben és a szervezést tekintve gördülékenyen lezajlott, meglátszott az összeszokott szervezőcsapat lelkes munkájának eredménye.
A levegő tiszta volt, a hőmérséklet kedvező és a hangulat szokásosan kiemelkedő (noha a korábbi táboroknál békésebb, talán a nyaralási időszakon kívüli időzítés miatt szűkebb körű is volt), az előadások László Noémi moderálásának köszönhetően még soha nem kezdődtek pontosabban, mint az idei évben.

Beszélgetés Varga László Edgárral

- A napokban jelent meg - az eredeti tervhez képest kis csúszással - első verseskönyved Cseréptavasz címmel, melyért az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványtól (EMIA) Debüt-díjat is kaptál. Milyen érzés megélni, amint hosszú évek munkája egyre finomabb termést hoz?

- Természetesen nagyon jó érzés, álszerénység lenne bármi egyebet mondani. Kőhalmi Zoltán humoristának van erre egy jó megjegyzése. Egyszer egy interjúban megkérdezték tőle, hogy ugyan mi hajtja, miért áll ki a színpadra, a siker is benne van-e a dologban. Erre Kőhalmi azt mondta, hogy ez olyan, mintha megkérdeznéd a futóversenyzőt: „Te, amikor átszakítod a célszalagot, nem vágja a hónaljad?” Nem vágja.

Az ördög Csíkban, Molnár Vilmos Udvarhelyen

Pedig fordítva is történhetett volna, ugyanis Molnár Vilmos a Székelyföld folyóirat szerkesztője, csíkszeredai prózaíró (aki ezt a hibáját ellensúlyozandó, többször kiemelte, mennyire szereti udvarhelyi szomszédait), míg az ördög ugyancsak jól szokta érezni magát Udvarhelyen is. Ezúttal viszont az történt, hogy a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár adott otthont február 5-én, szerdán délután Molnár Vilmos Az ördög megint Csíkban című, roppantul szép, izgalmas és humoros írásait tartalmazó kötete bemutatójának.

Subscribe to this RSS feed