Diószeghy Dezső és versárnyéka

Született Paptamásiban, 1904. május 22-én (mh.? ?) erdélyi magyar magyar költő, író. A nagyváradi főreáliskola elvégzése után műszaki tisztviselői állást vállalt. Egyszerű formakultúrájú verseiben hazafias érzelem és békevágy szólalt meg. Az elkésett ember (versek, Temesvár, 1938; 2. kiadás Nagyvárad, 1939); A rabság alatt (versek, két kiadás, Nagyvárad, 1940-41, 3. és 4. kiadás Radványi Károly illusztrációival, Budapest, 1942); Mindenütt harc van (versek, két kiadás, Nagyvárad, 1946-47); Emberek az úton (novellák, Nagyvárad, 1948). Emléktáblát avattak tiszteletére szülőhelyén, Paptamásiban 2009. augusztus 15-én.

 

Lámpa az utcasarkon

Az éjszakával küzd, olyan árva fénye,
Hogy eloszlassa, nincsen rá reménye,
Sötét az éjszaka nyugatra, keletre.
Szegény sarkilámpa nap lenni szeretne.

Miért is gyújtják fel, miért izzik, lángol ?
Minek is sugároz annyi fényt magából ?
Gőgös nagy uraknak úgyis csak szegényes.
Gyávának, bitangnak, meg nagyon veszélyes.

Mégis csak világít, mert ez lett a sorsa,
Míg egy nagy vihar majd őt is elsodorja.
Vagy egy szép virradat lesz az éjszakából
És akkor a lámpa elalszik magától.


Egy öreg munkás halála

Tegnap este még olyan jókedvűen
Ivott a korcsmában egy féllitert,
Imbolyogva ment haza favágó gépével,
Mint hajó, mit a szél ide-oda vert.

Reggelre hideg volt, néma mozdulatlan,
Egy ócska gép, mit elnyűtt a robot,
Ki fáradtan vonszolta nehéz életét,
Egy reggelre örökre elkopott.

E roskadt házban tán sohasem volt vígság.
Most gyűl a telepről apró és nagy.
Az öreget régen senki meg nem látta,
De most kijárt egy röpke hódolat.

Este hitvestársa virrasztott mellette
Fájdalmát szegénynek űzi a gond,
Nem volt az ima, de nem volt mégsem átok,
Amit őneki utoljára mond.

Harmadnapra temetés, délután négykor.
Az öreg favágó elköltözött.
Pap nem volt, fújt a szél, sietett a kántor.
Innen még az Isten is elszökött.

Megkondult a telep sirató harangja,
Indul vele a szegényes menet,
Jeltelen sirhant kint a temető szélén
Nem őrzi márvány, sern emlékezet.


Két lovat

Két sovány ló húzott egy tábláskocsit.
Hangos szitok jött felém a széllel,
Szakállas, toprongyos ember a kocsis,
Biztatta őket az ostornyéllel.

Lélekbe markoló volt e látvány,
Én a kocsishoz léptem e szóval:
Ember, nincsen magában szív és lélek,
Hogy így bánik e két szegény lóval ?

Rámnézett. Szakállas, megkínzott arcán
Olyan sok bút és szenvedést láttam.
Megszégyelltem a kocsis előtt magam
Hogy a lóról néki  prédikáltam.

A lovat védi törvény, de véd valaki engem?
Jobb, ha arrébb lódul, mert mondok egy olyat!
Tán segítne inkább, rám szakad az este!
S ketten ütöttük a két szegény lovat.


A bonctan

Nagy János feküdt a boncasztalon,
feltárva tüdeje, mája.
Magyaráz a tudós professzor úr,
medikusok figyelnek rája.
Rossz bőrben volt ez a szegény ördög,
a teste mennyire elszáradt,
alig lehet felfedezni benne
egy pár fontos idegszálat.

Uraim, ez lenne a gyomor,
figyeljenek, kérem egyszer;
ez a sziv, tüdő, vese, máj, epe,
feltárva az egész rendszer.
Az agyba fut fel minden idegszál,
ott van a központi székhely,
erős burkolat védi az agyat,
hogy ne sértse külső kényszer.

Íme, látják, kedves jó uraim,
milyen egyszerű az ember:
nincs benne csoda, semmi különös,
ha nézzük bonctani szemmel.
De mennyi érzés futott az agyba
és jaj, mennyi zavar támadt,
amíg elérte a férfikort
s a teste ennyire elvánnyadt,

mennyit is vívódhatott magában,
a központi idegrendszer,
mennyire nem működhetett a gátlás,
hogy felköté magát egyszer.
Hányszor kérhetett hiába a száj,
amely feltárva most ott van,
mennyit fel kellene tárni még itt,
amiről nem beszél a bonctan.


Még több vers Diószeghy Dezsőtől az Erdélyi és csángó költők antológiája oldalain:
http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/dioszeghy.htm